Amidőn Zsigmond a Velencével 1413-ban megkötött fegyverszünet után[1] külföldi útjára elindult, bár akkor még nem tudta és nem is gondolta, hogy távolléte Magyarországtól 6 évig fog tartani, a magyar ügyek vezetésében helyettesévé Borbála királynőt nevezte ki s egyúttal Garai Miklós nádort és Kanizsay János esztergomi érseket rendelte melléje királyi helytartók gyanánt.[2] A királyi helytartók dolga – akik közül az érsek öreg, törődött ember volt, a nádor pedig gyakrabban és hosszabb ideig a király oldalán külföldön tartózkodott – nem volt valami könnyű és irigylésre méltó, főleg azért, mivel délfelől mindig nagyobb vészfelhők tornyosultak Magyarország feje fölé.

Említettük már, hogy a nikápolyi csata után a törökök ázsiai elfoglaltsága miatt Magyarországot erről az oldalról jó hosszú ideig nem fenyegette komolyabb veszedelem.[3] Mert amidőn a Timur-Lenk fogságába esett Bajazid néhány hónap mulva búbánatában meghalt, a nagy mongol hódító pedig ismét Ázsia belseje felé vonult el hatalmas seregével, a törökök hamar összeszedhették volna magukat, de ekkor meg Bajazid fiai[4] kaptak egymással hajba, sehogy se tudván megegyezni apjuk öröksége felett, ama egyszerű oknál fogva, mert mindegyikük az egész birodalom osztatlan birtokára törekedett. Szulejmán halála után egyideig az egyik, a legidősebb testvér, Muza az európai, Mohamed pedig az ázsiai birtokok felett uralkodott. Muza, hogy fivérével leszámolhasson, haderejének szaporítása céljából Mircse moldvai és István szerb vajdát is – miután utóbbit Virbicánál legyőzte s több erősség elfoglalása után Szendrőt is elfoglalta – hatalma alá hajtotta. A szerb deszpota támogatására Borbála királynő 1413 tavaszán Garay Jánost, Maróthy Jánost és Csupor Pált, Zsigmond pedig a nála levő Hranics Szandaljt, Bosznia déli részének, a későbbi Hercegovinának urát, küldte le Szerbiába. Hervoja ennek hírét vévén, álnok módon rátört ennek védtelenül maradt birtokaira s annak több várát elfoglalta, amihez Muzával szövetségre lépve, annak támogatását is igénybe vette.[5] Hervoja árulása kitudódván, a Szerbiában levő Garay János és Csupor Pál, Maróthyit egyedül otthagyva, május havában Szlavoniába tértek vissza s ott Hervojának összes birtokait Pozsega várával és egyéb erősségeivel együtt fegyveres erővel elfoglalták, Zsigmond pedig augusztus 1-én Bozenben kelt rendeletével az árulót a spalatói hercegségtől is megfosztotta és a sárkányrend vitézeinek sorából kitöröltette.[6] Ugyanekkor Zsigmond a spalatoi hercegi címet eltörülte s a várost a magyar szent korona birtokai közé kebeleztette vissza, míg a Spalatohoz tartozó Brazza, Lesina és Curzola szigetek kormányzását már előbb, június 17-én, Ragusára bízta.[7]

Hervoja mindent elkövetett, hogy magát tisztázza és birtokait visszaszerezze, de miután ez nem sikerült, a velencei köztársasághoz és Johanna nápolyi királynéhoz fordult, hogy segítségükkel legalább a spalatoi hercegséget visszanyerje. Johanna mit sem tehetett Hervoja érdekében, a signoria pedig a Zsigmonddal kötött fegyverszünetre hivatkozva, elutasította kérését, de megengedte, hogy raktáraiból jó pénzért fegyverekkel és salétrommal lássa el magát,[8] s állítólag 600 lövészt is átengedett neki.

Ellenben Muza sorsát és végzetét a délszláv fejedelmekkel való szövetkezése se tudta feltartóztatni. Testvére Mohamed még 1413-ban Kisázsiából hatalmas sereggel Európába átkelvén, a hozzá átpártolt István szerb vajda segítségével Muzát a Szófiától délkeletre fekvő Ichtiman közelében döntőleg megverte, mely alkalommal utóbbi életét is vesztette. Ezek után Mohamed, e néven az első, lett az újra egyesített egész török birodalom szultánjává, akinek mind hadvezéri, mind uralkodói nagy tehetségét nemcsak kortársai, hanem az utókor is egyhangúlag elismerik.[9] Mohamednek kivívott győzelméhez elsőnek Mánuel bizánci császár, nemkülönben a szerb, bolgár és moldvai fejedelmek is egymásután szerencsekivánataikat fejezték ki, nem gondolva azzal, hogy ez a szerencse nekik mindnyájuknak tulajdonképpen szerencsétlenséget jelent. Nemsokára ezután Osztoja is alávetette magát Mohamed szultánnak, remélve, hogy ezáltal legjobban biztosíthatja magának az uralmat Boszniának eddig is őt illető részében. Ennek elensúlyozására a magyar kormány 1415 elején haza küldte a Budán őrizet alatt tartott Tvartkót, hogy az mindenekelőtt a törökökhöz átpártolt Osztojának Hervojával való egyesülését megakadályozza. De ezáltal nemhogy kisebbedett volna, hanem ellenkezőleg még nagyobb fokra hágott a baj. A két ellenkirály között ugyanis erős küzdelem fejlődött ki, mely alkalmat adott a törököknek, hogy a viszályba beleelegyedve, maguknak Boszniában erős poziciót teremtsenek. Osztoja ugyanis a török csapatoknak szabad utat engedett Tvartko, illetőleg Magyarország felé, míg Hervoja féktelen gyűlöletében egyenesen hozzájuk csatlakozott.

A magyar kormány nem tulajdonított nagy jelentőséget az amúgy is hol kisebb, hol nagyobb erővel, de szünet nélkül dolgozó délvidéki újabb mozgalomnak és minden eshetőségre csupán a végvidék hadi erejét mozgósítota ellene. Ez megtörténvén, ezúttal is Maróthy János macsói bán, továbbá Garay János és Monoszlai Csupor Pál kaptak megbízást Hervoja megrendszabályozására és a törökök visszaűzésére. Az említett vezérek a Száva vidékén összegyűjtött csapataikat 1415 július havában az Ozorai bánságba vezették, ahol a Boszna völgyében Doboj vára alá nyomultak előre. (Doboj várának képét lásd: Szilágyi –Schönherr, III., 529.) Megjegyzendő, hogy az ozorai várak – Gradacac, Doboj, Dervent, Tesanj, magyar védőrséggel ellátva, már eddig is Csupor parancsnoksága alatt állottak. A Hervojával egyesült török had az Uszora völgyében előnyomulva, július 28. és augusztus 5. között mindenekelőtt Ozorát és Tesanjt kerítette hatalmába s aztán a Dobojnál álló magyar sereg megtámadását határozta el. Augusztus 6-án került itt csatára a dolog, amelyben a magyarok eleinte előnyben voltak, sőt már a győzelem határozottan feléjük hajlott, amidőn azt Hervoja ügyesen alkalmazott csel által kicsikarta kezükből. A csata folyamán a szerbek még elég jól tartották magukat, de az ellenkező szárnyon a törökök már csak nagynehezen tudtak a magyarok elszánt támadásainak ellenállni. Ekkor Hervoja kíséretével egy kisebb szerb csapat védelme és támogatása alatt az ellenkező szárnyra, a törökök harcvonala előtt és oldalt fekvő dombra lovagol s onnan valamennyien torkuk szakadtából azt kiáltják a mind lankadtabban harcoló törökök felé, hogy a másik szárnyon a magyarok meg vannak verve, tartsanak tehát ki a törökök, mert onnan nemsokára tetemes segítség érkezik be támogatásukra. A csel sikerült. A magyarok, akik Hervojáék kiabálását szintén meghallották, a törökök nemsokára bekövetkező újabb erőteljes rohamát már az azok részére érkezett segítségnek tulajdonítván, nehogy az ellenkező szárnyon hadakozó és már hátrálásban vélt társaiktól elvágassanak, az újabb török támadást már nem védték ki a kellő eréllyel, hanem hátrálni kezdének, mely hátrálás csakhamar futássá változott át s így a már majdnem biztosra vett győzelem a bosnyák-török sereg kezébe siklott át. Más verzió szerint a döntést az idézte elő, hogy a csak a völgyben harchoz fejlődött magyar sereget a hegyeken átnyomuló ellenséges csoportok hamarosan oldalba és hátba fogták s ez tette katasztrofálissá annak helyzetét. A kemény tusa és az azt követő visszavonulás közben az elesetteken kívül számos magyar vitéz, köztük a három fővezér is az ellenség kezébe került. Maróthyt és a súlyosan sebesült Garayt a törökök bilincsekbe verve magukkal cipelték, Csupor Pált ellenben, aki Hervoját egy alkalommal a magyar udvarnál ökörbőgéssel fogadta, ezáltal akarván nagy fejét és esetlen modorát gúny tárgyává tenni, a bosszúálló kényúr ökörbőrbe varratta és a Boszna folyóba dobatta, mondván „aki emberi formában ökör hangját utánoztad, bőghetsz most eleget; alakod is ökör lévén!“[10] A foglyok közül a bosnyákok és törökök sokakat felkoncoltak, a többieket pedig magukkal hurcolták.[11] Garay jó idő mulva szökéssel, Maróthy pedig 40.000 aranyforint váltságdíj árán szabadult meg majdnem 4 évig tartó fogságából.

A doboji csata után egyes török portyázó különítmények átkeltek a Száván és végig pusztították a magyar határterületeket.[12] Orbász (Vrbasz) várát Horváth Miklós nagy hősiességgel védelmezte meg egy ily különítmény erőszakoskodásai ellen.[13]

A doboji csatavesztés közvetlen következménye az lett, hogy Boszniában Magyarország eddigi hívei még jobban megfogyatkoztak, főkép amikor Hranics Szandalj azok élére állva, már nem magyarbarát politikát üzött, hanem velük együtt a győztesek, vagyis Magyarország ellenségeinek pártjára állott. Ily körülmények között a még mindig a magyarokra támaszkodó Tvartko majdnem teljesen párthívek nélkül maradt. Így aztán nem csoda, hogy Hervojának a magyarokkal szemben táplált bosszúja teljes lett; ámde sok hasznot ebből se látott, mert legfőbb célját, Spalato visszahódítását nem érte el, Boszniában pedig csakhamar nem ő és szövetségesei, hanem a segítségül hívott török lett az úr. Mohamed ugyanis a plevljei, csajnicai, focai és nevesinjei kerületek elfoglalása és megszállása után nemsokára Vrboszna, a későbbi Szarajevo területére is rátette kezét, úgyhogy Osztojának már csak Bosznia nyugati része maradt meg. Épígy megnyirbálták a törökök lassanként Hervoja, Hranics, Szandalj és a többi bosnyák főurak hatalmát is és miután Mohamed Vrbosznában Ikács bég parancsnoksága alatt török szandzsákot állíttatott fel, ez időtől kezdve az összes bosnyák vajdák, és urak „Isten, Mohamed szultán s az ő hadvezére Izsák bég kegyelméből“ birták ősi birtokaikat.[14]

Zsigmond és a konstanzi zsinat Ragusa követe útján tudták meg a Dobojnál történteket, miért is Zsigmond azonnal hazaküldte a nála volt Ozorai Pipot a határok megvédésére és azonkívül nyomban felszólították Ulászló lengyel királyt és Vitold litván fejedelmet, hogy haladéktalanul küldjenek segítséget Magyarországnak a törökök ellen,[15] aminek azonban alig volt kézzel fogható eredménye s így – bár a magyarok 1415 őszén és a következő év tavaszán előkészületeket tettek a doboji csorba kiköszörülésére. – Boszniában egyelőre a törökök és nem a magyarok tettek mindig nagyobb befolyásra szert. Hogy doboji győzelmüket nem használták ki eléggé, sőt nemsokára az összes portyázó hadak visszarendeltettek a Száva mögé, ez annak volt köszönhető, hogy időközben a szultánnak Velencével gyűlt meg a baja s hogy a köztársaság a török flottát Gallipolisnál döntőleg megverte.

1416 április 6-án meghalt Hervoja és bár Magyarország egyik legádázabb ellenségét vesztette el benne, azért a boszniai viszonyokban nem igen állott be változás, mert Osztoja és a többi bosnyák főurak Hervoja öröksége felett viszályba elegyedvén, ez még jobban kedvezett a törökök terjeszkedési vágyának és nagyban hozzájárult, hogy azok most már állandóan befészkelték magukat Bosznia déli és középső részeiben, ahonnan minduntalan háborgatták portyázásaikkal és rabló becsapásaikkal a szomszédos magyar tartományokat, sőt még Krajnába és Stájerországba is eljutottak.

Miután Mohamed 1416 július 9-én Velencével békét kötött, tekintetét ismét a dunai fejedelemségek felé fordította. Az első alkalmat ehhez Mircse havasalföldi vajdának és Dán nevű unokaöccsének viszálykodása szolgáltatta. Előbbi Zsigmond, utóbbi Mohamed segítségét vette igénybe, aki annál szívesebben sietett személyesen tekintélyes sereg élén Oláhországba, mert Mircse már 3 év óta elmulasztotta az évi adót a szultánnak beküldeni. Zsigmond Losonczy Istvánt küldte Mircse segítségére. Hogy a két sereg hol ütközött össze, azt nem tudni, de a küzdelem igen heves volt és sokáig eldöntetlenül hullámzott ide-oda, míg végre a nagy kavarodásban Losonczy hősi halált halt, mire csapatjai szétszéledve futásnak eredtek.[16] A legyőzött Mircse újra meghódolt a szultánnak, akinek a hátralékos 3 évi adót nyomban megfizette.[17]

Mohamed a csata színteréről Szörény várnak vett irányt, amelyet ellenállás nélkül ejtett hatalmába, mert ott már Zsigmond követei fogadták, akik a szultánnal békét kötöttek.[18]

Közben azonban Mohamed már két erős hadoszlopot küldött volt ki még Boszniából; az egyiket Ahmed bég vezetése alatt a Száván és Dráván át Stájerországba, mely Radkersburgot vette ostrom alá, a másikat Ikács (Ikah, Ishak) boszniai bég alatt a Temesköz fosztogatására.

A Stájerország felé tartó török hadoszlopot Frangepán Miklós nyomon követte s miután stájer földön a Radkersburg felmentésére siető Ehrenfels karinthiai kapitány és Albert s Ernő osztrák hercegek hadaival egyesült, a 12.000 főnyi sereg az említett vár alatt fényes győzelmet aratott a 20.000 főnyi ostromló had fölött.[19] A Temesközben Macedoniai Péterfy Miklós állotta útját a fosztogató bandának, de miután annyi ereje nem volt, hogy rendszeres ütközet révén a győzelmet a maga számára biztosítsa, mindjárt az ütközet kezdetén Ikács béghez közel férkőzve, azt lándzsájával kiemeli nyergéből, majd maga is leugrik lováról s lábát a bég nyakára téve, azt lándzsájával keresztüldöfi. Ezt látva, a török had futásnak ered, erélyesen üldözve a magyarok által.

Mindjárt itt jegyezzük meg, hogy a derék és hőslelkű Péterfy 1418-ban egy a Dunán átkelt másik török portyázó csapatot is megvert, még pedig – miután saját magának ezúttal sem volt valami nagyon jelentékeny számú hada – olyanformán, hogy a környékbeli parasztokat lóra ültette s azokat fegyveresei mögé állítva, éjjeli rajtaütéssel támadta meg az ellenséget. A törökök a sok lovas láttára annyira megijedtek, hogy komoly ütközetbe nem is bocsátkoztak, hanem rögtön futásnak eredtek.

Ezeknek, a bár nem döntő, de mégis szép sikereknek az lett az eredménye, hogy Tvartko Szurát újból sikerült Bosznia északi részében királyul elismertetni, ahol a bosnyák urak és a nép elég szívesen fogadták.[20]

Ezeket a sikereket használta fel kormányunk arra is, hogy a török fogságban sínylődő magyar urakat kiszabadítsa. A szultán nem kevesebb mint 65.000 aranyat követelt csupán csak Maróthy, Dersi Márton, Szepesi Péter és Alapi János szabadonbocsátásáért. Az összeg előteremthetése céljából az összes vármegyék nemeseit felszólították, hogy a kilenced egyhatod részével járuljanak hozzá a váltságdíjhoz.[21]

Zsigmond 1419 elején az országba visszatérve, egyik legelső feladatának tekintette, hogy döntő hadjáratot készítsen elő a törökök ellen. E célból az említett év szeptember végén Nagyváradra ment, ahonnan az időközben ott egybegyült sereget a Vaskapun keresztül, ahol október 28-án táborozott, Bulgáriába, más verziók szerint a törökök által fenyegetett Mircse havasalföldi vajda támogatására a Havasalföldre vezette és ott támadta meg a török sereget. Az ütközet lefolyásáról és kimeneteléről nincsenek biztos feljegyzéseink,[22] de úgy látszik, hogy ezúttal kedvezett a szerencse a magyar fegyvereknek, mert midőn Zsigmond újból visszatért Nagyváradra, miközben az Orsova táján a Szörényi bánság védelmére Görény várának felépítésére adott parancsot,[23] ott török követek békeajánlattal jelentek meg előtte, minek folytán a béke 5 évre tényleg meg is köttetett.[24]

[1] Lásd a 141. oldalon.

[2] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 520., X/8., 546. – Pray, Hist. rer. Hung. II. 214. – Katona Hist Crit. XII., 146.

[3] Lásd a 101. oldalon.

[4] Bajazid után 7 élő gyermek, 6 fiú és 1 lány maradt vissza, de ezek közül csak Szulejmán, Muza és Mohamed játszanak az ozmán birodalom történetében szerepet. (Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, I. 402.)

[5] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 404. – Klaič Geschichte Bosniens 316. – Thallóczy, Hervoja herceg és címere (Turul, 1892., 5.)

[6] Lucius De rer Dalm. Lib. V. 5. fej.

[7] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 411. – Ragusai oklt. 226.

[8] Mon. Slav. Merid. XII., 127., 137., 200. – Klaič Geschichte Bosniens 316. – Thallóczy, Hervoja herceg és címere (Turul, 1892., 5.) – Martene, Thesaur. Anecd. II., 1632.

[9] Sead-eddin (Batutti fordításában), Chronica dell'origine e progressi, della casa ottomana (Bécs, 1649.) 237.

[10] Thuróczy krónikája, IV. 16. fej.: „Qui in forma humana, voce bovis inflar utebaris; utere jam et forma et voce ejusdem.“ – Bonifius, Rer. Hung. Dec. III., Lib. III., 407. – Katona, Hist. XII. 453. – Theod. de Niem, Vita Johannis XXIII., III. 9.

[11] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 597., 809., X/6., 860., 886., X/7., 93., X/8., 569., 583. – Gróf Zichy csal. okmt. VI., 392., 426. – Ragusai oklt. 249. – Klaič Geschichte Bosniens 321. – Thallóczy, Hervoja herceg és címere (Turul, 1892., 5.)

[12] Schimek, Geschichte des Königreichs Bosnien und Rama (Wien, 1787), 102.

[13] Gróf Zichy család oklt. VI., 388.

[14] Szilágyi–Schönherr III. 530. – Thallóczy Hervoja herceg és címere (Turul, 1892., 5.) és Klaič Geschichte Bosniens 321.

[15] Dogiel, Epist. Concilii ad reg. Polon. I. 50. – Van der Hardt, id. m. IV. 416.

[16] Thuróczy, IV., 17. fej.

[17] Sead-eddin (Batutti fordításában), Chronica dell'origine e progressi, della casa ottomana (Bécs, 1649.) 237. (Thúry, Török történetírók I. 122.)

[18] Hamer-Purgstall Geschichte des Osmanischen Reiches I. 290. – Zinkeisen Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, I. 466. – Sead-eddin (Thúry) Török történetírók I. 123.

[19] Caesar, Staats- und Kirchengeschichte des Herzogtums Steiermak, Aschbachnál. – Hammer-Purgstall, Geschichte des Osmanischen Reiches I. 291.

[20] Bonfinius Rer. Ung. Dec. III., 399. – Thuróczy krónikája IV., 18. fej.

[21] Fejér, Cod. Dipl. X/8., 564.

[22] Annak a Hammer-Purgstall (Geschichte des Osmanischen Reiches I., 291.) által is említett adatnak a hitelességét, hogy Zsigmond 1419 október 4-én Nissa (Nis) és Nikápoly között a törökök 80.000 főnyi seregét szétverte volna, Huber Geschichte Oesterreichs II., 259. alaposan megcáfolta.

[23] Fejér, Cod. Dipl. X/6., 207., 242., X/8., 599. – Gróf Teleki család oklt. I. 440.

[24] Windeck Das Leben Sigmunds 86. fej., de 1419 helyett 1421-re tett hibás évszámmal. – Dlugoss Hist. Polon. XI., 408. old. Nándorfehérvár felé vétet utat Zsigmond seregével, de ez nyilvánvaló tévedés. – Beccatini, Istoria di Turchi I. 77.