E fejezetben katonai ténykedésről nem lévén szó, csupán néhány megjegyzést akarok az egyes fontosabb mozzanatokhoz hozzáfűzni. Hogy Zsigmondot német császárrá és római királlyá megválasztották, az ugyan hizeleghetett a fényes állásra és rangra mindíg sokat adó magyar főuraknak, de ebből a megtiszteltetésből Magyarországra több kár, mint haszon háramlott. E vészteljes időkben a mi hazánknak oly nem is közepes, hanem minden tekintetben kiváló, más országok bajaiba bele nem sodort fejedelemre volt szüksége, aki minden tudását és akaraterejét latba vetve, talán megbírkózhatott volna a dél felől mindjobban az ország felé tornyosuló vészterhes felhőkkel. Ezzel szemben Zsigmond a német császári és római királyi trónnal kapcsolatos ügyeket és érdekeket következetesen fölébe helyezte a magyar érdekeknek, amelyeket ő csak másodsorban vett figyelembe. Legjobban kitűnik ez ama magatartásból, hogy a konstanzi zsinat befejezése után inkább magát ünnepeltetni és mulatni ment a délnémet fejedelmi udvarokba, semhogy sietve Budára tért volna vissza, hogy a törökök és Velence felől fenyegető veszedelmeket még idejekorán, mielőtt azok nagyobb arányokat öltöttek volna, elhárítsa és ebből kifolyólag a szükséges intézkedéseket megtegye. Nagyfokú hiuságra vezethető vissza ama magatartása is, hogy amikor őt császári koronájának biztosításával kapcsolatosan türelmetlenül várták vissza Kontanzba, ehelyett időt vesz magának francia- és angolországi kirándulásokra, melyek csak közvetve állottak az ő császári kinevezésének és poziciójának érdekében. Amit pedig a centerburyi szerződés által a francia királlyal mint szövetségesével szemben elkövetett, ez aztán igazán sehogy se fért össze annak a díszes koronának a fényével, amelyet ép az imént tétetett Aachenben a fejére.

Talán részben ennek a hosszú távollétnek tudható be annak a rettenetes szégyennek és gyalázatnak a bekövetkezése is, hogy fiatal neje, megfeledkezve legszentebb kötelességéről, oly szégyent hozott nemcsak férje fejére, hanem az egész nemzetre is, amelyhez hasonló 300 év óta nem fordult elő a magyar királyok történetében, mert mint Schönherr[1] mondja: „A magyar történelem Kálmán király óta nem tud reá esetet, hogy koronás királynéja valaha nyiltan megszegte volna hűségét királyi hitvese iránt.“

[1] Szilágyi–Schönherr III. 532.