A Velencével megkötött fegyverszüneti szerződés után Zsigmond legsürgősebb és legfontosabb dolognak tartotta, hogy a német császársággal kapcsolatos világi és egyházi ügyeket elrendezve, végre valahára fejére tehesse a német császári, a milanói vas- és a római királyi koronát. Ezért, dacára annak, hogy az összes előjelek szerint az egyideig szünetelő török veszedelemnek a legközelebbi időben újból való feltámadására kellett számítani, Zsigmond megmaradt utazási terve mellett és a kezében maradt friauli és isztriai erősségeket megfelelő védőrséggel ellátván, seregének többi részét feloszlatta, ő maga pedig megfelelő kisérettel Frigyes osztrák herceg kíséretében Tirolba, s miután 1414 június 25-én Trientben VII. Károly francia királlyal szövetséget kötött, Salzburgba, majd onnan Svájcba és Felső-Olaszországba utazott, hogy egyrészt a svájci szövetséget, másrészt az ottani olasz főurakat a maga céljainak elősegítésére megnyerje és hogy Milanóban a vaskoronát fejére tegye. Utóbbi törekvése a gőgös Viscontik igen magas ellenkövetelése folytán dugába dőlvén, Zsigmond a Riminiben tartózkodó XII. Gergelyt és a Lodiban reá várakozó XXIII. János pápát kereste fel, akit sikerült rávennie, hogy az egyházszakadás megszüntetése céljából 1414. november 1-ére Konstanzába zsinatot hívjon egybe. Ezek után Zsigmond Felső-Olaszországból Bern, Basel és Strassburgon át július 19-én Speyerbe érkezett; innen Koblenzbe s azután Nürnbergbe utazott, ahova neje, Borbála királynő is megérkezett. Innen a királyi pár fényes kísérettel Aachenbe ment, ahol a kölni érsek 1414. november 8-án a nagy nehezen egybetoborzott német fejedelmek többsége jelenlétében feltette Zsigmond fejére a római királyi koronát és ugyanekkor nejét is a régi császárnék koronájával római királynévá koronázta.[1]

Ezalatt XXIII. János pápa november 5-én Kontanzban megnyitotta a keresztény egyház egyetemes zsinatát, amelyre december 25-én Zsigmond is megérkezett. Itt eleinte nagy nehézségek merültek fel, mert a három pápa – XXIII. János, XII. Gergely és XIII. Benedek – közül egyik sem akart önként lemondani, míg végre részben rábeszéléssel, részben erőszak alkalmazása mellett ez is megtörtént, mire a zsinat 1417 november 11-én Colonna bibornokot V. Márton név alatt pápává választván, ezzel a 40 évig tartó egyházszakadásnak véget vetett.[2] Az új pápaválasztás főleg azért húzódott oly sokáig, mert egyrészt Zsigmondnak személyesen kellett a Spanyolországban tartózkodó XIII. Benedeket felkeresni, hogy azt lemondásra kényszerítse. Ugyanekkor Borbála királyné is visszatért Magyarországba.[3] Zsigmond spanyolországi utazása közben történt, hogy a francia seregek 1415 október 25-én Azincourtnál az angoloktól nagy vereséget szenvedtek s VII. Károly francia király Zsigmondot kérte fel a béke közvetítőjéül, akinek nagyon hizelgett a gondolat, hogy ő szerepelhet békebíróul a nyugat két leghatalmasabb nemzete között s így ahelyett, hogy visszatért volna Konstanzba, ahova türelmetlenül várták visszajövetelét, 1416 március 1-én Párisba ment, ahol a francia királlyal 1414-ben kötött szövetséget megújította s innen május 1-én Londonba utazott. Tárgyalásai itt nem vezettek eredményre, mert a franciák és angolok között nem volt képes a békét létrehozni, ellenben az érvényben levő fentemlített francia szövetség dacára angliai tartózkodása alatt teljesen V. Henrik angol király pártjára állott, akivel 1416. augusztus 15-én, mindenesetre bizonyosfokú presszió alatt, Canterburyban védő és támadó szövetséget kötött a franciák ellen.[4] Így történt aztán, hogy Zsigmond csak 1417 január 27-én érkezett vissza a kontanzi zsinatra, mely 1418 április 19-én berekesztetett. Zsigmond május 21-én hagyta el Konstanzot, de ahelyett, hogy hazasietett volna Magyarországba, dacára annak, hogy közben értésére adták, miszerint neje otthon szerelmi kalandokba keveredett s hogy megfeledkezve hitvesi hűségéről, többek között a német lovagrend egyik Budán tartózkodó tagjával, Walmerod-dal is szerelmi viszonyt folytat, a délnémet fejedelmektől vett meghivásoknak engedve, sorra járta ezek udvarait és csak 1419 január közepén érkezett Bécsbe, ahol Erzsébet leányának esküvőjét Albert herceggel az 1422. évi husvét utáni 14-ik napra tűzte ki. Még mielőtt Bécsből Budára érkezett volna, intézkedett, hogy a királynőt, akivel nem akart személyesen találkozni, távolítsák el Budáról. Ennek folytán a pompához és fényhez szokott nő Várad közelében egy elhagyatott helyen szigorú őrizet alá vétetett, ahol a legnagyobb nélkülözéseket kellett 12 éves leányával együtt kiállania, miután attól semmikép sem akart megválni.[5] Később Holicsba került a királynő, ahol már jobb bánásmódban volt része, míg végre 1419 év végén az ártatlan Erzsébet esdeklése annyira meglágyította a király szívét, hogy hajlandóvá vált nejével kibékülni.[6]

[1] Windeck, Das Leben Sigmunds, 30–31. fej. – Aschbach, Geschichte Kaiser Sigmunds.

[2] Az egyházszakadás történetére és a különböző pápák szerepére nézve lásd: Theodoricus de Niem, Hist. de schismate, Libri IV. – Du Puy, Hist. du Schisme. – Baluzius, Vita P. P. Aven. – Bulaei, Hist. acad. Parisiensis IV., V. és Hist ecclesiae Gallicanae VI. – Lenfunt, Hist. du Concile de Pise. – Walch, Geschichte der Päpste, 322.

[3] Aschbach, Geschichte Kaiser Sigmunds. II., 139.

[4] Dr. Max Lenz, König Sigismund und Heinrich V. von England. (Berlin 1874). – Caro, Das Bündniss von Canterbury (Gotha, 1880).

[5] Engel, Geschichte des ungarischen Reichs, 294.: „Barbara nahm, um sich den Weg zur baldigen Aussöhnung zu bahnen, ihre Tochter Elisabeth mit; und in dieser Einöde führten sie beyde beynahe drey Vierteljahre hindruch ein trauriges Leben. Sigmund liess sie schmal verpflegen, und erlaubte nicht einmal Wechsel in den Kleidern; die Königin musste sammt ihrer Tochter und ihren Hofjungfern eben so gehen, als liegen, und ihre Kleider wurden daher des Ungeziefers voll. Selbst an Speisen, an Brod und Wein, litten sie oft Mangel.“

[6] Windeck Das Leben Sigmunds, 138. – Pray Annal. II., 170.