Már az eddigiekből is tudhatták Zsigmond és tanácsosai, hogy Velence hatalmas és szívós ellenség, akivel szemben nem egykönyen lehet zöld ágra vergődni. Ezt szem előtt tartva, feltünő, hogy a velencei hadjáratra ezúttal csak oly elenyészően csekély haderő állíttatott készenlétbe, kivált ha tekintetbe vesszük, hogy egyszerre két különböző hadiszínhelyen kellett a kardot a köztársasággal összemérni.

Ami Zsigmond hadjárati tervét illeti, azzal sem érthetünk teljesen egyet. Magyar szempontból minden esetre kívánatosabb lett volna a főerőt Dalmácia visszafoglalására alkalmazni, ami persze akkor vált volna meglehetősen könnyű feladattá, ha Magyarország megfelelő tengeri flotta felett is rendelkezett volna. Ezt a hosszú évtizedek óta érzett hiányt Genuától a szükség tartamára bérbevett flottarészekkel és egyéb hasonló kisegítő eszközökkel paralizálni nem lehetett. De ettől eltekintve, úgy látszik, hogy Zsigmond koronázási útjának biztosítását fölénybe helyezte Magyarország ama eminens érdekének, hogy Dalmácia teljes egészében minél előbb visszaszereztessék számára. Viszont az sincs kizárva, hogy Zsigmond az általa kieszelt tervvel egy csapással két legyet akart agyonütni, remélvén, hogyha Velencét saját területén sikerül döntőleg megvernie, akkor nemcsak az ő útja válik szabaddá Róma felé, hanem közvetve Dalmácia visszaszerzése is biztosítottnak tekinthető. Az események azonban alaposan rácáfoltak erre a feltevésre és felfogásra, mert hamarosan kiderült, hogy Velence annyira görcsösen ragaszkodik Dalmáciában szerzett poziciójához, – amelyet minduntalan és minden áron még kiterjeszteni is akart, – hogy arról semmi körülmények között sem volt hajlandó lemondani. És ez érthető is, mert Dalmácia birtoka nagyon elősegítette és nagy mértékben biztossá tette a köztársaságnak az egész Adria és annak hajózása feletti fenhatóságot.

Különösnek tűnik fel, hogy bár a hadvezéri minőségben mindig kitűnően bevált Stibor vajda is lement a Velence ellen talpraállított seregnek Friaulba rendelt részével, azért annak parancsnoka gyanánt még sem ő, hanem Ozorai Pipo szerepelt. Ez alighanem utóbbinak olasz származására való tekintettel történt, talán ama feltételezésből kifolyólag, hogy neki ép ez oknál fogva az olasz viszonyokat jobban kellett ismernie, mint bárki másnak a magyar hadvezérek közül. Stibor vajda tehát alighanem csak mint tanácsadó kísérte el Ozorai Pipot s aztán nemsokára, miután a dolgok már kezdettől fogva igen szép kerékvágásba jutottak, valószínűleg visszatért Budára. Ozorai Pipo a háború első fázisában teljes mértékben meg is felelt a beléje helyezett bizalomnak. Hogy a későbbi működése folyamán terhére rótt megvesztegetési ügyben valóban bűnös volt-e, az teljes bizonyossággal meg nem állapítható. Ellentétben régibb történetíróinkkal, akik a ránk maradt feljegyzések és bizonyítékok alapján egytől egyig ludasnak tartják Ozorai Pipot a dologban, Schönherr e tárgyról következőleg vélekedik:[1] „A magyar sereg a város (Treviso) falai alatt érzékeny vereséget szenvedett és Pipo megbetegedve, február elején elhagyta a háború színhelyét, amiért kortársai közül többek részéről a megvesztegettetés gyanuját vonta magára.“ Ezek szerint a különben mindíg kifogástalanul és derekasan viselkedő hadvezér ártatlanul keveredett volna rossz hírbe. De hogy őkigyelme nagyon is kapzsi és pénzsóvár lehetett, az a 139. oldalon foglaltakból elég világosan kitűnik. A háború kezdetén gyorsan elért gyönyörű sikerek minden esetre becsületére válnak úgy neki, mint lelkes magyar csapatjainak, akiknek vitéz, bátor magatartása és kiválóan eredményes működése a lovas csapatok számára felette nehézkes friauli terepen minden esetre osztatlan elismerést és dícséretet érdemel. A magyar katonák ezúttal is megmutatták, hogy ők jó és ügyes vezetés mellett minden éghajlat alatt, bármely terepen, szóval mindenütt és minden alkalommal, gyakran még a legnehezebb viszonyok között is, derekasan megállják a helyüket.

A kezdetben elért gyönyörű sikerek után azonban Ozorai Pipo seregének teljesítményeiben nagyfokú visszaesés mutatkozik. Hogy ez mennyiben róható fel a sereg vezérének és mennyiben a csapatok kimerülésének és egyéb körülményeknek, azt most már nem állapíthatjuk meg. Az az egy bizonyos, hogy Budán belátták, hogy Ozorai Piponak hatalmas segítséget kell küldeniök, ha azt akarják, hogy a feneketlennek látszó kátyuba jutott szekér újból előre vitessék. És most tényleg oly nagy erő – az eredetinek több mint négyszerese – kel Friaulba útra, csak hogy most már az a baj, hogy Ozorai Pipo vonakodik a beérkezett friss erőkkel együtt a félbemaradt támadást újabb lendülettel folytatni. Nincs kizárva, hogy a féltékenykedés, a magas állásba jutott emberek eme egyik legundokabb hibája, zavarta meg ez alkalommal is az eredményes együttműködést. És az új vezérek és csapatok tevékenysége, amily szépen indult, ép oly rettenetes kudarccal végződött. Hogy vajjon a Mottánál szenvedett vereséget tisztán csak a fosztogató kúnok rovására irhatjuk-e, ez nem egészen bizonyos, de az elvitázhatatlan, hogy Malatesta ügyesen kihasználta az alkalmat kedvező fordulat előidézésére, amely a vesztett csatát végeredményben fényes győzelemmé változtatta át. Csakhogy az olasz hadvezér ennek a győzelemnek a sikereit nem aknázhatta ki, miután az eddigi tétlenségből új lendülettel támadólag fellépő Ozorai Pipo nemcsak további előnyomulásának szabott határt, hanem seregét a bellunói ütközetben a leghatározottabban meg is verte. Ebből eléggé kitűnik, hogyha Ozorai Pipo az új magyar vezérekkel együtt és egyszerre indította volna meg támadását, akkor nincs kizárva, hogy az egy kézben egy hatalmas csoporttá egyesült magyar sereg esetleg az egész hadjárat sorsát eldöntő eredményt érhetett volna el. A magasabb parancsnokok széthúzása és torzsalkodása ezek szerint, mint rendesen történni szokott, itt is érzékeny kudarcok szülőokává vált.

Mindazonáltal Ozorai Pipo újabb fellépése és Bellunonál kivívott remek győzelme már egymagában is megtette hatását, mert ez annyira megpuhította a velencei kormányt, hogy immár ő maga kereste a békés megegyezés lehetőségét. És most viszont Zsigmond volt az a rossz szakács, aki mindent elrontott. Az ő módnélküli dölyfe és önhittsége, amellyel az ellenséges állam legszentebb emblémjeit, a zászlókat, megbecsteleníteni rendelte, vérig és csontig ható sebet ejtett a hatalmára és presztizsére szintén büszke signorián és az egész velencei köztársaságon s így ezek után az ádáz harc újult erővel és még nagyobb elkeseredéssel folyt tovább.

A velencei zászló meggyalázását Dlugoss említi művében és ha Zsigmond ezt a vérlázító sértést tényleg elkövette, akkor ő tapintatlan és fenhéjázó tettéért a legkeményebb elítélést érdemli meg, mert a zászlónak, mint az illető ország jelképének, még ha az a legádázabb ellenségé volna is, mindenkinek szemében szentnek és sérthetetlennek kell lennie.

Miután ezek szerint a velencei ügy a lehető legképtelenebb módon el volt rontva és mindkét részről a legnagyobbfokú elkeseredést váltotta ki, tényleg nem maradt egyéb hátra, mint hogy Zsigmond maga álljon az újonnan latbavetendő újabb 40.000 főből álló had élére. Hogy az új vállalathoz szükséges csapatokat csak az ország egy értékes részének zálogba adásával lehetett előteremteni, az eléggé szomorú jelensége az akkori különben is furcsa államgazdálkodási viszonyoknak. De még szomorúbb, hogy királyaink 360 évig hagyták lengyel kézen ezt az akkori Magyarország értékes gyöngyének nevezhető remek szép területet, de annál nagyobb dícsőség illeti az idegen kézre jutott 16 várost, hogy azok az idegen kenyérevés hosszú és keserves ideje alatt is csorbíthatatlanul megtartották az őket eredeti hazájukhoz és nemzetükhöz kapcsoló szeretetüket és törhetetlen ragaszkodásukat.

A felvett kölcsön árán kiállított újabb hadak alkalmazását Zsigmond, sajnos nem valami szerencsés kézzel intézte. Ahelyett, hogy egész erejét egy helyen, illetve hadiszintéren latbavetve, gyors fordulatot igyekezett volna előidézni, a magával hozott hadak egy részét, amint az az előadottakból kitűnik, Ozorai Piponak bocsátotta rendelkezésre, míg ő a többi csapatokkal hosszabb ideig tétlenül állott meg Udinénél. Ezt a hibáját később még azzal is tetézte, hogy megint csak félerővel, nem is a háborúnak úgyszólván legfontosabb területére, hanem csak a szomszédos Istriába ment át kísérletezni és szerencsét próbálni, de nem valami fontos és a háború eredményét döntőleg befolyásoló műveletek végrehajtására, hanem csak az ellenséget csipkedő, úgynevezett diverziók, portyázások kivitele céljából, – és még ezek se sikerültek! Ilyenformán eredményt egyik helyen se tudván elérni, végül szégyenszemre neki kellett alkalmat és módot keresnie, hogy a megegyezés Velencével legalább félig-meddig elfogadható és tűrhető feltételek mellett létrejöhessen. És valóban csodákoznunk kell és Zsigmond határozottan szerencséjének tarthatta, hogy a signoria a végsőkig elmérgesedett előzmények dacára elég méltányos feltételek mellett köttöte meg a felkínált 5 évi fegyverszünetet. Ez arra enged következtetni, hogy már a köztársaság is meglehetősen ki volt merülve és már nagyon is unta a háborúskodást. Ezért szívesen fizette a kivánt aranyakat, amelyeknek amúgyis nagy bőségében volt, csakhogy ne kelljen még tovább háborúskodnia, ami – nem lévén saját magának katonasága – úgyis rengeteg pénzébe került, nem is számítva azt, hogy a háborús viszonyok alatt kereskedelme is sokat szenvedett, ami még további veszteséget és pénzbeli áldozatokat vont maga után.

[1] Szilágyi–Schönherr id. m. 508.