9-3. sz. Az 1411-1413. és 1418-1420. évi velencei háborúk színtere

A Velencével évszázadok óta tartó küzdelmek az idők folyamán nem hogy veszítettek volna súlyukból, hanem ellenkezőleg, az utóbbi időben még jobban kiéleződtek. Ennek oka elsősorban a signoria alattomos, ravasz viselkedésében és Magyarország jogos igényeinek következetes negligálásában és megsértésében gyökerezett. Tudjuk, hogy midőn Nápolyi László 1403 őszén Magyarországon szerzett kudarca után Nápolyba visszatért, Velence nem átallotta, hogy vele a dalmát városok megvétele iránt tárgyalásokba bocsátkozzék, sőt ez az üzlet Zsigmond ismételt tilalma ellenére, 1409-ben perfektté is vált, dacára annak, hogy a signoria nagyon jól tudta, hogy Nápolyi László csak bitorolta a dalmát városokhoz fűzött jogait s így méltán mondhatjuk, hogy ez az adásvétel a népjogok legmerészebb és legrútabb arculcsapásának tekinthető. Lábát a dalmát partokon alaposan megvetvén, a signoria minden törekvése oda irányult, hogy befolyását és birtokait a dalmát parton még ravasz fondorlatok árán is mindinkább kiterjessze. Így jutott többek között az általa ostromolt Sebenico egyik tornya Missics János és mások megvesztegetése és árulása folytán Velence birtokába.[2] Épígy árulás útján igyekezett Trau és Knin várát is hatalmába keríteni. Ily módon, vagyis nem egyenes úton vásárolta meg az 1411. év elején polgárai közé felvett Hranics Sandalj vajdától Osztrovica várát 5000 aranyért.[3] Ehhez járult még, hogy a több év óta hátralékos 7000 arany évi adó megfizetését is ismételt sürgetések dacára következetesen megtagadta,[4] ehelyett nagy kegyesen azt a Magyarország megcsúfolásának bélyegét magán viselő ajánlatot tette, hogy egész Dalmácia birtokáért egyszer s mindenkorra 50.000 aranyat s azonkívül évenként egy bíbor takaróval ellátott fehér lovat küld a magyar királynak.

Újabban még azzal is tetézte a signoria jogtalan és szemérmetlen sérelmeinek sorát, hogy Veronából és Páduából elűzte a Carrarákat és Scaligereket, Gian Galeazzo milanói tartományából pedig több várost elfoglalt. Miután az elfoglalt területek névleg a római szent birodalomhoz tartoztak, az elűzött Bruno della Scala és Marsilio Carrara, Zsigmondhoz, mint a birodalom újonnan megválasztott fejéhez fordultak segítségért. A köztársaságnak ez az eljárása teljes összhangzásban állott az 1410-ben megválasztott Steno Mihály doge nyiltan bevallott ama programmjával, hogy Velencét nemcsak a tengeren, hanem a szárazföldön is elsőrendű hatalmassággá akarja kifejleszteni. Ez a törekvés két oldalról érintette Zsigmondot a lehető legkellemetlenebbül. Mint magyar király fájlalta Dalmácia elvesztését, mint német császár és római király nem tudott belenyugodni abba, hogy Velence Felső-Olaszország egyik leghatalmasabb állama legyen s mint ilyen közbeékelje magát a német birodalom és Róma közé.

Zsigmond már 1409-ben, amikor Velence Dalmáciát Nápolyi Lászlótól megszerezte, szeretett volna hadat indítani ellene, de ekkor minden erejét és gondolatát a lázongó Bosznia leverése foglalta el, remélve, hogy ezáltal biztos bázist teremthet magának, ahonnan a legnagyobb sikerre való kilátással kezdheti meg Dalmácia visszahódítását. Bosznia leverésével 1411 elején elkészülvén,[5] Zsigmond nyomban hozzálátott a velencei kérdés megoldásához, olyanformán, hogy a köztársaságot egyszerre két oldalról, Dalmácián és Friaulon át támadja meg. Az Eberhardt zágrábi püspök és unokaöccse Medvei Pétermann bán parancsnoksága alá helyezett dalmáciai csoport ereje azonban oly csekély volt, hogy az már kezdettől fogva úgyszólván csakis védekezésre szorítkozhatott, micélból az ottani erősségeknek, főkép Sebeniconak lehetőleg magasfokú védelmi állapotba helyezésére fektették a fősúlyt. A friauli hadiszíntér főparancsnokául Zsigmond Ozorai Pipó temesi főispánt nevezte ki, aki mellé Ortemburg Frigyes grófot és Stibor vajdát is beosztotta, meghagyván nekik, hogy Friaulba és az aquileai patriarchaság területére bevonulva, azt az ő nevében a birodalom részére birtokba vegyék.[6] Azonban az itteni sereg létszáma sem haladta meg a 10.000 főt.

Zsigmond hadikészülődéseinek neszét vevén, a signoria is készült a háborúra és 1411 június 5-én tartott ülésében elhatározta, hogy hadierejét 1000 főnyi lovas és ugyanannyi gyalogcsapattal szaporítja.

Ozorai Pipo 1411 november végén érkezett Friaulba és december 6-án bevette Udinét, az aquileai alpatriarcha székhelyét, majd átkelvén a Tagliamenton, december vége felé Sacile és Conegliano között a Taddeo del Verme által vezényelt velencei sereget is megverte s diadalának jeléül 19 zászlót küldött Budára.[7] Innen előnyomulását tovább folytatva, rövid időn belül Belluno, Feltre, Seravalle, Ceneda, Oderzo és a tiroli havasok és a lagunák közt fekvő terület legfontosabb helyei egymás után estek Ozorai Pipo kezébe. Majd 1412 január havában Istriában, Friaulban és a trevisoi tartományban mintegy 70 város, vár és kisebb erősség hódolt meg a magyar csapatoknak,[8] s egyidejüleg Ozorai Pipo a tartomány fővárosát, Trevisot is ostrom alá fogta. A mieink eddigi sikereik által fellelkesítve, oly hévvel fogtak hozzá a vár ostromához, hogy annak kivédését még maga a signoria se tartotta valószínűnek; ezért már eddig is gyakran megkísérelt és sokszor bevált módszerét, a megvesztegetés aljas kísérletét vetette latba: Ozorai Pipónak két boros palackot küldött, de nem malvásai borral, mint mondva volt, hanem aranyokkal megtöltve és a hagyomány úgy tudja, hogy ez megtette hatását. Ozorai Pipó azt hozván fel indokul, hogy Velence Carlo di Malatesta vezetése alatt nagyszámú felmentő sereget indított el Treviso alá, ő maga az ostrommal felhagyva és az elfoglalt erősségekben csak gyengébb védőrséget visszahagyva, serege zömével Udinére húzódott vissza.

Malatesta Treviso alá érkezve, csak lassan tudta előnyomulását Friaul felé folytatni, amelynek egyes helyeit Ortemburg gróf szívósan és vitézül védelmezte. Nagy segítségére volt Velencének Frigyes osztrák hercegnek, Tirol grófjának állásfoglalása is az aquileai kérdésben, amelyben az határozottan a signoria pártjára állott. Zsigmond hasztalan tiltakozott emiatt a német fejedelmeknél, akiket hiába kért fel segélynyujtásra is: az egész birodalomban senki se mozdult meg az új császár hivó szavára.[9] Nem maradt tehát egyéb hátra, mint hogy ő maga küldött 1412 január elején 40.000 főt meghaladó újabb erősbítéseket[10] Ozorai Piponak Marczaly Miklós erdélyi vajda, Blagay László és Nagymihályi Albert vezetése alatt s ugyanekkor Sebenico és Trau védelmére is tett újabb intézkedéseket, miután azokat Velence mindjobban szorongatta. Előbbi helyen a velencei párt május elején forradalmat idézett elő és elűzte a Magyarországhoz hű tisztviselőket, de a királyi hadak kapitánya és Nalipics János elfojtották a lázadást s annak fővezéreit május 7-én lefejezték.

A friss csapatok vezérei a hadiszíntérre beérkezve, hiába igyekeztek Ozorai Pipót rábirni, hogy velük együtt újból támadólag nyomuljon előre. Ennélfogva a fentemlített vezérek az újonnan beérkezett csapatokkal egyedül és egyenesen Mottának vettek irányt, amelynek felszabadítására hír szerint Malatesta Károly nagy ostromló sereg élén közeledett. Odaérve, a vár védelmét Blagay vette át, mig Marczaly a csapatok zömével annak közelében szállt táborba. Malatesta, mihelyt Motta közelébe ért, nyomban hozzáfogott a vár ostromához, de Blagay erős kitöréseket és rohamokat intézett az ostromlók ellen, akik egyidejűleg Marczaly által is oldalba és hátba fogatván, futásban kerestek menedéket. Állítólag 9000 velencei zsoldos maradt halva a csatatéren, de a kúnok kapzsisága csakhamar megfordította a hadihelyzetet, amennyiben ahelyett, hogy a vett parancs szerint a futó ellenség üldözésére indultak volna, az ellenség által hátrahagyott sátrak fosztogatásához fogtak hozzá, amiről a velenceiek hírt véve, visszafordultak és új hévvel újították meg az ütközetet. Erre a váratlan fordulatra a magyarok soraiban nagy zavar és rendeletlenség keletkezett. Blagay a nagy zavarban katonáitól elhagyatva, alig tudott a várba visszajutni, Marczaly pedig a megújult viadalban csakhamar elesett.

Malatesta ezek után még nagyobb eréllyel fogott hozzá Motta ostromához, melynek falait romhalmazzá lövette. Blagay, amíg csak lehetett, hősiesen tartotta magát, de aztán egy utolsó kirohanásban megsebesülve, az ellenség fogságába jutott s csak 10 hónap mulva 6000 arany váltságdíj árán nyerte vissza szabadságát.[11]

A mottai szerencsétlen ütközet után a magyar sereg maradványai Udine felé húzódtak vissza. Itt ezalatt 1412 március 28-án Tristan di Savorgnano gróf magyar zászlóval a kezében jelent meg velencei zsoldosai élén a város előtt. A védőrség parancsnoka abban a hiszemben, hogy Ozorai Pipo segítséget küldött neki, gyanútlanul kaput nyitott, minek folytán Udine az ellenség kezére került. Ezen aztán Ozorai Pipo is szörnyű mód megbotránkozott s összeszedett csapataival vad dühvel Udinére rontva, azt hamarosan ismét kezébe kerítette. Majd innen Belluno felé vett irányt, ahol az odavonult Malatestát egy újabb döntő ütközetben megverte s az ez alkalommal birtokába jutott ellenséges zászlókat szintén Budára küldötte.

A megrettent signoria erre annál is inkább hajlandóvá vált a békére, mert közben megtudta, hogy Ulászló lengyel királlyal együtt, aki még nemrég szintén Velencével paktált Zsigmond ellen, Ernő és Frigyes osztrák hercegek is a magyarok pártjára állottak. Ezért egyrészt XXIII. János pápát, majd az abban az időben amúgyis magyar udvaroknál tartózkodó Ulászló lengyel királyt is a béke közvetítésére kérte fel. Sőt június havában Mocenigo Tamás és Lauredano Antal személyében a signoria követei is megérkeztek Budára, hogy ott a békefeltételekről tárgyaljanak. Az általuk ajánlott alap az volt, hogy Velence Záráért és a szigetekért 100.000 forintnyi végkielégítést fizet Zsigmondnak és 200.000 forint zálogösszeget Trau és Sebenico birtokáért. Ezzel szemben Zsigmondnak úgy az évi adóról, mint a felsőolaszországi városokhoz római királyi minőségben táplált igényeiről le kellett volna mondania.

Azonban ép ekkortájt kapta meg Zsigmond Ozorai Pipo újabb zászlóküldeményét azzal az örvendetes hírrel együtt, hogy Mikás, Jakab és János brebiri grófok Osztrovicát újból kiragadták a velenceiek kezéből.[12] Ezek a kedvező körülmények felette fenhéjázóvá tették Zsigmondot, aki a következő feltételeket hozatta a velencei követek tudomására: Velence adja vissza Zárát, mondjon le Dalmáciára vonatkozó bitorlott jogáról, fizessen hadiköltség fejében 600.000 aranyat, helyezze vissza a Scalakat és Carrarákat birtokaikba, neki pedig, amikor megfelelő kísérettel megkoronáztatása végett Rómába megy, engedjen szabad átmenetet birtokain. Miután a velencei követek ezeket a feltételeket el nem fogadták és a leghatározottabban kijelentették, hogy Velence Záráról semmi körülmények között le nem mond, Zsigmond ezen annyira felháborodott, hogy parancsot adott, miszerint a hadiszíntérről legutóbb érkezett velencei zászlókat a követek szemeláttára Buda uccáin körülhordoztassák s aztán a követek lakása előtt össze-vissza tapossák.[13]

A becsületében érzékenyen megsértett büszke signoria a történtek hallatára bosszút esküdött s hadait a trevisói tartományban megszaporítván, újult erővel fogott hozzá a háború folytatásához. Malatesta Károly újonnan kiegészített seregével ismét megkezdte előnyomulását Friaul felé. Ozorai Pipo őt Mottanál a Livenzán való átkelés alkalmával megakarta lepni, de ez nem sikerült, hanem ellenkezőleg Malatesta verte meg itt augusztus 9-én a magyar sereget, mely alkalommal több ezer fegyveresünk halva maradt a csatatéren.[14]

Egyidejűleg a signoria Dalmáciában is mind fegyverrel, mind furfanggal a legnagyobb erőfeszítéseket követte el, hogy újabb eredményeket vívhasson ki. Ennek volt többek között köszönhető, hogy Sebenico polgárai 1412 október 30-án az erősségben levő magyar őrség ellen fellázadván, azt távozásra kényszerítette s aztán a várost Velencének szolgáltatták át.[15] Ezek után már csak Trau maradt meg a magyar korona hűségén, de a signoria mindent elkövetett, hogy hamarosan ez is kövesse Sebenico példáját.[16]

A mindkét hadiszintéren beállott kedvezőtlen fordulatról szóló hírre Zsigmond nagyobb sereggel személyesen készült lemenni az olasz táborba. Miután azonban a budai fényes ünnepélyek kincstárát teljesen kiürítették, a háború folytatásához szükséges pénz előteremtése végett 1412 november 9-én 16 szepesi várost[17] 155.000 aranyért[18] Ulászló lengyel királynak elzálogosított.[19]

A hamarjában összetoborzott sereggel Zsigmond 1412. november elején Zágrábba érkezett. Velence úgy volt értesülve és azt hitte, hogy innen a magyar sereg Horvátországon át a dalmát városok felszabadítására fog indulni, de Zsigmond máskép cselekedett. Nehogy Trau és a többi dalmát városok Sebenico példáját kövessék, azok oltalmára a Genuával történt megállapodás szerint segítségére küldött Doria Ugolint nevezte ki Trau parancsnokává és a dalmát városok tengeri ereje feletti tengernaggyá,[20] ő pedig a bajor és osztrák segédcsapatok megérkezése után – mert most már Alberten kívül Ernő és Frigyes osztrák hercegek is szövetségeseivé váltak – Zágrábból Laibachon át december 18-án 40.000 emberrel váratlanul Udinében termett.

Közben Friaulban a háborúskodás, a folytonos zaklatásokkal és fosztogatásokkal kapcsolatos úgynevezett kis háború, szünet nélkül a legnagyobb hevességgel tovább folyt, miközben a legtöbb város és erősség hol az egyik, hol a másik kézbe került, ami a lakosságot az új bosszúálló tulajdonos részéről mindig a legborzasztóbb kínszenvedéseknek tette ki, ami abból is kitűnik, hogy az eseményekben személyesen részt vett Redusius állítása szerint Ozorai Pipo egyedül a tizedből, amit magának hadainak zsákmányaiból visszatartott, 60.000 aranyforintot szerzett.[21]

Az új csapatok beérkezése a frialui magyar sereget még nagyobb tevékenységre ösztönözte s annak egy része Ozorai Pipo alatt Mottán át, másik része Brunoro della Scala és Marsilio Carrara alatt Bellunon át nyomult támadólag előre s előbbi Motta-nál, utóbbi pedig Feltrénél sikeresen ütköztek össze a velenceiekkel. Mottanál a velencei sereg vezére, Malatesta Károly oly súlyos sebet kapott, hogy a parancsnokságot Pandolfo fivérének volt kénytelen átadni, akit Ozorai Pipo egész Paduáig szorított vissza. Itt azonban a magyar sereg nem várt szívós ellenállásra talált, úgy hogy Ozorai Pipo kemény véres csata után kénytelen volt hadaival visszahúzódni. Közben Scalat és Carrarat csapatjaikkal magához vonva, ezek azt a tanácsot adták neki, támadná meg Vicenzát, amelynek polgárait ők már hajlandókká tették a város kapuinak megnyitására. Ozorai Pipo követte tanácsukat, de Malatesta Pandolfo a szándékolt vállalatról hírt véve, oly helyen állt lesbe és támadta meg a magyar sereget előnyomulása közben, amely lovasság kifejlődésére és alkalmazására teljesen alkalmatlan volt s így az csakhamar visszavonulni volt kénytelen. Épígy kudarccal végződtek a Bassano és Verona ellen intézett hasonló rajtaütésszerű támadások; a lakosság felbiztatva a helyőrség által, egyik helyen sem volt arra kapható, hogy városukat komolyabb harc nélkül a magyar csapatoknak átengedjék. Ez a sok ide-oda menetelés, a beállott kemény téli idő és eleséghiány, nemkülönben a mindjobban terjedő ragadós betegségek annyira megtizedelték csapatjainkat, hogy Ozorai Pipo kénytelen volt a visszavonulást Udine felé elrendelni. Miután útközben a fellázadt föld népe is ritkította sorait, a magyar sereg meglehetősen leapadt létszámmal érkezett be Udine tájékára,[22] ahonnan időközben Zsigmond az ott maradt magyar hadak másik felét 1413 január végén Isztriába vezette. Itt sikerült ugyan neki néhány erődített helyet, többek között Mugliát és Valle d'Istriát hatalmába keríteni, de a tengerparton fekvő fontosabb városok, Capo d'Istria, Parenzo, Pola, oly erős ellenállást fejtettek ki, hogy azok egyikét se volt képes birtokába ejteni,[23] de azok környékén mindenütt nagy pusztításokat vitt véghez.[24]

Miután ezek szerint most már egyik helyen sem kedvezett a magyar csapatoknak a szerencse, Zsigmond szívesen kötött volna békét Velencével, feltéve, hogy az Zárát és Szebenicot visszaadja; ezt XXIII. János pápa közvetítésével tudtára is adta a signoriának, de az ebbe nem volt hajlandó belemenni. Nemsokára ezután Cillei Hermann és Garay Miklós közvetítésével 1413 április 17-én Triesztben ötévi fegyverszünet jött létre a következő feltételek mellett: öt évig mindkét fél ama területek és városok birtokában maradjon, amelyben a szerződés megkötésekor voltak; a fegyverszünet ideje alatt a két fél alattvalói szabadon kereskedhessenek egymással, Zsigmond király megkoronáztatása végett szabad átmenetet nyer Milanóba és Rómába Velence birtokain keresztül s végül a köztársaság 200.000 aranyat fizet hadikárpótlás gyanánt.[25]

[1] E hadjárat hadműveletei szinterét lásd a VII/3. sz. mellékleten. Az arravonatkozó főforrások a következők: Andreas de Redusiis, Chronicon Tarvisinum, Muratorinál Script. Ital. XVII. – Martino Sanuto, Vite de duchi de Vinezia, Muratorinál XXII. – Rubeis, Monumenta ecclesiae aquilejensis. – Verci, Storia della Marca Trivigiana, Muratoriná XIX. – Daru, Histoire de la republique de Venize. – Lucius, De rer. Dalm. – Továbbá Windeck, Aschbach és Huber többször említett művei.

[2] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 87.

[3] Lucius De rer Dalm. Lib. V. 5. fej., Schwandtnernél III., 425. – Monum. Slavor. Merid. IX., 94., 108., 118., 124., 147., 163., 177.

[4] Bécsi levélt. Cop. dei Commem. IX., 566., 569.

[5] Lásd a 125. oldalon.

[6] Monum. Slavor. Merid. IX., 185–199. – Wenzel, Stibor vajda 145. – Gróf Zichy család okmt. VI., 155.

[7] Mon. Slav. Merid. IX. 202. – Deutsche Reichstagsakten VII., 181.

[8] Az elfoglalt városok és várak jegyzékét lásd Fejér, Cod. Dipl. XIV., 248.

[9] Deutsche Reichstagsakten VII., 185.

[10] Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 17. fej. a küldött erősbítések számát 44.000-re teszi.

[11] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 805. – A gróf Blagay család oklt. – Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 17. fej.

[12] Zsigmond adománylevele a brebiri grófok számára: Fejér, Cod. Dipl. X/5., 344.

[13] Dlugoss Hist. Polon. XI., 329.

[14] Az eseményekben személyesen részt vett Redusius Chronicon Tarvisinum szerint, Muratorinál, Script. Rer. Ital. XIX., 836.

[15] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 389. – Lucius De rer Dalm. Lib. 5. fej. Schwandtnernél III., 426., – Martino Sanuto Vite de duchi de Vinezia, Muratorinál XXII.

[16] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 388. – Mon. Slav. Merid. IX., 287.

[17] Az elzálogosított városok a következők voltak: Lubló, Podolin, Gnézda, Béla, Leibicz, Poprád, Menhárd, Sztrázsa, Igló, Olaszi, Ruszkinócz, Váralja, Felka, Durand, Szepes-Szombat és Mateócz.

[18] Pray, Annal. II., 237.

[19] Katona, Hist. Crit. XII., 127. – Fejér, Cod. Dipl. X/5., 297.

[20] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 305. – Lucius De rer Dalm. Lib. 5. fej., Schwandtnernél III., 435.

[21] Redusius, Chron Tarvisini, Muratorinál XIX., 834.

[22] Redusius Chron Tarvisini Muratorinál XX., 836. – Annales Bonincontrii. Muratorinál XXI., 105.

[23] Lásd a többször említett olasz krónikákat, továbbá Theodor. de Niem, De vita et fatis constantiensibus Joannis XXIII., I. 34.

[24] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 455. – Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 25. fej. – Verci Storia della Marca Trivigiana, Redusius Chron Tarvisini – Monum Slaw. Merid. XII., 68., 93.

[25] Copia dei Commem. X. 225.