Még 1409-ben a boszniai hadjárat tartama alatt történt, hogy a kiskorú Albert osztrák herceg gyámjai, Lipót és Ernő hercegek, az akkoriban napirenden levő határvillongások folyamán Magyarország szomszédos részeibe is betörtek és Stibor vajdának és rokonainak birtokait pusztítgatták. Ez arra bírta Zsigmondot, hogy Pozsony tájékán csapatokat öszegyűjtve, a további garázdálkodásoknak elejét vegye és hogy egyszersmind az osztrák hercegek szűnni nem akaró viszályaiban békebíróul is lépjen fel s ezt a hercegek a készenlétbe helyezett magyar sereg fenyegető magatartására való tekintettel el is fogadták. Ezzel egyidejűleg Zsigmond 1409 szeptember 30-án Budán kelt oklevele szerint a Csehország és Ausztria között fennálló örökösödési szerződést is oly módon újította meg, hogyha Vencel és Józsa halála után (Prokop t. i. már 1405-ben meghalt) ő maga is fiuörökös nélkül halna meg, ez esetben Cseh- és Morvaország az osztrák hercegekre szálljon.[1]

Alig hogy az osztrák ügyet befejeznie sikerült, a német lovagrendtől kapott Zsigmond felszólítást, hogy annak Ulászló lengyel királlyal fennálló viszályát simítsa el, aminek fejében 40.000 aranyforint tiszteletdíjat helyeztek Zsigmondnak kilátásba. 1409. december 20-án a lovagrend Zsigmonddal formális szövetséget kötött, melyben utóbbi megígérte, hogy az Ulászló ellen megindítandó háborúban résztvesz, amiért a rend a hadi költségek fedezése fejében 370.000 forint fizetésére kötelezte magát.[2] Ebből kifolyólag 1410. áprilisi 6-án Késmárkon találkozott Zsigmond, ha nem is az oda meghivott Ulászlóval, hanem annak testvérével, Vitold litván herceggel, de megegyezés nem jött létre. Erre kitört a háború a felek között és Zsigmond a német lovagrend támogatására Stibor alatt 12.000 főnyi, jobbára német és cseh zsoldosokból álló hadat küldött a Kárpátokon át Lengyelországba, mely Szandecig hatolva, odáig mindent elpusztított. Majd Szandecet ostrom alá véve, sikerült az újvárost bevenni és felgyújtani, de aztán a túlerővel fellépő lengyelek elől hátrálót kellett fuvatnia. Stibor Lengyelországot elhagyva, Bártfa védőfalai mögé húzódott vissza, amelyet a lengyelek egy ideig ostromoltak, de aztán Ulászló egész erejével északi ellensége ellen fordult és 1410. július 15-én a német lovagrend seregét Tannenberg és Grünwalde között megsemmisítette s aztán Marienburgot, a lovagrend székhelyét is elfoglalta,[3] sőt biztosan még tovább is folytatta volna győzelmes hadműveleteit Poroszországban, de a Stibor megerősítéséről és esetleges újból való előnyomulásáról szóló hír arra birta Ulászlót, hogy saját országának megvédésére ismét országa déli részébe térjen vissza seregével. Stibor azonban nem újította meg támadását és Ulászló 1411 február 1-én a német lovagrenddel békét kötött.

A Stibor-féle támadás megismétléséről szóló hiresztelés alighanem arra volt visszavezethető, hogy Zsigmond Ulászló győzelmeinek és Stibor visszavonulásának hírére fegyverbe szólította az északkeleti vármegyék nemességét a lengyel határ védelmére és ugyanekkor követeket is küldött a német birodalom fejedelmeihez, a német lovagrend részére segítséget kérendő.[4]

Közben 1410 május 18-án Ruprecht német császár és római király hirtelenül elhalálozott és a német választófejedelmek és pápák sokáig nem tudtak megegyezni, hogy ki is legyen Ruprecht utóda s egyszerre a világ azon vette magát észre, hogy nemcsak három pápája, (a római bíbornokok XII. Gergelye, az avignoni bíbornokok XIII. Benedekje és a pisai zsinat V. Sándora), hanem három német császárja, illetve római királya is van: Vencel, Zsigmond és Józsa őrgróf. Utóbbi azonban 1411 január 17-én elhalálozván, Zsigmond ügyes sakkhúzásokkal végre mégis elérte hogy 1411 július 21-én egyhangúlag és végérvényesen őt kiáltották ki császárrá, illetve királlyá.[5]

Zsigmond császárt és királyt nagyon bántotta, hogy a német lovagrend az ő tudta és beleegyezése nélkül kötötte meg a békét Ulászlóval, akivel ő minden áron leszámolni akart. Ennek az ügynek a rendezése és az esetleg ellene indítandó hadjárat előkészítése céljából Zsigmond 1411 őszén hosszabb ideig Kassán tartózkodott. Végre, miután a magyar rendek vonakodtak idegen ügyért Lengyelországgal háborúba keveredni, Zsigmond is belenyugodott a thorni határozatokba és egyúttal intézkedés történt a magyar és lengyel differenciák végleges elintézésére.[6]

Budára visszatérve, Zsigmond követséget küldött Bécsbe Ernő herceghez és a 13 éves Albert számára felajánlotta harmadféléves leányának, Erzsébetnek kezét.[7] Az ajánlat elfogadtatván, a házassági szerződés 1411 október 4-én Pozsonyban, ahova Zsigmond az ország nagyjait az adó újabb szabályozása végett összegyűjtötte, tényleg meg is köttetett.[8] Ennek értelmében az ott jelenlevő urak, mintegy elkábulva a nagy megtiszteltetéstől, mely királyukat a német császári korona elnyerése által érte, szavukat adták, hogyha a királynak fiugyermeke nem születik, akkor leányát fogják a korona örököséül elismerni.[9]

A pozsonyi gyűlésen választották meg ama tizenkét tagú bizottság tagjait is, amelynek november 11-ére Ófaluban a lengyel bizottsággal a vitás kérdéseket el kellett intéznie. Az itteni tárgyalásokon a két nemzet kiküldöttei teljesen a békés megoldás mellett foglaltak állást és e határozat végleges ratifikálása és egyéb fontos ügyek megbeszélése és elintézése céljából Zsigmond és Ulászló 1412 március 12-én Lublóban találkoztak, ahol március 15-én Magyarország és Lengyelország között nemcsak béke, hanem véd- és dacszövetség is köttetett. Ennek értelmében az akkor általánosan Veres-Russziának nevezett Galicia, amely a két ország között egyre viszály tárgya volt, egyelőre Ulászló birtokában maradt, de kiköttetett, hogy a fejedelmek valamelyikének elhalálozása után 5 évre a két ország nagyjai újra intézkedjenek a tartomány birtokjogáról. Moldva tekintetében, amelynek fejedelme Mircse Sándor vajda még csak a mult évben kötött Ulászlóval véd- és dacszövetséget a magyar király ellen,[10] az határoztatott, hogy ez is Ulászlóval szemben maradjon függőségben. E tartományra nézve mindazonáltal még az is kiköttetett, hogy az esetre, ha a törökök Magyarországot megtámadnák, vagy ha Zsigmond akarna a törökök, vagy más hitetlenek ellen hadjáratot intézni, akkor a moldvai vajda mindannyiszor személyesen tartozzék egész haderejével Zsigmond táborában megjelenni, mit ha elmulasztana, a tartomány a két király, illetve ország között osztassék fel.[11]

E szerződés megkötése után a királyok kiséretükkel együtt március 21-én Kassára, onnan pedig Tokajon, Debrecenen át Nagyváradra utaztak, ahol Szent László sírjánál esküvel is megfogadták a fenti szerződés megtartását és aztán, miután mintegy két hetet a közeli erdőkben vadászgatva töltöttek el, Diósgyőrön és Egeren át pünkösdre Budára érkeztek, ahol már számos főrangú vendég várta a két királynak és hitveseiknek beérkeztét. Itt volt többek között Tvartko bosnyák király, Lazarevics István szerb vajda, Ernő és Albert osztrák herceg, Hervoja spalatoi és még kilenc, jobbára német és sziléziai herceg, továbbá sok külföldi uralkodó és fejedelem követe, nemkülönben igen sok német, osztrák és lengyel egyházi és világi főúr. A frankfurti levéltárnak egy kézirata szerint a magyarokon kívül összesen 13 herceg, 24 gróf, 26 főur és 1500 lovag 3000 apróddal vett részt e nagyszabású ünnepségeken, az egybegyült lovak száma pedig 40.000-re rúgott.[12] A május 22-ikétől június 23-ig tartó ünnepélyeken kirándulások, vadászatok, nemkülönben lovagi játékok és tornák váltogatták egymást, melyekben magyar, lengyel, cseh, osztrák, szász, frank, rajnamelléki, olasz, francia, görög, litván, orosz, szerb, bolgár, bosnyák, oláh és albán vitézek vettek részt. A magyarok közül kivált Maróthy János délceg ifjai vonták magukra a közfigyelmet. A lovagok számára kitűzött díjat az aranypatkós paripát, egy sziléziai, az apródok díját, az ezüstpatkós lovat egy osztrák nyerte.

Midőn aztán a sok mulatozástól beteggé lett Ulászló haza készült, Zsigmond visszaadta neki Lengyelország koronáját sok egyéb királyi ékszerrel együtt, amelyek még Nagy Lajos idején kerültek Magyarországba. Viszont Ulászló drága nyest és más szőrmékkel, paripákkal és solymokkal kedveskedett vendégszerető házi gazdájának.[13]

A sok mulatság közepette néha sor került komoly dolgok tárgyalására is. Így többek között Zsigmond arra kérte Ulászlót, hogy Frigyes és Ernő osztrák hercegeket, akik az újabb atyafiság létrejötte dacára a magyar király háta mögött Velencével paktáltak, térítse vissza a jó és egyenes útra; viszont Zsigmond hajlandónak nyilatkozott, hogy az Ulászló és a német lovagrend között fennálló feszültséget megszünteti.[14]

[1] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 764. – Kurz, Oesterreich unter König Albrecht II., I. köt. 2–3. fej.

[2] Raczynski, Codex Dipl. Lithvaniae 107. – Caro, Geschichte Polens, III., 305., 310.

[3] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 78. – Dlugoss Hist. Polon, Lib. X., 214., 230. – Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 14–17. fej.

[4] Gróf Sztáray család okmt. II., 90. – Strehlke, Scriptores Rerum Prussicarum III., 403.

[5] Fejér, Cod. Dipl. X/8., 502. – Aschbach Geschichte Kaiser Sigmunds I., 282. – Palacky Geschichte von Böhmen, III/1., 261.

[6] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 171. – Dogiel, Cod. Dipl. Polon. I., Katonánál XI. 44. – Dlugoss Hist Polon, Lib. XI., 312.

[7] Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 14–17. fej., Menckennél I., 1087.

[8] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 171.

[9] Pay: Hist. R. H. II., 207.

[10] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 139.

[11] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 272., 279., 283. – Dogiel Cod. Dipl. Polon, I., Katonánál XI., 87. – Dlugoss Hist. Polon, XI.

[12] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 246. – Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 27. fej.

[13] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 230. – Dlugoss Hist. Polon. XI., 320. – Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 29. fej. – Aschbach Geschichte Kaiser Sigmunds I., 325.

[14] Fejér, Cod. Dipl. X/5., 239., 288., 293. – Voigt, Geschichte Preussens VII., 145.