Zsigmond elhatározása, hogy a délvidéken rendet teremt, bár kissé elkésett, de azért kiválóan fontos rendszabálynak tekinthető. Ez a rendcsinálás egyrészt azt a célt szolgálta, hogy a Nápolyi Lászlóval még mindig kacérkodó Boszniát és Dalmáciát végre teljesen megfékezze s így Zsigmond uralmát az országban amennyire csak lehet, megszilárdítsa; másrészt megbízható bázist kellett a délvidéken teremteni a törökök meg-megujuló támadásaival szemben, amelyeknek kezdete igen sok tünet szerint már a legközelebbi időben várható volt.

A fontos és nem is túlkönnyen megoldható feladathoz viszonyítva elég nagynak kellett a talpraállítandó seregnek is lennie és bátran kimondhatjuk, hogy kivált az 1408-iki hadjárathoz készenlétbe helyezett 60.000 főnyi sereg az akkori viszonyok és felfogások szerint valóban nagynak és hatalmasnak is mondható.

Az 1405-iki hadjárathoz a sereg hármas csoportosítása minden tekintetben megfelelt. A főtámadó csoportok közül a főhadműveleti célnak megfelelően az egyik Dalmáciába, a másik Boszniába irányíttatott. Mindketten egymástól teljesen függetlenül operáltak. A harmadik mint tartalékcsoport arra volt szánva, hogy a szükséghez képest vagy az egyik, vagy a másik főcsoportot támogassa. Nagyon valószínű, hogy Zsigmond ugyanekkor egy negyedik seregcsoportot is szervezett, amelyet Lazarevics szerb fejedelem támogatására küldött az azt szorongató törökök ellen leendő felhasználás céljából.

Zsigmond dobori kegyetlen, vérszomjas bosszuja páratlanul áll az ő egész uralkodásának történetében, de rémtette bizonyára ama meggyőződésében lelte magyarázatát, hogy évszázados tapasztalatok szerint itt a nagylelkű és humánus bánásmód iránt nem igen fogékony délvidéken csakis kegyetlen példaadással lehet tartós rendet és nyugalmat teremteni és fentartani. És az események és következmények igazat adtak neki, amint az Hervoja és tulajdonképpen Lazarevics legközelebbi magatartásából is elég világosan kitünik. E kegyetlen példaadás után a bosnyákok legalább egyideig felhagytak a lázongással és 26 évi elszakadás után újból elismerték Magyarország fenhatóságát.

Hogy Osztoja rút hálátlansággal a nemsokára újonnan kitört lázadás élére állott, az nem nagyon lephet meg bennünket, mert hiszen a szláv főurak és fejedelmek egyike se volt az akkori időben valami nagyon háladatos és szótartó, és már az eddigi eseményekből is elég világosan kitűnik, hogy köpenyegét majdnem mindegyik a mindenkori szél iránya szerint szerette és szokta volt forgatni.