Tvartko Szura és Hervoja nem tudtak belenyugodni abba, hogy Bobovácban magyar támogatással ismét Osztoja lett az úr[1] s így egymás után igyekeztek az őt támogató urak hatalmát megtörni. Miután ezek egy része Ragusába menekült, Tvartko és Hervoja háborúval fenyegették meg a köztársaságot, mely a kellemetlenségnek elejét veendő, 1405 június 24-én előnyös békével biztosította magának Tvartko és Hervoja herceg barátságát.[2]

Zsigmond király, egyrészt, hogy Tvartkoék folytonos garázdálkodásainak véget vetve, Boszniában ismét végkép helyreállítsa a magyar fennhatóságot s másrészt, hogy a részben még mindig Nápolyi László kezében levő Dalmáciát is visszaszerezze, 1405 tavaszán nagyobbszabású déli hadjáratra határozta el magát. Erre pénzt szerzendő, a városokra, így többek között Eperjesre 500 aranyforint adót vetett ki,[3] 1405 augusztus 21-én pedig a Muraközre, Csáktornyára és Sztrigó várakra, melyek Laczkfi István megöletése után a koronára szállottak, 48.000 aranyat vett fel a Cillei grófoktól.[4] Az ekként befolyt pénzből még ugyanazon év nyarán három sereget állított fel és küldött dél felé; még pedig az egyiket Bessenyő Péter bán vezérlete alatt Bihácson át Dalmáciába, amelynek nagy részét még mindíg Nápolyi László és Hervoja emberei tartották megszállva, a másikat Maróti János parancsnoksága alatt Boszniába, a Perényi Péter vezette harmadik csoportnak pedig a másik kettő tartaléka gyanánt a szlavoniai határ mentén kellett felállania.

Hervoja és Tvartko Velencében, Ragusában és Nápolyi Lászlónál kerestek segítséget a magyarok küszöbön álló támadása ellen. Velence mindkét féllel, Hervoja–Tvartko-val és Zsigmonddal szemben, aki szintén szövetkezésre hívta fel a signoriát, semleges magatartásra határozta el magát.[5] Ragusa hasonló magatartást követett, de azért hallgatagon eltűrte, hogy Hervoja a város fegyvertáraiból szerelje fel katonáit. Még legtöbbet tett helytartója érdekében Nápolyi László, aki Lusignan János tengernagyát küldte több hajóval az Adriai öbölbe, ahol ez Arbe szigetét elfoglalván, biztos védett helyről szemlélte a további dolgok menetét.[6]

Bessenyő Pál a Dalmáciába küldött seregcsoporttal hamarosan elfoglalta Bihácsot, majd Vránáig előnyomulva, kiűzte onnan Bebek Imrét, akit Zsigmond november 28-án végkép megfosztott a perjelségtől.[7]

Ezalatt Maróti János Uszorába, vagyis az Ozorai bánságba vonult be, annak több apró várát lerombolta, a tartomány nagy részét felégette s aztán a legjelentékenyebb vár, Szebernik ostromához fogott. Az erős hely megvívása nem volt könnyű feladat, de miután Perényi Péter tartalékcsoportja is odaérkezett, csakhamar sikerült az erős fészket megvenni, ahol Maróti hadának egy részével Garázda Miklóst és Dénest hagyta vissza védőrség gyanánt, míg ő maga tovább folytatta útját Bobovác felé, mely már különben is a mieink kezében volt. Ezek után Maróti Szilágyi László alatt Bobovácban is megfelelő őrséget visszahagyván, ereje fennmaradó részével visszatért Magyarországba.[8]

Hervoja a visszamaradt magyar őrségeket és az általuk megszállt országrészt folytonos támadásokkal zaklatta úgy, hogy Garázda Miklósnak és Szilágyi Lászlónak csak nagy erőfeszítés árán sikerült exponált helyzetükben kitartaniok. Ismételt sürgető segélykérésükre Zsigmond király 1407 őszén újabb hadjáratot indított Boszniába, sőt Stibor vajdával és Ozorai Pipoval [9] maga is a lerendelt csapatok élére állt.[10] A beérkezett segédcsapatokkal Garázda és Szilágyi be is vett néhány várat, így többek között Branicsot is, de Zsigmond csakhamar meggyőződött, hogy végleges eredményt csakis nagyobb erők latbavetése révén érhet el. Ezért a következő évben újabb hatalmas sereggel szándékozott visszatérni azzal a határozott céllal, hogy egész Boszniát hatalmába keríti. Hogy ezt megtehesse, Bálint pécsi püspököt és Endre spalatoi érseket Sienába küldte, hogy azok XII. Gergely pápát, az 1404-ben elhalt IX. Bonifác és az 1406-ban kimúlt VII. Ince utódát keresztes háború hirdetésére bírják és a pápa 1407. november 8-án kelt apostoli levelében nem is késett búcsút osztogatni mindazoknak, akik Zsigmond király zászlai alatt az eretnekek és hitetlenek ellen fognak harcolni. A pápa főleg azért ruházta fel Zsigmond vállalatát a keresztes hadjárat jellegével, mivel attól a Balkán félszigeten a kereszténységre oly veszélyes bogumil szekta kiirtását remélte.[11]

Ily erkölcsi támogatás mellett 1408 tavaszáig hatalmas sereg gyült össze Zsigmond zászlai alá, amelynek egy részét Lazarevics István szerb fejedelemnek engedte át segítségül az őt támadó Szolimán szultán ellen.[12]

A magyar sereg zöme, külföldi s főleg lengyel csapatokkal megerősítve, 1408. május havában indult el Boszniába. E sereg létszámát az egykorú krónikások 60.000 főre teszik. A hadjárat lefolyásáról részletes tudósításaink nincsenek, csak azt tudjuk, hogy Tvartko serege élén eléje ment az Ozora felé tartó magyar seregnek, hogy az első összeütközés után Zsigmond csak véres küzdelmek árán volt képes tovább előnyomulni, míg végre Dobor alatt, melyet a boszniaiak az 1394. évi hadjárat után újból fölépítettek, június elején döntő összeütközésre került a dolog, melyben a bosnyák sereg teljes vereséget szenvedett. Az elesett várban Tvartko egész kíséretével, a bosnyák főnemességgel, kegyelemre megadta magát. Ezután még több vár került a győztes sereg kezébe. Zsigmond, aki az ostrom alatt, amelynek folyamán Rozgonyi István a vár kapitányát halálosan megsebesítette, beteg lett, Tvartkonak megkegyelmezett, de a kíséretéhez tartozó 126 bosnyák főurat a dobori vár piacán lefejeztette és hulláikat a várfalakról a Bosznába dobatta, Tvartkót pedig fogolyként Budára vitette.[13]

Hervoja nem volt jelen Tvartko seregének elpusztulásánál, de a katasztrófa megdöbbentő hatást gyakorolt épúgy ő reá, mint Hranics Sandalj vajdára. Mindketten meghódoltak a győztes Zsigmondnak és amidőn a gőgös Hervoja az év végén Budára ment, hogy Zsigmondnak a Nápolyi Lászlótól való elpártolását és a maga feltétlen meghódolását bejelentse, a magyar király nemcsak nagylelkűen megbocsátott neki, hanem megerősítette őt a spalatói hercegi cím birtokában,[14] majd a sarkantyús vitézek sorába iktatta, sőt a következő évben újszülött kislányának, Erzsébetnek keresztapjává is meghívta.[15]

Hervoja megtérése egy csapással megoldotta a dalmát kérdést is, amennyiben a dalmát városok legtöbbje most már gyors egymásutánban jelentették be hódolatukat Zsigmond királynak.[16] Nápolyi László gyenge hadereje ily körülmények között, s miután Nápolyból erősbítésekre nem számíthatott, Zára és Vrána védőművei mögött húzta meg magát. A pártkirály ugyanis tudomást szerezvén arról, hogy lassankint nemcsak pártja, hanem még horvát-dalmátországi helytartója is elpártolt tőle, lemondott a reménységről, hogy valaha még Magyarországra való igényeit érvényesíthesse s most már azon volt, hogy legalább a veszett fejszének a nyelét megmenthesse, micélból a még birtokában maradt dalmát területrészeket, nevezetesen Zárát, Novigrádot és Vránát a hozzátartozó Pago szigettel együtt 300.000 aranyért felkinálta Velencének s az erre vonatkozó szerződés hosszas alkudozás után 1409. július 9-én meg is köttetett.[17] És Zsigmond, nem lévén most módjában, hogy a hatalmas Velencével nyomban kikezdjen, kénytelen volt tűrni, hogy országának ezen egyik legértékesebb részét ádáz módon elvegyék tőle.

Nápolyi László most már különben sem sokat törődött Magyarországgal; az ő ambiciója ez időszerint már más felé gravitált. Ő az egész egyházi államot, majd az egész Apennini félszigetet akarta uralma alá hajtani, aminek fejében XII. Gergely pápának bizonyos nagyságú évdíjat ajánlott fel. Még mielőtt azonban nagyszabású tervét teljes egészében végrehajthatta volna, 5 évvel később, nem tudni méreg vagy természetes betegség következtében, eltünt az élők sorából.

Egyik legkomolyabb vetélytársától ezek szerint Zsigmond végérvényesen megszabadult, de a teljesen levertnek hitt Bosznia meghunyászkodása nem volt tartós. A Doborban kivégzett bosnyák főurak rokonai mindjobban mozgolódni kezdtek, s amidőn már annyira erősnek és biztosnak érezték magukat, hogy nyilt lázadásra is elérkezettnek látták az időt, a Bobovácban székelő Osztoját szólították fel és unszolták a bosnyák királyi trón elfoglalására. És Osztoja megfeledkezve a sok jótéteményről, melyben Zsigmond részéről a közelmúltban része volt, elfogadta a meghívást s a lázadás élére állva, csakhamar úrrá tette magát Bosznia legnagyobb része felett. Első megtorló intézkedése Hervoja ellen irányult, akitől elsősorban Zsigmond kegyét és kitüntetéseit irigyelte. Nevezettnek a Cetina mindkét partján elterülő birtokait Almissa várával együtt elkobozván, azokat Radivojevics Juraj és Vucsics humi knézeknek, Hervoja régi ellenségeinek adományozta.[18] S miután Hranics Sandalj vajda is az Osztoja-féle mozgalomhoz csatlakozott, csakhamar egész Bosznia ismét lángba borult. Súlyosbította a helyzetet, hogy Osztoja már a törökkel is kezdett paktálni a magyarok ellen megkötendő szövetség dolgában, mire Zsigmond a lázadás letörését határozta el, micélból 1410 őszén személyesen újból levezette a magyar sereget Boszniába.[19] Az előnyomulás két oszlopban, a Boszna és a Drina völgyében történt, s az azok mentén fekvő városok és várak, Bobovác, Kozluk, Zvornik egymás után adták meg magukat. Miután ezek szerint a sereg előnyomulásával és az elért eredménnyel Zsigmond minden tekintetben meg lehetett elégedve, ő maga saját személyére decemberben visszatért Diakovárra, majd 1411 első napjaiban Budára. Ezalatt a két seregoszlop tovább folytatta diadalmas előnyomulását és tavaszra Srebenica elfoglalásával teljesen befejezte a tartomány meghódítását.[20] Nehogy azonban ott hamarosan újból lángra lobbanjon a lázadás tüze, Zsigmond legcélszerűbbnek vélte annak több részre való feldarabolását. Északi része, Uszora (Ozora) és Só (Szolnik Tuzla) területe a magyar birodalomhoz, és pedig az előbbi Szlavoniához, amelynek báni méltóságát Cillei Hermann vette át, kapcsoltatott; a Sói bánság ellenben a Macsói bánságba olvasztatott be, ahol már eddig is Maróti János viselte a báni tisztséget, Srebenica vidéke Lazarevics Istvánnak, a szerb fejedelemnek jutott, aki utóbb – mint látni fogjuk – teljesen meghódolt Zsigmondnak s végül a legdélibb rész, mint Tvartko egykori nagy birodalmának utolsó maradványa, Osztojának hagyatott meg, míg Tvartko Szura továbbra is Budán maradt őrizet alatt.

Bosznia és Dalmácia meghódolása nagy mértékben megerősítette a magyar korona tekintélyét a Balkán félszigeten. Nemsokára a dobori események után Lazarevics István szerb fejedelem, aki már az 1404 évi hadjárat alkalmával is tőle telhetőleg támogatta Maróti Jánost nehéz feladata végrehajtásában,[21] szintén igyekezett meggyőzni Zsigmondot teljes lojalitásáról, ragaszkodásáról és sietett megújítani hűbéresküjét, amelyet a rigómezei csata óta oly gyakran volt kénytelen a török nyomása következtében megszegni. Zsigmond a teljes hűségre térni látszó fejedelmet nemcsak a már fentemlített adományokkal igyekezett magához édesgetni és Magyarország hűségében megtartani, hanem még az ország belsejében is nagykiterjedésű birtokokat adományozott a szerb despotának, így többek között Debrecen városát a hozzá tartozó 36 faluval együtt, Szatmárt, Németit s az akkor Asszonypatakának nevezett Nagybányát és Felsőbányát.[22]

„A magyar külpolitika e sikerei – írja Schönherr többször idézett munkájában[23] – méltókép zárják be ez időszak történetét. A magyar király helyzetében az utolsó évtized alatt nagy változás ment végbe. Ellenségei felett kint és bent diadalmaskodott; az országban bölcs intézkedésekkel igyekezett a lezajlott forradalmak sebeit begyógyítani; Dalmáciát elvesztette ugyan, de győzelmes hadjáratban és szerencsés szerződések által a Balkán-félsziget két elszakadt államát visszahozta a magyar korona hűségére.“

Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy e sikerek legbecsesebbje az volt a szerencsés hadivállalataira mindig oly büszke magyar nemzet szemében, hogy királyát, akárcsak bálványozott elődeit, Nagy Lajost és Károly Róbertet, kétszer is diadalmasan látta visszatérni a hadműveletek színteréről, minek folytán Zsigmondnak a nikápolyi csatavesztés után tanusított elég furcsa magatartása által ejtett és a kedélyekre felette nyomasztólag hatott csorba szinte teljes mértékben kiköszörültnek volt tekinthető. Uralkodó és nemzete végre egymás szívére talált.

Bosznia és Dalmácia visszafoglalásának emlékére alapította Zsigmond, Cillei Borbálával, Cillei Hermann leányával történt házassága alkalmával a Sárkány-rendet. Az 1408 december 12-én kelt oklevél szerint a király és királyné az igaz hit védelméért küzdő vitézek kitüntetéséül szánták e rendet, mely nevét a lovagok mellét diszítő, hátán keresztet hordó arany sárkánytól kapta s amelynek tagjai a fentieken kívül a királyi ház oltalmára úgy bel-, mint külellenségekkel szemben, de egyszersmind az ország jogainak megvédésére is kötelezték magukat. Az elsőosztályú tagok száma a királlyal és királynővel együtt 24-ben állapíttatott meg, a másodosztálynak száma nem volt korlátozva. A rend első lovagjai a királyi ház legbuzgóbb hívei: Lazarevics István szerb deszpota, Cillei Hermann gróf és fia Frigyes, Garai Miklós nádor, Stibor vajda, Tamási János és Laczkfi Jakab erdélyi vajdák, Maróthy János macsói, Ozorai Pipo szörényi bán, Szécsi Miklós tárnokmester, Corbaviai Károly kincstartó, Szécsényi Kónyafi Simon főajtónálló, Corbaviai János főasztalnok, Alsáni János főpincemester, Lévai Cseh Péter főlovászmester, Csáki Miklós, Bessenyei Pál, Pécsi Pál, továbbá Nádasdi Pál székely ispán, Perényi Péter mármarosi főispán, Perényi Imre titkos kancellár és Garai János lettek.[24]

[1] Lásd a 117. oldalon.

[2] Miklosič, Mon. Serbica, 253.

[3] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 377.

[4] Az eredeti okirat a bécsi csász. levéltárban.

[5] Szalay József, Nápolyi László trónkövetelése és Velence, Századok 1882., 758. – Mon. Slav. Merid. V., 36., 39., 45., 61–66.

[6] Klaič Geschichte Bosniens 297.

[7] Fejér, Cod. Dipl. X/8., 470.

[8] Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 17. fej.és Klaič Geschichte Bosniens 288. – Az 1405. november 28-án Maróti részére kiadott adománylevél. – A Perényi Péter részére 1405. november 25-én kelt adománylevelet lásd a báró Perényi család levéltárában.

[9] Ozorai Pipo firenzei származású olasz nemes, családi nevén Scolari Fülöp. Még mint ifjú Demeter esztergomi érsek, majd Zsigmond király szolgálatába lépett és ezek után gyorsan emelkedett rangban és hírnévben. Nevével még gyakrabban találkozunk majd. Ozorai nevét onnan kapta, hogy a magyar Ozorai Borbálát vette nőül. (Wenzel, Ozorai Pipo. Magyar Akadémiai Értesítő, 1859. – Vita di Filippo Scolari scritta da Domenico Mellini, Florencz 1570. – Due vite di Filippo Scolari detto Pipo spano, Archivo storico italiano, 4. köt. Florenc, 1843.) Nb. Arcképét lásd: Szilágyi–Schönherr III., 509. old.

[10] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 609., 654. – Gróf Teleki család oklt. I., 345.

[11] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 616. – Raynald Annal. Eccl. az 1407. évhez.

[12] Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 10.

[13] Fejér, Cod. Dipl. X/2., 748., X/4., 654. – Katona, Hist. Crit. XI., 734–744. – Gróf Károlyi család oklt. I., 545. – Gróf Zichy család okmt. V., 564. – Ragusai oklt. 174–182. – Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 18. fej. – Dlugoss, Hist. Polon, Lib. X., 194. – Klaič Geschichte Bosniens 304.

[14] Lucius De regno Dalmaciae et Croatiae Lib V., 4. fej.

[15] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 763.

[16] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 762.

[17] Szalay József Nápolyi László trónkövetelése és Velence Századok, 1882., 840. – Mon. Slav. Merid. V., 130., 142., 155., 163., 169., 173–220. – Lucius De regno Dalmaciae et Croatiae Lib. V., 5. fej. – Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 17. fej.

[18] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 694.

[19] Gróf Zichy család oklt. VI., 53.

[20] Ragusai oklt. 195., 200. – Klaič Geschichte Bosniens 311.

[21] Lásd a 117. oldalon.

[22] Szirmay, Szatmár vm. esmérete I., 151. – Gróf Zichy csal. okmt. IV., 146. – Pesty Frigyes, Brankovics György rácz despota birtokviszonyai (Akad. Ért. a történettud. köréből, VI. 9.) 13., 49. – Klaič Geschichte Bosniens 312.

[23] Lásd a 117. oldalon.

[24] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 682. A rend jelvénye hátán vörös keresztet viselő arany sárkányból áll, mely farkát köralakban nyakára tekerte.

Képét lásd: Szilágyi–Schönherr III., 480. és 484. old.