Hogy Nápolyi László s pártjának zendülése nemcsak a drávántúli részekben, hanem az ország belsejében is hamarosan ismét lángralobbanva, szinte félelmetes módon új erőre kapott, azt Zsigmond elsősorban saját magának tulajdoníthatta; nagyfokú nembánomsága és az ország ügyeivel való nemtörődés ugyanis természetszerűleg maga után kellett, hogy vonja az ellene irányuló, még csak nemrég némikép lecsendesített általános felzúdulást és ha ellenfele nem ólomlábakon járt volna, hanem az ügyhöz méltó buzgósággal fogott volna hozzá feladatának megoldásához, majdnem biztosra vehető, hogy hamarosan ő tehette volna végérvényesen fejére Szent István koronáját. De ehhez mindenekelőtt nagyobb energia és jóval nagyobbszámú hadsereg kellett volna. Nápolyi László és úgy számra, mint súlyra nézve felette tekintélyes pártjának csúfondáros kudarca félremagyarázhatatlanul amellett tanuskodik, hogy az ország meghódításához nem elég a fényes papi kíséret és főpapi segítség, hanem ahhoz elsősorban megfelelő haderő kell. Azt ugyan most már nem áll módunkban megállapítani, hogy mily nagy volt a László által áthozott olasz és a hozzá csatlakozott magyar sereg ereje, de hogy az nem lehetett valami túlnagy, az abból is következik, hogy Zsigmond erejének csak egy része, Stibor és a Garaiak dandárai is elegendők voltak ahhoz, hogy a pártosokat mindjárt az első összeütközésnél széjjelverjék. Hogy Zsigmond maga nem állt a László megtámadására elindult sereg élére, az mindenesetre elég különös színben tűnik fel. Itt kellett eldőlnie és itt dőlt is el a háború sorsa; itt és nem Esztergomnak másodrendű fontossággal bíró ostrománál volt tehát a döntő pillanatban Zsigmondnak mint királynak a helye. Viszont az a tény, hogy ő a támadást egyszerre 3 csoportban és legyezőszerűen szétágazó három különböző irányban intéztette, amellett bizonyít, hogy Zsigmond és pártja, illetve hadserege meglehetősen fölényesnek érezte magát a pártütők erejével szemben.

Mint felette érdekes és tanulságos epizódot külön ki kell emelnünk a magyar szent koronában rejlő óriási varázserőt, amit Zsigmond nyomban igen ügyesen használt ki, mihelyt László álmegkoronáztatásáról értesülést szerzett.

IX. Bonifác pápában László kétségkívül hathatós segítőtársat nyert, ami természetesen nagy befolyással volt a magyar papság magatartására is. De volt ezúttal, úgylátszik, az éremnek egy másik oldala is. Legalább az tűnik ki Schönherr következő szavaiból:[1] „A magyar nemzet zöme, mely legszigorúbb vallásosságában sem feledkezett meg soha politikai függetlenségéről, nem nézte jó szemmel Róma beavatkozását az ország belügyeibe. Ha a király, aki külföldiekkel környezte magát, népszerütlenné vált előtte, még kevesebb népszerűségre tarthatott igényt egy új király, aki papi befolyás segítségével készül trónját elfoglalni.“

[1] Szilágyi–Schönherr, id. m. III., 458.