Az a játszi könnyedség, amellyel Zsigmond a magyar korona felett rendelkezett, azt az országgal szemben igen gyakran ellenséges indulatot mutatott Albrecht osztrák hercegnek biztosítván, csakhamar országszerte igen nagy visszatetszést szült, még azok körében is, akik a szerződést hozzájárulásukkal és aláírásukkal törvényerőre emelték. Ezeknek legfőkép az nem tetszett, hogy Zsigmond a pozsonyi országgyűlés után az ország javainak és jövedelmeinek elidegenítése és elherdálása mellett az országot ismét elhagyva és annak bajaival csöppet sem törődve, megint csak idegen célok és érdekek megvalósítása után futkosott.

Mi sem természetesebb, mint hogy ezt a kedvező alkalmat a Nápolyi László pártján levők, akik újabban már különben is újból fokozottabb tevékenységet fejtettek ki, tőlük telhetőle a maguk javára igyekeztek felhasználni. Ezek főfészke, mint mindig, most is a délvidéken volt. A tüzet kivált Nápolyi László helytartója, Hervoja bosnyák vajda szította, aki uralmát és befolyását a szomszédos dalmát partvidéken, Osztoja bosnyák királlyal egyetértve, mindjobban kiterjeszteni és megalapozni igyekezett. Ennek az lett az eredménye, hogy az 1401. év végéig Velencével kacérkodó dalmát városok a következő év tavaszán a bosnyák király közvetítésével már nyiltan Nápolyi László mellé állottak, Zsigmond helyett őt ismervén el uruknak.[1]

Emellett egyelőre titokban IX. Bonifác pápa is tőle telhetőleg László ügyét igyekezett előmozdítani, micélból minden egyébtől eltekintve, hadviselési forrásul neki a nápolyi papságot illető tizedet 3 évre odaítélvén, a magyar papságot szintén arra ösztönözte, hogy ne Zsigmondot, hanem inkább Lászlót pártfogolják s e nyomásnak engedve, többek között Zsigmond egykori híve, Kanizsai János esztergomi érsek és Ludányi Tamás egri püspök tényleg át is pártoltak a pápa védencéhez.[2]

Ily körülmények között László, miután időközben nápolyi versenytársától, Lajostól megszabadulnia sikerült, maga is komolyan hozzálátott, hogy magyarországi igényeinek érvényt szerezzen, micélból Aldemariscus tengernagyot a maga megérkeztéig magyarországi helytartójává kinevezvén, őt 1402 augusztus havában dalmát és horvát híveinek támogatására 6 hajóval Zárába küldötte, hol augusztus 24-én az eléje ment papság élén a nép örömrivalsága között tartotta bevonulását. Szeptember 3-án a város ünnepélyesen hűséget fogadott Lászlónak. Október 11-én Vrána is kaput nyitott Aldemariscus és Hervoja nápolyi és bosnyák csapatai előtt, ami azért volt nagyjelentőségű, mert itt a perjeli tisztséget Bebek Imre, az egykori országbíró gyakorolta, akinek révén a többi Bebekek Szlavonia és a felvidék jelentékeny részét szintén László pártjára terelték át. Közben Dalmáciában tovább terjedt a forradalom, úgy hogy nemsokára Sebenico, Trau, Spalato és a szigetek nagyrésze is meghódolt a pártkirálynak, akit a dalmát városok december 27-én ünnepélyes követség útján hívtak meg Magyarország elfoglalására.[3]

Zsigmond eleinte semmibe se vette a lázadásról szóló híreket s mindössze annyit tett, hogy a Szlavonia és Dalmácia bánjaivá kinevezett Bessenyei Pált és Pécsi Pált némi csapatokkal odaküldötte.

Ámde hova-tovább a sok törvénysértés, főkép pedig a nemzet királyválasztási jogának semmibe vétele, nemkülönben az alkotmány és szabadságjogok megcsonkítása miatt az ország belseje is mindjobban forrongani kezdett és nagyon sokan azok közül is, akik a pozsonyi szerződést aláírták, szintén az ellenpárthoz csatlakoztak. Ezek a főurak, nagyobbára ugyanazok, akik 1401-ben a király elfogatása mellett döntöttek, most újból elhatározták, hogy végleg leszámolnak a királlyal. 1402 karácsony táján, vagy talán 1403 január elején Váradon az Albrecht javára kötött örökösödési szerződést érvénytelennek, Zsigmondot trónvesztettnek nyilvánították s Nápolyi Lászlót kiáltották ki királyukká. Hogy ez a mozgalom mily nagyarányú és mily roppant horderejű lehetett, az az abban résztvevők számából és hatalmi súlyából eléggé kitűnik. Az összeesküvés élén Kanizsai János, a prímás, a király főkancellárja és az ország legtekintélyesebb főpapjai és zászlós urai állottak. Ezek közül elég, ha felemlítjük: a prímás két testvérét, Kanizsai Miklóst és Istvánt, Ludányi Tamás egri, Szepesi János kalocsai, Szántódi Lukács váradi és Upori István erdélyi püspököket, Csáki Miklós és Marczali Miklós erdélyi vajdákat, Bebek Detrét, a volt nádort és unokaöccsét, Lászlót és Ferencet, Csáki Györgyöt, a székelyek ispánját, Debrői Istvánt, Zsigmond egykori kincstartóját és testvérét, Tamást, Tokaj, Tállya, Tarczal és Regész urait, a Homonnai Drugetheket, az Alsólindvai Bánfiakat, a Rósályi Kúnokat, Füzesséri Pétert, Ördög Pétert és Jakabot. „Az ország valamennyi vidékének legtekintélyesebb alakjai szerepelnek e névsorban – mondja Schönherr[4] – a Kanizsaiak és Alsólindvai Bánfiak, a Rohoncziak a Dunántúl nemességét csoportosíták zászlaik alatt; a vajdák Erdélyben és a Temesközben tűzték ki a lázadás zászlaját; Ludányi Tamás és Debrői István, Bebekék, a Drugethek az északkeleti megyéket szólították fegyverbe. Míg az eddigi kísérletek alig lépték át a délszláv tartományok határait s az 1401-iki felkelés inkább palotaforradalom jellegével bírt, ezúttal országos mozgalommal van dolgunk, mely az országszerte elharapózott elégületlenségben bírta gyökereit.“

És még a rendszerint mindenről legjobban értesült Velence is meg volt róla győződve, hogy a mostani nagy mozgalom Zsigmond trónvesztésével és Nápolyi László uralomrajutásával fog végződni.[5] Csak a Garaiak, Marótiak, Pethők, Perényiek és Bessenyeiek, nemkülönben Cillei Hermann és Stibor tartottak ki híven Zsigmond mellett.

Fegyveres mérkőzésre a két párt között legelőször a délvidéken került a dolog. Bebek Imre vránai perjel és Hervoja János bosnyák vajda csapatjai ugyanis 1403 február 4-én Bihácsnál megverték Ezdegei Bessenyei Pál bán hadait, sőt Bebek Imrének hamis igéretekkel utóbbit még hatalmába ejtenie is sikerült.[6] Garai Miklós és Maróti János hiába siettek fegyvereseikkel segítségére, mert közben közeledésük hírére a perjel foglyával együtt Zárába menekült. Erre Garai a lázadók jószágainak elpusztításához fogott, Maróti pedig Torvát, a vránai perjel várát fogta ostrom alá, de életveszélyes sebet kapván, kénytelen volt az ostromot abbahagyni.[7]

Közben egész Szlavonia a nápolyi párt javára fogott fegyvert, amelynek hatalma egyre növekedvén, csakhamar az egész kormányhatalmat kezébe akarta keríteni. Evégből többször gyűléseket tartott s erélyes rendeletekben felhívta az ország lakosságát, hogy mindenben csak neki engedelmeskedjék. Igy többek között március 23-án Hedreh községben tartott gyűlésükből az ország összes hatóságainak megparancsolták, hogy az adót Debrői István kezébe szolgáltassák.[8] Az április 4-én a horvátországi Zalatnok nevű mezővárosban tartott gyűlésen pedig Magyarország rendeinek nevében Albrecht hercegnek trónörökössé történt megválasztását törvénytelennek és erőszakoltnak nyilvánították s itt egyúttal a lengyel nemzet küldötteivel védő és támadó szövetséget kötöttek, kijelentvén, hogy a két ország csak ama tartományokra tarthat igényt, amelyek birtokában azok az oklevél keltekor voltak, ami tehát a magyar nemzetnek az úgynevezett Vörös-Russziáról való lemondását foglalta magában, s egyben megfogadták, hogy egyik nemzet sem lesz királya segítségére, ha netán az haddal támadná meg a szövetséges országot. Ezt az oklevelet 54 pecséttel erősítették meg.[9]

Hatalmuk még további kiterjesztése érdekében a pártütők mindenféle adományokat osztogattak szét, megszervezték és tovább fejlesztették hadierejüket, amelynek fenntartására pénzt verettek és adókat vetettek ki, majd május 24-én Pozsega környékén tartott tábori gyűlésükön Lászlónak mielőbbi megkoronázását határozták el, s e célból János kalocsai érsek néhány főúrral személyesen is elment Nápolyba, hogy a királyt gyors fellépésre és az országba való mielőbbi eljövetelre bírja. Sőt most már IX. Bonifác is szakítva eddigi tartózkodó magatartásával, nyiltan kezdett agitálni László érdekében, akit a magyar király címével feldíszítvén, június 1-én Acciajoli Angelus bíbornokot apostoli követként Magyarországba küldötte, hogy László királyt „a magyar királyság visszaszerzésében, mely őt jogosan megilleti, minden rendelkezésre álló erkölcsi és anyagi eszközökkel támogassa.“[10] A pápa neheztelését Zsigmond az eddigieken kívül újabban még azzal is még fokozottabb mértékben vonta magára, hogy nemcsak Magyarországon, hanem Csehországban is a papi tized, az egyházi bíráskodás és a püspöki székek betöltése körül az egyház és a pápa régi kiváltságosait nemcsak figyelmen kívül hagyta, hanem a legnagyobb mértékben meg is sértette.

Azonban László nem nagyon sietett a Magyarországba való utazással, amiben valószínűleg az atyjának tragikus sorsára való visszaemlékezésnek és az attól való rettegésnek is nagy része volt. Ez a huza-vona az ellenpártnak adott alkalmat az ellenintézkedések megtételére.

Zsigmond Albrecht osztrák herceg révén értesült az őt otthon fenyegető veszélyről s a kormányzó a királyt követek útján sürgősen haza is hivatta. Ámde Zsigmond eleinte nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a mozgalomnak s csak mikor maga a nádor, Garai Miklós is megjelent előtte csehországi táborában, látta be az erélyes cselekvés szükségét, ami elsősorban a lázadók jószágainak elkobzására vonatkozó intézkedéseiben nyert kifejezést. Egyébként ő maga seregével 1403 július második felében elindult ugyan a magyar határ felé, de egyelőre jobbnak látta annak közelében megmaradni, s csak Garai Miklóst küldte haza, hogy a lázadást elfojtsa és biztos visszatérést biztosítson számára.[11]

Közben Zsigmond hívei, a Garaiak, Stibor, Cillei Hermann, Maróti János, Perényi Péter, máris erélyesen tevékenykedtek a lázadás elfojtása érdekében. Zsigmond visszatérésének biztosítása céljából Stibor a nyitrai püspökkel szövetkezve, mindenekelőtt a Vág völgyét helyezte biztonságba.

Végre július elején László újabb csapatokat indított útnak Dalmácia felé, melyek 12 gályán július 9-én érték el Zárát. Maga a király csak július 16-án szállt a viestii kikötőben hajóra és 19-én érkezett a pápai legátus kíséretében 7 gályával és 5 kissebb hajóval Zárába. Kíséretében volt Johanna hercegnő, Vilmos osztrák herceg menyasszonya, továbbá az amalfii herceg, Bigilli és Trója grófjai és számos nápolyi főnemes. A pápai legátus kíséretében volt a tarantói érsek, a zenggi püspök és még mintegy 10 magasabb egyházi funkcionárius.

A Zárába érkező királyt Hervoja és más bosnyák főurak fogadták. Az esztergomi érsek, a kalocsai, győri, veszprémi püspökök s a többi magyar főurak július 21-én értek Zárába; maga László a város kapujánál lóháton várta őket, akik lovaikról leszállva, gyalog siettek királyuk üdvözlésére.[12]

Másnap valamennyien nagy tanácskozásra gyültek egybe, amelyen László kísérete a mielőbbi megkoronázást sürgette, de Bebek Detre prímás, aki egyúttal nádorként is szerepelt László udvarában, és a többi magyar urak csak a szent koronával való koronázásnak tulajdonítottak nagyobb jelentőséget s így ellene voltak mindenféle álkoronázásnak. De László és környezetének sürgetésére és a pápai legátus közbelépésére, bár kelletlenül, de beleegyeztek az álkoronázásba, ami augusztus 5-én Kanizsai János esztergomi érsek által „koholt diadémával“ – mint Szalay László mondja[13] – tényleg megtörtént. A következő napok egyikén László a dalmát városok szabadalmait erősítette meg,[14] arra azonban, hogy útját Magyarország felé tovább folytassa, csak nehezen volt rábírható, főkép, mivel a zágrábi püspökség majdnem egész területe Zsigmond híveinek kezében volt s így csak hosszas rábeszélésre szeptember elején indult el nem könnyű szívvel nehéz útjára, mely egyébként, épúgy mint egykor atyjáé Budáig, diadalmenethez hasonlított. Az elérendő cél egyelőre Győr volt, amely épúgy, mint Esztergom, Óbuda és Eger, nemkülönben néhány püspöki város őt ismerte el urának. A nagy diadalmenet azonban a Rába mentén Pápócz tájékán Sebes helységnél, ahol az olasz és magyar fölkelő had tábort ütött, véget ért.

Közben ugyanis Zsigmond 10–12.000 főnyi seregével visszajött Magyarországba és július 24-én Pozsony tájékán egyesült híveinek már odagyülekezett csapataival. Az egyesült sereg innen három irányban intézte László és párthívei ellen a támadást. Míg Zsigmond maga Esztergom megvételére indult, Stibor a maga dandáraival hajókon a Dunán Győr alá ereszkedve, ott Garaiékkal egyesült s aztán a pártütők kezében levő Győrt szárazon és vízen ostrom alá fogta s a várost rövid időn belül hatalmába ejtette. Végül a harmadik csoport Perényi Péter és Rozgonyi Simon parancsnoksága alatt a Tisza felé vette útját.

Győr megvétele után Stibor és a Garaiak a Rába mentén felfelé haladva, a László parancsnoksága alatt álló sereg megtámadására indultak és azon Sebesnél rajtaütvén, azt hamarosan széjjelverték és minden tábori poggyászát hatalmukba kerítették.[15] A Horvátország felé visszaözönlő pártos sereget a Garaiak vették űzőbe, miközben Rohonczot is elfoglalták, míg Stibor a maga hadával Buda megvételére indult el. Közben Szántói Laczkfi Jakab és testvére Dávid Komárom várát és Székesfehérvárt szállották meg.

Buda alá érve, Stibor a vár részéről makacs ellenállásra talált. Ennek várnagya, Makrai Benedek, aki egyúttal az óbudai egyetem jogtanára is volt, úgylátszik az egyetem tanuló ifjúságából toborzott csapattal akarta Stibor bevonulását megakadályozni. Midőn pedig ez nem sikerült, csapatát a Duna balpartjára vitte át s a pesti polgárok között igyekezett Lászlónak híveket toborozni. Stibornak végre Czudar Péter segítségével nem kis erőfeszítés révén végre sikerült Makrai csapatát szétverni. Stibor emberei ezután Pest polgárait lecsillapítva, az elfogott lázadó tudóst bilincsekben vitték Budára, ahol az nehéz fogsággal bűnhődött pártütéséért.[16]

Budáról Stibor Esztergom alá vonult, amelyet Lábos és Siebenhüter az érsek várnagyai vitézül védelmeztek, úgyhogy Zsigmond sehogy se tudott velük szemben zöld ágra vergődni. Nemsokára az ostrom megkezdése után terjedt el a hír, hogy a pártosok Zárában Lászlót Magyarország királyává koronázták. Hogy a koronázás jellege felől téves hírek tovaterjedését meggátolja, Zsigmond nyomban Visegrádra sietett, az ott őrzött szent koronát felmutattatta a vele volt országnagyoknak, majd egészen nyilvánosan fejére tette azt, jeléül annak, hogy a zágrábi koronázás nem a szent koronával történvén meg, az minden törvényességet nélkülöz.[17] Ennek megtörténte után már senki sem kételkedett, hogy ki az országnak igazi királya s ez időtől fogva az ellenállás Zsigmonddal szemben fokozatosan mindinkább alábbhagyott. Majd midőn Stibor is Esztergom alá érkezett, a várbeliek, bár még egy ideig keményen tartották magukat, többheti ostrom után, nem tudván tovább Stibor bátor és vakmerő rohamainak ellenállni, kaput nyitottak az ostromlóknak. Nemsokára a vár eleste után Kanizsai érsek bűnbánólag megjelent a király előtt annak táborában, aki neki megbocsátott ugyan, de a főkancellárságot Eberhardt zágrábbi püspökre ruházta át.[18]

Ezek után az ország belsejében már csak annak keleti részeiben tartotta magát a felkelés. Hatvan alatt az erdélyi és alvidéki nemesség ütött tábort Csáki Miklós és Marczali Miklós vajdák vezérlete alatt; Egerben a „vasfejű“ Ludányi Tamás püspök lobogtatta zászlóját László érdekében s végül a Felső-Tisza vidékének nemeseit Debrői István és társai gyűjtötték össze sárospataki táborukban.

Esztergom eleste után Zsigmond a Hatvannál várakozó álláspontot foglalt Csáki és Marczali vajdák ellen vezette seregét, de a nádor közbenjárására az ügy összeütközés nélkül békés elintézést nyert. A két vajda letette a fegyvert Zsigmond előtt, aki más büntetést nem szabott rájuk, mint hogy a vajdaságot elvette tőlük.

Budára visszatérve, Zsigmond október 8-án közbocsánatot hirdetett mindazoknak, akik az anyaországban 8, a drávántúli részekben 15, Erdélyben pedig 20 nap alatt leteszik a fegyvert.[19] Ez a nagylelkű rendelkezés igen üdvösnek bizonyult, mert ezután mindig többen és többen tértek vissza Zsigmond hűségére.

Ellenben Ludányi és Debrői az amnesztia dacára tovább folytatták az ellenállást, de amikor az egri püspök hírül vette, hogy Rozgonyi Simon útban van feléje, várát otthagyva Erdélybe, majd Lengyelországba menekült; így történt aztán, hogy tisztán csak Rozgonyi 400 lovasának megjelenése elég volt ahhoz, hogy a vár kapuja megnyiljon előttük.

Annál keményebben tartotta magát Debrői Pataknál, ahol Perényi Péternek és Imrének csak heves küzdelem után, amelyben mindketten megsebesültek, sikerült a felkelők hadát megverni. Debrői ezután Erdélybe menekült, ahol nemsokára meg is halt.[20]

A Zárában időző fővezérek kezdetben szintén nem akarták elfogadni Zsigmond kegyelmét, de amikor híre jött, hogy az személyesen készül ellenük hadat vezetni, soraikban egyenetlenség tört ki, aminek az lett az eredménye, hogy az esztergomi érsek testvéreivel együtt, nemkülönben Bebek Detre és Imre október végén Székesfehérváron személyesen kértek bűnbocsánatot Zsigmondtól, aki nemcsak őket, hanem összes embereiket is visszafogadta kegyelmébe, de az érsektől elvette Esztergom várát, Bebek Imrétől pedig a vránai perjelséghez tartozó birtokok egy részét.[21]

László és környezete tanácstalanul nézte Zsigmond nagy sikereit s legerősebb támaszait elpártolni látván maga mellől, november 7-én, miután Hervoját Dalmáciában és Horvátországban helyettesévé nevezte ki, a pápai legátussal együtt visszatért Nápolyba.[22]

Ennek dacára a lázadás hol lappangva, hol nyiltan még tovább tartott országszerte. A Szécsiek, Rohoncziak, Alsólindvaiak és még többen mások nem fogadták el a nekik felkínált kegyelmet; a Tiszán túl Debrői rokonsága, Erdélyben pegig az odamenekült pártvezérek szították tovább a lázadás tüzét. A Debrőiek ellen Perényi Péter folytatta a harcot s hamarosan azok főfészkét, Tályát is elfoglalta.

Szlavoniában a Vránába visszatért Bebek Imre kezdett újból mozgolódni, bár itt Cillei Hermann, Eberhardt püspök, Ders Márton, nemkülönben a fogságából kiszabadított Bessenyei Pál és Gorbovai László bánok, mint királyi biztosok, szigorú vizsgálatot indítottak a fölkelésben részesek ellen, akikre példás büntetéseket is szabtak ki. Hogy a lázadás végre végkép elfojtassék, Zsigmond az országos tanáccsal kimondatta az általános fölkelés kötelezettségét azzal a hozzáadással, hogy amennyiben szükségesnek mutatkoznék, a sereg az ország határain túl is köteles harcolni.[23] A kellő számú csapatok beérkezése után Zsigmond maga a tiszamenti mozgalom elfojtására indult el, míg Szlavoniába, majd – mint alább bővebben lesz alkalmunk említést tenni róla – Boszniába Maróti Jánost, a zordon macsói bánt[24] küldte, aki ott hamarosan rendet is csinált. Ez alkalommal Bebek Imre vránai perjelt egy ütközetben megvervén és Thorva nevű várát megvevén, Boszniába való menekülésre kényszerítette. A Szlavoniában visszamaradt pártosokkal Maróti annál kegyetlenebbül éreztette hatalmát, mert a nevezett vár ostrománál egy ellenséges nyíl furódott testébe, amelynek vasát csak négy év mulva lehetett abból kivenni.[25] Szlavóniából visszaérkezve, Maróti azt a parancsot kapta, hogy Erdélyben is rendet és nyugalmat teremtsen, ami 1404 tavaszán szintén sikerült neki. Végre Dalmáciában Ragusa vállalkozott a rend helyreállítására, ami szintén eredménnyel járt.[26]

Ezzel a forradalom végkép levertnek volt tekinthető és László hívei és csapatjai már csak a tengerpartmenti dalmát városokat tartották megszállva.

A pártkirály, hogy megbukott vállalatának legalább a hadiköltségeit visszaszerezze, nyomban alkudozásokba bocsátkozott Velencével a dalmát városok eladása iránt. Amikor ezt Zsigmond megtudta, december 2-án kelt levelében komolyan megintette Steno Mihály velencei doget, hogy tartózkodjék a békeszerződések ilynemű megszegésétől s végre valahára küldje meg a már negyedik éve hátralékos 7000 arany adóját, mire az, nemkülönben egy később 1404 április 9-én kelt levélre is kitérőleg válaszolt.[27]

[1] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 159., 801.

[2] Windeck, Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 17. fej.

[3] Szalay József, Nápolyi László trónkövetelése és Velence, Századok 1882., 653. – Lucius De regno Dalmaciae et Croatiae Lib. V. Schwandtnernél, V. 4. fej. – Paulus de Paulo Memoriale Schwandtnernél, III., 746. – Farlatus Illyr. Sacr. III., 357.

[4] Szilágyi–Schönherr, id. m. III., 456.

[5] Mon. Slav. Merid. IV., 374.

[6] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 199., 724.

[7] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 295. – Hazai okmánytár, VII., 432. – Müncheni kir. levéltár.

[8] Kovachich, Supplementum vestigia comitiorum I., 301.

[9] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 196. – Karácsonyi János, Magyarország és a nyugati egyházszakadás. – Dogiel, Cod. Diplom. I., 41. – Katona, Hist. Crit. X., 557.; XI. 583.

[10] Karácsonyi, Magyarország és a nyugati egyházszakadás. 35. – Monum. Vaticana I/IV., 509., 516., 519., 531–567. – Raynald, Annal. Eccl. az 1403. évhez.

[11] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 200., 243., 670. – Hazai Okmt. VII., 432. – Herceg Batthyány család körmendi lvt. – Gróf Teleky család Oklt. I., 291.

[12] Mon. Vat. I/IV., 612. – Szalay József, Nápolyi László trónkövetelése és Velence. – Századok 1882., 654.

[13] Szalay László id. m. II., 323. – Zsigmond is azt mondja a Maróti-féle adománylevélben, hogy a koronázás sem a szent koronával, hanem „quodam serto fictitio“ történt meg. (Fejér, Cod. Dipl. X/4., 299.)

[14] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 299. – Sozomenus, Hist. Pistoriens. Muratorinál, Script. rer. Ital. XVI. köt.

[15] Horváth Mihály (Magyarország történelme. II. 430.). – Fessler–Klein (Geschichte von Ungarn II., 294.) és az ő nyomukon Rónai Horváth Jenő (Magyar Hadi Krónika I., 230.) szerint az összeütközés nem Sebesnél, hanem a Pápától néhány km-nyire északnyugatra fekvő Pápa–Pinkócznál történt volna; de ezt az állítást egyikük se támasztja alá valamely kútfőre való hivatkozással.

[16] Mednyánszky, Diplomatarium Stiborianum, Majláthnál, Geschichte der Magyaren II, 150. – Hazai Okmt. VII., 442. – Fraknói, Nyomozások egy középkori magyar tudós élete felderítésére. Századok 1894. – Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 17. fej. – Ragusai oklt. 846.

[17] Zsigmond 1403. szeptember 30-án kelt levele a ragusaiakhoz (Ragusai oklt. 846.)

[18] Mednyánszky, Diplomatarium Stiborianum, Majláthnál, Geschichte der Magyaren II, 150. – Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 17. fej.

[19] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 225. – Hazai Okmt. VII., 442.

[20] Gróf Zichy család okmt. V. 346. – Báró Perényi család levéltára.

[21] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 218., 230. – Hazai Okmt. VII., 442.

[22] Lucius, De r. Dalm. V., 4.

[23] Gróf Zichy család Okmt. V., 352.

[24] Thuróczy IV., 11.: Vir ille inclemens magno austeritatis rigore tumidus.

[25] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 298.

[26] Ragusai Oklevélt. 117., 124., 143.

[27] Bécsi csász. levélt. Velencei Státuskönyvek, Copia dei Commemor IX., 566.