Amióta Zsigmond annak tudatára ébredt, hogy a magyarokkal nem nagyon lehet packázni, minden igyekezete oda irányult, hogy magának a cseh és német trónt biztosítsa s talán nem is nagyon bánta volna, ha emellett, vagy emiatt számára a magyar trón veszendőbe is megy. A dolog ily állása mellett szinte megfoghatatlan és kétségkívül igen nagy ügyességre vall, hogy Zsigmond az ország többségét rá tudta venni, hogy az az Albrecht-féle kombinációhoz hozzájáruljon, holott még mindenkinek élénk emlékezetében lehetett, hogy ép az osztrák hercegek voltak azok, akik ellen még a közelmúltban is az ország épségét és biztonságát erőszakos eszközökkel kellett biztosítani. Az egykorú Windeck[1] úgy tudja, hogy ezt Zsigmond részint igéretekkel, részint kényszereszközökkel érte el, de még így is nagyon csodálkozhatunk, hogy a dolog, amely kizárólag Zsigmond birodalmi törekvéseinek érdekében történt, törvényerőre emelkedhetett és még feltűnőbbé válik az ügy, ha meggondoljuk, hogy Magyarország az Albrecht osztrák hercegnek biztosított nagyarányú jogokért és értékekért semmiféle ellenértéket, sőt még igéretet sem kapott arra nézve, hogy az újonnan kinevezett kormányzó és trónutód Magyarország jogait, épségét és törvényeit tiszteletben fogja tartani.

Még rejtélyesebb színben tűnik fel úgy Zsigmond, mint az ország többségének magatartása, ha tekintetbe vesszük, hogy – mint legott látni fogjuk – Nápolyi László már 1402 nyarán megjelent a dalmát partokon, hogy Zsigmonddal szemben a magyar trónra való igényeit érvényre juttassa.

[1] Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 16.