Zsigmond meggondolatlan cselekedete, hogy a nikápolyi katasztrófa után nem sietett haza az ily válságos helyzetben szükséges intézkedések megtételére, joggal keltett országszerte mindjobban fokozódó és veszedelmesen elharapódzó felháborodást. A legsajnálatosabb a dologban csak az volt, hogy a király ellenfelei csapatostól oly irányba terelődtek, mely még jobban alkalmassá tette a helyzetet, hogy az ország akkori legnagyobb ellenségének, Bajazid szultánnak karjaiba tereltessék, miután Nápolyi László és pártja, nemkülönben az országot délről környező, s úgy ezzel, mint Zsigmonddal szemben a legnagyobb fokban ellenséges indulatú tartományok és államok kivétel nélkül Bajazid kegyét keresték. A viszonyok ily alakulása mellett Zsigmond nagyon helytelenül cselekedett, amidőn eleinte a kölcsönös megértés keresése helyett könyörtelen vad szigor alkalmazását vette tervbe, ami még a hozzá hű maradt emberek helyzetét is lényegesen megnehezítette. Szerencsére ezek a királypárti emberek, talán nem is annyira a Zsigmondhoz való ragaszkodásuk, mint inkább a haza iránti szeretetük által vezéreltetve, valahogyan mégis a rendes kerékvágásba tudták a dolgokat visszairányítani s eredményes munkájuk egyrészt Zsigmond terveinek és szándékainak megfelelőbb irányba való terelésében, legfőképpen pedig az 1397. évi temesvári országgyűlésnek a helyzethez mért, valóban nagyszerű és az ország szempontjából igazán üdvös határozataiban nyer kifejezést.
Ezek a határozatok az országot fenyegető nagy veszélyre való tekintettel alaposan kibővítették a honvédelmi rendszernek az aranybulla által már eddig is felette egészséges alapokon nyugvó épületét, mert csak most, e határozatok révén jutott diadalra az általános védelmi kötelezettség félremagyarázhatatlan elve, mely alól az eddigi törvények és szokások elég kibuvót engedtek.
A védelmi rendszer fokozatos fejlődésének szemléltetővé tétele céljából idézzük csak vissza emlékezetünkbe II. Endre aranybulláinak tartalmát, megjegyezvén, hogy ezeknek a külföldi hadjáratokra vonatkozó határozványait a temesvári országgyülés határozatai nem érintették; azok továbbra is teljtartalmúlag érvényben maradtak, ellenben a fősúlyt most az országot eminenter fenyegető török támadásra való tekintettel az országhatárok és magának az országnak védelmére kellett fordítani.
Az 1222. évi aranybulla VII. pontja szerint[1] országon kívül a király által toborzás útján szerzett zsoldos csapatokon kívül csak az ispánoknak kellett embereikkel háborúba menni; a nemesek erre nem voltak kötelezhetők, csak ha a király ezért külön megfizette őket. Az 1231. évi bővítés szerint:[2] külföldi háborúba a zsoldosokon kívül már nemcsak az ispánok voltak kötelesek a királyt követni, hanem a várjobbágyok, továbbá azok is, akik tisztüknél fogva erre kötelezve voltak és akiknek a király nagy birtokokat adott (15. pont). Az országba betört ellenséggel szemben az 1222. évi stipuláció szerint mindenkinek kivétel nélkül hadba kellett szállania, amit az 1231-iki határozat azzal toldott meg, hogy az országból kiűzött ellenséget mindenkinek a határon túl is üldöznie kellett. (16. pont). Lényegileg ugyanezen az alapon áll a temesvári határozat is, csakhogy még precízebben meghatározza mindenkinek honvédelmi kötelezettségét, azt részben a jobbágyokra is kiterjeszti, az ebből származó hadiköltségeket szintén a jobbágyok uraira hárítván. Legfontosabb rendelkezése azonban a temesvári határozatok ama passzusa, amely az egyházi személyek jövedelmének felét készpénzben állítja az állam rendelkezésére, miáltal az utóbbi az anyagi eszközök oly hatalmas forrására tett szert, hogy véderejét – amint a további események leírásából kitűnik majd – fokozatosan előre nem is sejtett magaslatra emelhette. A papságot ezért a nagylelkű és nagyarányú hazafias áldozatkészségéért kétségkívül a legnagyobbfokú elismerés illeti.
A temesvári országgyűlés nagy áldozatkészsége nem is volt hiábavaló, bár Bajazid, akiről azt hitték, hogy nikápolyi győzelme után hamarosan egész Magyarországot el fogja árasztani, egyelőre főfigyelmét megint csak Konstantinápoly felé fordította, sőt nemsokára minden erejével Ázsia felé kellett fordulnia, ahonnan vészterhes felhők közeledtek feléje. Ugyanis Timur, máskép Tamerlan vagy Timur-Lenk (annyi mint Sánta Lenk), a mongolok nagy khánja (1369–1405), miután 1380-tól 1386-ig a kissebb államokra darabolt Perzsiát meghódította, miközben Iszpahánban rettenetes kegyetlenséggel 70.000 levágott koponyából piramist rakatott, 1394-ben elfoglalta Bagdadot, a következő évben pedig leverte a kipcsaki khánt és Moszkváig hatolt előre. Ezek után kijelentvén, hogy valamint az égben csak egy az Isten, úgy a földön is csak egy uralkodó lehet, 1398-ban Indiára rontott, ahol 100.000 foglyot öletett le. Ezután a nyugati mohamedán államok ellen fordult, 1400-ban Sziriát ejtette hatalmába, 1402-ben pedig 800.000 főnyi seregével Kis-Ázsiába vonult, ahol július 2-án Angora mellett tönkreverte a hatalmas Bajazid 400.000 emberből álló seregét, aki maga is Timur-Lenk fogságába esett. Erre a döntő és nagy mérkőzésre való előkészületeknek köszönhette Magyarország, hogy Bajazid nikápolyi győzelme után nem folytatta tovább terjeszkedését az ország rovására s így elég idő maradt a törökök ellen való védekezés megszervezésére.
A körülbelül egy hónapig tartó temesvári országgyűlés határozatai közül említésre méltók még a Zsigmond által elprédált koronajavak visszaszerzésére és az idegenek ellen hozott határozat. A koronajavak tekintetében kimondották a rendek, hogy mindazon adományok, amelyeket a király a lázongók lecsillapítása céljából a helyzet nyomasztó hatása alatt félelemből tett, semmiseknek tekintendők, s hogy ily királyi várak és egyéb birtokok minden kárpótlás nélkül adandók vissza a koronának és csakis az igazi érdemekért tett adományok maradjanak épségben. Ezzel kapcsolatban azt is kimondták, hogy a bíróságok által elmarasztalt urakat a királynak nem szabad pártfogásába vennie. Ez bizonyos tekintetben szemrehányásként is hangzik a kegyenceit túlságosan pártfogása alá vevő Zsigmond ellen.
Az idegenek ellen hozott rendelkezés egy az idők folyamán folyton visszatérő postulatum elintézésének tekinthető, mely sérelem hánytorgatása szinte vörös fonalként húzódik végig úgyszólván Magyarország egész ezeréves történelmén keresztül. Szó sincs róla, voltak esetek, amidőn királyaink és királynőink idegen származású kegyenceiket a magyar urak meg nem érdemelt háttérbe szorítása mellett érdemen felül halmozták el javakkal és tisztségekkel, de azért az idegenek elleni általános animozitás, ahogyan az a magyar urak részéről úgyszólván szünet nélkül megnyilvánult, legkevésbé sem mondható indokoltnak. Hiszen már Szent Istvántól kezdve az idegenek egész légióját lehetne felsorolni, akik úgy a harctéren, mint az ország kulturális felvirágoztatása érdekében jóval többet tettek, mint akárhány, párduc kacagányával büszkén kérkedő és hivalkodó ős magyar főúr és nemes, akiknek sokszor legfőbb gondjuk nem is a haza javának, hanem saját érdekeinek, zsebüknek és egyéb egyéni akcióiknak előmozdítása és minél busásabb kielégítése volt. Egyben különösnek tűnik fel, hogy a hozott határozatnak szigorú rendelkezése alól miért éppen csak Stibor vajdát és a névleg megemlített két püspököt vonták ki. Stibor (máskép Scibor, Czibor, Wseborius, Tibor) előkelő lengyel nemes családból származó vajdáról ugyanis, akinek szereplése Nagy Lajos alatt 1370 körül a velencei és bolgár hadjáratokban kezdődött s aki Szemovit mazovai herceg ellen önállóan is vezetett hadjáratot és Erzsébet és Mária királynőknek a lázadók elleni védelmében is dícséretes magatartást tanusított s aki Zsigmondnak is egyik legkedveltebb embere volt, azt jegyezte fel a krónika, hogy amidőn a nikápolyi csata után a Laczkfiak Erdély fellázításán fáradoztak, az akkori vajda, Stibor, aki mint lengyel származású és Zsigmond kegyence ott nem valami közkedveltségnek örvendett, egyszerűen birtokaira húzódott vissza s ezáltal alkalmul szolgált ahhoz is, hogy Mircse oláh vajda újból elpártoljon Magyarországtól és ismét a lengyel királyi pár kegyét keresse.[3] Hogy az említett két püspök mivel érdemelte meg a kitüntető kegyelmet, arra nézve egyáltalában nincsenek adataink, ellenben feltűnő, hogy többek között a stájer származású Cillei Hermannal, aki legalább is annyi érdemet szerzett a trón és a haza körül, mint Stibor vajda, s akinek Borbála leányát Zsigmond utóbb nőül is vette, nem tesz kivételt a temesvári országgyűlés határozata, amelynek értelmében 3 hó leforgása alatt neki is el kellett volna hagynia Magyarországot. Igaz, hogy Zsigmond, mint mindig, most is csak igérte a vele és kegyenceivel szemben támasztott követelések teljesítését, de azzal, hogy a temesvári országgyűlés határozatai tényleg végre is hajtassanak, vajmi keveset törődött s így utóbb a felbőszült rendeknek maguknak kellett az országgyülés e határozatának is érvényt szerezni, ami aztán, sajnos, elég brutális módon és sajnálatraméltó körülmények között hajtatott végre.
Mindezeket figyelembe véve, nem csodálkozhatunk, hogy Zsigmondot az ország túlnyomó többsége soha nem szerette. Ellentétben az idegen származású Nagy Lajossal, aki rövidesen izzig-vérig magyarrá vált s akit ezért az ország népe rajongó szeretettel tüntetett ki, Zsigmond iránt, akiből soha nemcsak hogy magyar, hanem még magyar érzelmű uralkodó sem lett, a főurak, a nemesség és a nép túlnyomó többségben meglehetős ellenszenvvel viseltetett. Hogy ennek ellenére ez a többség mégis kitartott Zsigmond mellett, ez abban leli magyarázatát, hogy a trónra még leginkább számba jöhető Nápolyi László pártja a törökökkel paktált, amit akkoriban minden józan gondolkozású magyar méltán hazaárulásnak, vagy őrültségnek tartott. A kőrös-udvarhelyi szívtelen és oktalan vérengzés ellenben annyira nyomasztólag hatott országszerte a kedélyekre, hogy az a túlnyomó többséget újból a király ellen hangolta, mely ellenszenv a további szabálytalanságok és törvénysértések hatása alatt fokozatosan általános gyűlöletté változott át, mely végeredményben Zsigmond fogságbavetését eredményezte; oly esemény ez, mely szinte páratlanul áll a magyar nemzet történelmében.[4] Szó sincs róla, a nem mindig korrektül gondolkozó és cselekvő uralkodó alaposan rászolgált erre a kemény megleckéztetésre, ami ha nem is egészen, de mégis lényegesen megváltoztatta Zsigmondnak további gondolkozásmódját és magatartását a magyar ügyekkel és a magyar urakkal, illetve a nemzettel szemben.[5]
Hogy a magyarokat ebben a sorsdöntő időben, amidőn a török veszélyre való tekintettel mindenkinek össze kellett volna fognia, ismét pártokra szakadva találjuk, azon már úgyszólván nem is csodálkozhatunk. Ez a folytonos pártoskodás és civódás szinte örök átok gyanánt nehezedik nemzetünk különben dicső történetének majdnem minden korszakára. Ebből a rákfenéből úgylátszik mi nem tudunk és nem fogunk kigyógyulni soha!
[1] Lásd a IV. rész 226. old.
[2] Lásd a IV. rész 228. old.
[3] Wagner, Analecta Scep., IV., 61.
[4] Fessler–Klein Geschichte von Ungarn II. 280.: „Unterdessen hatten die Bane Nikolaus Gara von Kroatien und Johann Maróthy von Macsó in Verbindung mit Hermann Cilly die Ruhe in Dalmatien und Kroatien wenigstens äusserlich hergestellt; die Bosnier Waren zurückgetrieben, der nordwestliche Theil ihres Landes der ungarischen Herrschaft wieder unterworfen, die Häupter der neapolitanischen Partei geflohen, die Anhänger derselben überall gemöthigt, sich still zu verhalten. Abermals stand es in Siegmund's Macht, durch kluge, versöhnliche Massregeln den Geist des Misvergnügens und der Zwietracht zu beschwören und dem Lande den heiss ersehnten Frieden zu verschaffen; der ebenso leichtsinnige als herzlose Mann aber, der auf die Stimme der Klugheit und Menschlichkeit nie hörte, wollte nicht versöhnen, sondern vernichten, und verdarb auch diesmal alles durch heimtückische Gewalthat.“
[5] Fessler–Klein Geschichte von Ungarn II. 286.: „Die überstandenen grossen Gefahren und tiefen Demüthigungen änderten zwar seinen Charakter nicht, aber sie machten ihm seine Ohnmacht einem erbitterten Volke gegenüber fühlbar; er wurde von nun an ernster und vorsichtiger in seinem Betragen, zügelte wenigstens in Ungarn seinen Hang zur Willkür und Grausamkeit und fing an, seine unleugbaren geistigen Fähigkeiten besser als bisher zu gebrauchen.“ – Ezért nagyjából teljesen magunkévá tehetjük Knauz Nándornak Zsigmondról írt következő szavait (az 1397-iki országgyűlés, Magy. Történelmi Tár. III., 214.): „Általán igen keményen jellemzik Zsigmondot; pedig ha voltak is árnyoldalai, de voltak fénypontjai is, és lovagiassága, bőkezűsége, nagylelkűsége, mindig tisztelettel kell, hogy tartsák emlékezetét. Ne feledjük továbbá a Károly és Nagy Lajos korában oly túlhatalomra kapott oligarchiát, mely sokszor legjobb szándékát, terveit meghiusítá. Mindezek után nincs okunk Zsigmond felett pálcát törni, sem uralkodásán szégyenkednünk.“ – Zsigmond királynak sok és nagy arányú botlásai és erkölcsi fogyatkozásai dacára, melyekről még ezután is gyakrabban lesz alkalmunk megemlékezni, mi katonák annál inkább aláírhatjuk és alátámaszthatjuk Knauznak ezt az álláspontját, mert mint alább látni fogjuk, Zsigmond a hadügy és honvédelem fejlesztése körül határozottan elévülhetetlen érdemeket szerzett magának.