A nikápolyi csatavesztés és Zsigmond hosszas távolléte kedvező alkalmul szolgált az ország elégedetleneinek, hogy a király halálának hírét költve, eddigi óvatos magatartásukkal felhagyva, ismét fennen lobogtassák és még erősebben szítsák a király elleni lázadásnak az utóbbi időben ügyesen takargatott zászlaját és a hamu alatt még mindig veszedelmesen lappangó tüzét.

A lázadás főfészke ezúttal is Horvátország volt, mely a dalmát városok közvetítésével állandó érintkezésben maradt Nápolyi Lászlóval. Az elégületlenek élére újabban a két Laczkfi, Laczkfi István és Simontornyai István állottak, akik eddig csak titokban játszottak össze a forradalmárokkal.

Zsigmond ennek neszét véve, november végén elhagyta Konstantinápolyt s 1396 december 21-én velencei gályán Ragusába érkezett, ahol a polgárok nagy ünnepélyességgel fogadták s 5 napi ottidőzés után 2000 aranynak ajándékképpen történt felajánlása után saját hajójukon Spalatoba szállították.[1]

Zsigmond ügye ekkor meglehetősen rosszul állott. Saját magának se serege, se pénze nem igen volt, az egész délvidék pedig, amelyen át útját az ország belseje felé vennie kellett, nyilt lázadásba tört ki ellene. Horvátország rossz példáját követve ugyanis Dalmácia legnagyobb része szintén Nápolyi László pártjára állott, aki mellett főleg János zárai érsek igyekezett hangulatot kelteni. Ugyanezt tette Szlavóniában Szepesi János zágrábi püspök is a nápolyi érsekség elnyerésének kilátása fejében.[2]

Azonkívül Boszniában is sikerült Laczkfiéknak támogatókra találni. Itt Dabisának 1395 szeptember 7-én bekövetkezett halála után kiskorú fia helyett neje Gruba Ilona ragadta magához a kormány gyeplőjét, de nem nagy szerencsével, mert Tvartko Szura (Scurus), Tvartko István törvénytelen fia, a nép, Krisztics Ostoja, az ország déli részének egyik leghatalmasabb bojárja pedig a nemesség élére állva, igyekezett a kormányhatalmat magához ragadni. Abban természetesen mindhárom pretendens egy véleményen volt, hogy Boszniát nem engedik át Zsigmondnak, bár a Dabisával kötött szerződés értelmében neki lett volna legtöbb joga a tartományra.[3] Hogy Zsigmond ellen kellőleg biztosítsák magukat, Tvartko Bajazid szultán, Osztoja pedig Nápolyi László kegyét kereste,[4] s így mindkettejük Laczkfiékkal is szorosabb nexusba jutottak, akik, mint tudjuk, Bajazidot Nápolyi Lászlóval eljegyzendő egyik leánya révén akarták a maguk érdekszférájába belevonni.[5]

Az ekként tetemesen megerősödött nápolyi párt követeket küldött Gaetába, ahova Nápolyi Lászlónak udvartartásával együtt vissza kellett húzódnia, miután tulajdonképpeni székhelyét, Nápolyt, akkoron II. Lajos nápolyi ellenkirály tartotta megszállva. Nápolyi László a pártos urak követeit kegyesen fogadta, de saját országának ügyes-bajos dolgaira hivatkozva, a Magyarországba való azonnali elindulás kívánalmának nem tehetett eleget, hanem beérte azzal, hogy egyelőre Laczkfit és Simontornyait nevezte ki magyarországi helytartóivá.[6]

A pártosok e veszedelmes mozgalmairól értesült Zsigmond, bízva a magyar kormány és a többség támogatásában, eleinte kíméletlen szigorral akart ellenük fellépni. Ehhez képest Kninbe utazván, mindenekelőtt a dalmát városokat biztosok kiküldésére szólította fel, akiknek kötelességük lett volna, hogy Lénárd zengi püspök elnöklete alatt mindama zavargások okozói ellen nyomozást indítsanak, amelyek Nagy Lajos halála óta felmerültek.[7] Egyúttal a lázongók legfőbbjeinek, így többek között a zárai érseknek, Laczkfinak, Simontornyainak és Urdungh (Ördög) Istvánnak, Prodavicz fiának javait nyomban lefoglaltatni rendelte.[8]

Közben Zsigmond hívei: Bebek Detre, a török fogságban levő Ilsvai helyett újonnan megválasztott nádor, Bebek Ferenc macsói bán, Garai János, Kanizsai Miklós és István, Maróti János, Szécsi Miklós és még többen sietve jöttek bandériumaikkal királyuk segítségére. Maróti megtisztította a Drávaközt az ott garázdálkodó törököktől, a többiek pedig szétverték Ördög István csapatjait, amelyekkel ez a Drávánál a király átkelését meg akarta akadályozni. Utóbbi erre Szentgyörgy várába menekült, ahonnan tovább folytatta a király elfogatására irányuló törekvéseit, a Laczkfiak és Simontornyaiak pedig a királyhű túlnyomó erő láttára alkudozásokba bocsátkoztak Zsigmonddal. Ördög István ártalmatlanná tétele céljából Szentgyörgy várát Szécsi Miklós, Kanizsai János és Miklós fogták ostrom alá.[9] Igy aztán a király a horvát és szlavon részeken áthatolván, a Dunántúlon felkelést hirdetett. Közben ugyanis Zsigmond tudomására jutott, hogy az ország belsejében is igen nagy az ingerültség ellene, s így hívei tanácsára, amellett, hogy mindenekelőtt erőgyüjtésről gondoskodott, a kérlelhetetlen szigor helyett egyelőre békülékenyebb eszközök alkalmazását határozta el és nagymérvű kegyelemosztások révén igyekezett magának hatalmas pártot szerezni. Ehhez képest nemcsak a hozzá eddig is változatlanul híven ragaszkodó főurakat, hanem azokat is bő adományokkal jutalmazta meg, akik közte és legynagyobb ellenségei között mint békéltető közbenjárók eredményeket értek el, sőt még a lázongók főbbjeinek is javakat adományozott, hogy lecsillapítsa és legalább semleges magatartásra bírja őket. Igy többek között a Kanizsaiaknak Laczkfi és Simontornyai jószágait adományozta. Cilley Hermann Varasdot kapta, hogy a csáktornyai uradalomban székelő Laczkfiak minden oldalról körülkeríttessenek; ekkor kaptak nagyobb jutalmakat a Marótiak és a lengyel Stibor, aki az erdélyi vajdai tisztséget töltötte be stb. Azonkívül, hogy a haláláról szárnyrakelt híreket is megcáfolja, az országot minden irányban beutazta, közben szintén bőségesen osztogatván adományait.[10] De csakhamar belátván, hogy ez mind nem elég ahhoz, hogy az országban a török veszély miatt lábrakapott nagy nyugtalanságot és az ellene irányuló nagyfokú bizalmatlanságot eloszlassa, a már régen sürgetett országgyűlés megtartását határozta el, amelynek helyéül Temesvárt, napjául pedig 1397. évi szeptember 29-ikét tűzte ki és arra már nemcsak az egyházi és világi főurak és a vármegyei nemesség négy-négy kiküldöttje, mint utóbbi időben szokásos volt, hanem a városok is meghivattak.[11]

Az országgyűlés megnyitása előtt Zsigmond szükségesnek látta, hogy az imminens török veszedelemre való tekintettel az országot minden más kívülről jövő támadás ellen biztosítsa. E tekintetben legfontosabbnak vélte a lengyel királyi párral való tartós megegyezést, mert Ulászló és Hedvig magatartása újabban megint gyanússá kezdett válni. A nikápolyi csatavesztés ugyanis az országnak nemcsak déli, hanem keleti szomszédainál is éreztette hatását és újabb alkalmul szolgált, hogy úgy István moldvai, mint Mircse oláh fejedelem Magyarországtól való elszakadásuk mellett ismét a lengyel királyi pár kegyét keressék.[12] Mircse törvénytelen fia, Vlád, atyja mozgalmáról hírt véve, megszökött Budáról[13] és nem is atyjához, hanem Lengyelország felé vette útját. Szökése azonban nem sikerült; Thurzó Márton, a szepesi lándzsások kapitánya, a szepesi hegyekben utólérte és elfogta.[14]

Ezekből a jelenségekből Zsigmond, attól tartva, hogy a lengyel királyi pár újból erősebben akarja érvényesíteni Magyarországra való jogát, legjobbnak vélte, ha a dolgok tisztázása végett személyesen elmegy Lengyelországba s tényleg sikerült is neki odajuttatni a dolgot, hogy a lengyel királyi pár vele 1397 július 14-én Iglón 16 évi békét kötött.[15]

Ezek után most már Zsigmond nyugodtabban foghatott hozzá a török elleni védekezés megszervezéséhez, amelynek jegyében nyitotta meg a temesvári országgyűlést is. Az itteni tanácskozás tárgyává Zsigmond a belbéke helyreállítását és a határoknak a törökök ellen való biztosítását tűzte ki, de a rendek mindenekelőtt az alkotmány biztosítását és az eddig tapasztalt önkény megszüntetését s ezzel kapcsolatban az aranybullának és Nagy Lajos erre vonatkozó törvényeinek megerősítését, továbbá Stibor erdélyi vajdán és Eberhardt zágrábi s Maternus erdélyi püspökökön kívül az idegeneknek elbocsátását és kötelező igéretet követeltek arra nézve a királytól, hogy ezentúl mind egyházi, mind világi tisztségekre kizárólag magyarokat fog kinevezni és hogy az általa elidegenített összes királyi városokat, erősségeket és egyéb birtokokat vissza fogja váltani. Miután Zsigmond kijelentette, hogy mindezeknek a kívánságoknak eleget tenni hajlandó, áttértek a rendek az általa kitűzött anyag tárgyalására. Bár a törökök egyelőre elég csendesen viselkedtek, azért részükről bármikor újabb támadásra kellett számítani. E veszély tartamára az egybegyült rendek a következő rendszabályok életbeléptetését határozták el: Ha az országot külellenség támadná meg és a határokon hivataloskodó zászlós úr azt visszaverni nem volna képes, akkor az öszes zászlós urak (bárók, bánok, főispánok) kötelesek a királlyal, vagy ha ő gátolva volna, a nádorral személyesen fegyverre kelni; épígy személyesen tartoznak fegyvert ragadni a közös udvaron osztatlanul lakó birtokos nemesek közül egy-egy testvér, akik pedig már megosztozkodva saját udvaraikon laknak, valamennyien. A főurak és birtokos nemesek ezenkívül minden 20 jobbágy után egy íjjal felfegyverzett katonát kötelesek kiállítani és saját költségükön magukkal vinni.[16] Aki nem vonulhat ki, az, ha jobbágyai vannak, ezeket fegyverezze fel s őket küldje maga helyett, ha pedig ezt nem tenné, annyi aranyforintot fizet, ahány jobbágya van; akinek nincs jobbágya, az három márka denárt köteles beszolgáltatni bírságul.[17] Azonkívül kimondatott, hogy az egyházi személyek összes jövedelmeik felét a végek oltalmára kötelesek átengedni, miért is a birtokosok jobbágyaik tizedének felét ne a papoknak, hanem az e célból kiküldendő országos biztosok kezéhez szolgáltassák ki. Az e címen befolyó összegek azonban kizárólag a haza védelmére fordítandók, s hogy azok behajtása és kezelése megkönnyíttessék, Nagy Lajos erre vonatkozó törvényének ellenére kimondatott, hogy ezt az adót a felek nem természetben, hanem készpénzben tartoznak beszolgáltatni.[18] Mindezek a rendelkezések a török veszélyre való tekintettel és csakis annak tartamára tétettek.[19]

Miután a temesvári gyűlésre a dalmát városok nem küldték el megbízottaikat, Zsigmond még Temesvárról 1397 október 26-án kelt levelével e városokat november 25-ikére Zengbe újabb gyűlésre hívta meg,[20] de ez a gyűlés, nem tudni mi okból, nem volt megtartható.

Közben Garai Miklós horvát, Maróthi János macsói bán és Cillei Hermann Szlavoniában és Horvátországban a rendet legalább színleg újból helyreállítván, a bosnyákokat is visszaszorították, sőt tartományuk északnyugati részét ismét alávetették az ország fenhatóságának. Hogy végre a délvidéken a nyugalom és rend helyreállíttassék, Zsigmond 1398 február második felére Horvát- és Tótország, vagyis Szlavonia rendeit Kőrösudvarhelyre hívta össze gyűlésre s arra a Laczkfiaknak és Simontornyaiaknak is küldött oltalmi leveleket (salvus conductust). Ezek bízva a királyi hitlevél oltalmában, meg is jelentek a gyűlésen és Zsigmond nem is indíttatott ellenük eljárást, azonban hívei más módot eszeltek ki a bosszú művének végrehajtására. A tanácskozások folyamán, 1398 február 26-án, amidőn Laczkfiék fegyveres kíséret nélkül jelentek meg a király előtt, Bebek Detre, Garai Miklós és Cillei Hermann hirtelen kardot rántottak és a két Laczkfit: Laczkfi Istvánt és Simontornyai Istvánt lekaszabolták, Laczkfi Andrást több társával együtt pedig fogságba vetették. A szerencsétlenek hívei, mihelyt értesültek, hogy uraik veszélyben forognak, nyomban fegyvert ragadtak s az elzárt tanácstermet ostromolni kezdték, de midőn uraik holt tetemeit közéjük dobták, rémületükben mindannyian szétfutottak, de csak kevésnek sikerült megmenekülnie, akik aztán Boszniában kerestek menedéket. Velük tartott Ördög István is, akit néhány nappal előbb vertek ki az ostromlók Szentgyörgy várából.[21]

Zsigmond a véres tett színhelyén nyomban törvényszéket tartott, amely a lázadás összes részeseire kimondotta a fej- és jószágvesztés büntetését. Az ekként gazdátlanná vált uradalmak nagy részét Zsigmond részint leghívebb embereinek adományozta, részint egyes uraktól zálogot vett fel rájuk, kijelentvén, hogy az ebből befolyó pénzt a török ellen indítandó újabb háború költségeire szándékozik fordítani.

Ezt megelőzőleg azonban Bosznia és az oda menekült pártosok megfenyítésére készült, sőt e tartományba állítólag az 1398. év folyamán két ízben, júniusban és novemberben is indított hadat a törökkel szövetkező Hervoja ellen, de miután az e célra a dalmát városoktól kért ostromszereket nem kapta meg, egyik vállalat sem öltött komolyabb formát.[22]

Egy hirtelenében keletkezett vaklárma, hogy hatalmas török sereg a Havasalföldre tört be, még ugyanaz év folyamán Erdélybe csábította Zsigmondot, de szerencsére csakhamar kiderült, hogy a hír nem felel meg a valóságnak, s így Zsigmond megkönnyebbült szívvel térhetett vissza országába, mert most még távolról sem rendelkezett annyi csapattal, hogy a törökökkel eredményesen szembe szállhatott volna.[23]

Erdélyből visszatérve, sürgősen biztosokat küldetett ki a vármegyékbe, hogy azok a temesvári országgyűlésnek a nemesi fölkelésre vonatkozó határozatait végrehajtsák,[24] majd elrendelte a jobbágyok összeírását s a vármegyék erre vonatkozó lajstromait beküldette magának s egyúttal az adók beszedőit is sürgős számadástételre utasította.[25]

Ezeknek az intézkedéseknek meg is volt az eredménye, mert midőn 1399 tavaszán Mircse újból azt a riasztó hírt küldte Budára, hogy Bajazid nagy sereggel Drinápolynál van s 5 nap mulva előreláthatólag a Havasalföldre ér, Zsigmond nyomban elrendelte az általános felkelést és el is indult a vajda segítségére, de hamarosan kiderült, hogy az egész ismét csak vaklárma volt.[26]

Ezekután Zsigmond egyideig nem annyira az ország, mint inkább családi ügyeivel foglalkozott. Bátyja, Vencel, a német és cseh király, német birodalmát annyira elhanyagolta, hogy 10 éven át még csak feléje se nézett, ezért a német főurak nagyon megharagudtak rá és mindjobban az az elhatározás érlelődött meg bennük, hogy helyette más királyt választanak. Hogy az ügyet valamiképpen elintézze, Vencel végre 1397-ben rászánta magát a Németországba való utazásra s távolléte tartamára nem Józsa cseh, hanem unokaöccsére, Prokop morva őrgrófra bizta Csehország kormányzását. Ezt a rendelkezést nemcsak Józsa, hanem Zsigmond király is, mint Vencel után a Luxemburg-ház legidősebb tagja, sérelmesnek találta magára nézve, miért is a török elleni védelmet a bánokra bízva, 1399 november havában jelentékeny sereget indított el a morva határra Prokop ellen, már csak azért is, hogy bosszút álljon utóbbin azért, mivel az 1397-ben Laczkfiék lázadása idején László oppelni herceggel a felvidékre betörve, Liptó, Turóc és a Szepesség egy részét elpusztította s azon idő óta néhány vágmenti erősséget, többek között Nagyvárt és Likavát még mindig elfoglalva tartotta.[27] Nagyvárat most Zsigmond hosszú ostrom után, amelynél Rozgonyi Simon majdnem elvérzett, Perényi Imre pedig súlyosan megsebesült, visszafoglalta.[28] Ezek után Zsigmond 1400 január 18-án Józsával és az elégedetlen cseh főurakkal szövetséget kötött Vencel megbuktatására,[29] mely alkalommal Józsát, épúgy mint néhány évvel később Vencelt, a rendek tudta és beleegyezése nélkül a magyar korona örökösének nevezte ki.[30]

Közben még más bonyodalmak is keletkeztek és veszélyeztették a Luxemburg-ház családi békéjét. Vencel tekintélyének növelése céljából 1398 április havában VI. Károly francia királlyal és ennek két nagybátyjával, a berrii és burgundi hercegekkel, arra a megállapodásra jutott, hogy véget vetnek az 1378 óta tartó egyházszakadásnak, miért is úgy a Rómában székelő IX. Bonifác, mint az Avignonban levő XIII. Benedeket lemondásra szólították fel, hogy helyet engedjenek egy, a konzisztorium által a szokásos konklavéban szabály szerint választandó új pápának.[31] Miután azonban a felszólításnak a pápák egyike sem tett eleget, a francia király az avignoni XIII. Benedek ellen kényszereszközöket alkalmazott, ugyanezt várván Venceltől a római IX. Bonifácra nézve. Vencel azonban ily nagy horderejű tett elkövetésére képtelennek érezte magát és ahhoz mindenekelőtt a magyar és lengyel királyok, valamint a német hercegek hozzájárulását akarta biztosítani, mint akik a római Bonifácot annak idején törvényesnek ismerték volt.

Zsigmond nemcsak hajlott Vencel kérésére, hanem 1398 őszén Krakóban a lengyel királyi párt is felkereste, hogy őket egy, még ugyanazon év október 16-án Boroszlóban tartandó gyülésre hívja meg a további teendők megbeszélése végett. Ámde Ulászló, a jámbor és kegyes Hedvig tanácsára hallgatva, semmiféle ellenséges vagy erőszakos lépésre a pápával szemben nem volt kapható s így Zsigmond eredmény nélkül tért vissza Krakóból.

Most aztán Vencelre nézve visszafelé sült el a puska. Az önérzetében megsértett Bonifác a lengyel és a főbb német fejedelmek és főurak, sőt még a cseh főurak egy részének pártfogása és támogatása mellett nagyarányú agitációt kezdett a különben sem kedvelt Vencel ellen, aminek az lett a következménye, hogy a német választófejedelmek 1400. augusztus 20-án Vencelt megfosztották német-római királyi méltóságától s helyette Ruprecht rajnai választófejedelmet ültették a trónra, aki nemsokára hatalmas sereg élén jelent meg Csehországban.

Az erősen sarokbaszorított Vencel, öccsének, Zsigmondnak támogatását vette igénybe, aki hosszas rábeszélés után 1400. október 6-án Kuttenbergben találkát adva, közbenjárásának jutalmául a Németországba vezetendő sereg költségeinek megtérítésén kívül a Lausitz és Szilézia átengedését és Vencel halála után a cseh koronának Zsigmondra való hagyományozását követelte. E követelések hallatára Vencel annyira felháborodott, hogy szó nélkül otthagyta Kuttenberget Zsigmondostul, aki a magával hozott csapatokkal újult hévvel folytatta hadviselését, illetve jobban mondva fosztogatásait a Vencellel jó viszonyban maradt Prokop morvaországi birtokosai ellen.[32]

De nemcsak Vencel, hanem titokban Zsigmond ellen is bosszút forralt az önérzetében sértett Bonifác, aki mindent elkövetett, hogy a magyar főpapságot és azok révén Zsigmond egyéb híveit is tőle elidegenítse és Nápolyi László pártjára térítse át. Minden esetre jellemző, hogy hova-tovább maga a primás, a feltétlenül hűnek tartott Kanizsai János állott az elégedetlenek élére, akik döntő lépésre határozták el magukat a Morvaországból visszatérő Zsigmond ellen, akinek különben már úgyis nagyon sok volt a rovásán. A Horváthyaknak, Kont Istvánnak és társaiknak, legutóbb pedig Laczkfi és Simontornyai Istvánnak a törvényes formák mellőzésével történt kivégeztetését azok rokonai és barátai sehogy se tudták elfelejteni, sőt ez a törvénytelen és kegyetlen eljárás nagyfokú bizonytalanságot szült mindazon urak és nemesek körében, akik nem állottak valami kiváló kegyben a királynál és kormányánál. Nagy visszatetszést szült azonkívül országszerte Zsigmond botrányosan ledér életmódja és roppant pazarlással kapcsolatos végtelen könnyelműsége, mellyel az ország birtokait és javait a temesvári országgyűlés határozata ellenére még tovább is a legmeggondolatlanabb módon adogatta, és zálogoltatta el nagyszámú idegen udvaroncainak, szolgáinak, kedveseinek,[33] holott az említett országgyülési határozat értelmében neki a már elidegenített javakat is záros határidőn belül vissza kellett volna szereznie. Ami pedig legjobban fájt még a király legtöbb hívének is, az az ország jövendő sorsa fölött a rendek tudta és beleegyezése nélkül történt önkényes rendelkezése volt, amidőn rokonát, Józsa cseh herceget jelölte ki szerződésileg magyarországi örökösévé, aki pedig a magyar pártok egyikének se kellett.

A király ellen ekként felmerült rengeteg panasz orvoslására a rendek 1401 husvét táján, élükön Kanizsai érsekkel és a nádorral, szokatlanul nagy számban jelentek meg Budán, mely alkalommal a Garaiak és a többi királypártiak is, nehogy ellenkezésükkel a király helyzetét még jobban súlyosbítsák, sőt talán még életét is veszélyeztessék, szintén csatlakoztak az általános mozgalomhoz, már csak azért is, hogy jelenlétükkel a gyülésen lejátszódó jelenetet és eseményeket lehetőleg mérsékeljék. Április 28-án az országnagyok fegyvereseikkel megszállották Budát, behatoltak a királyi palotába, maguk elé idézték Zsigmondot, s miután szemére vetették hosszú bűnlajstromát, fogolynak jelentették ki és még aznap erős őrizet alatt Visegrádra szállították.[34] Ezzel egyidejüleg Zsigmond idegen származású kegyenceit és udvaroncait majdnem mind kiűzték az országból.[35]

A Garaiak és Zsigmond egyéb hívei mindent elkövettek, hogy a király ellenségei kezéből kiszabaduljon s végre, miután Garai Miklós a maga öccsét, Jánost és fiát Miklóst túszul adván, igéretet tett, hogy Zsigmondot az ellenpárt tudta és beleegyezése nélkül nem fogja szabadon bocsátani, sikerült kieszközölnie, hogy a király neki átadatván, Visegrádról Siklósra, a Garaiak várába vitessék és ott internáltassék.[36]

Közben Zsigmond fogságba ejtése után a kormány vezetését a főurak kebeléből alakított országos tanács vette át, amelynek élére Bebek Detre nádor, Kanizsai János érsek és Szécsényi Frank országbíró állottak.

A Zsigmond-ellenes főurak abban mindnyájan egyetértettek, hogy őt a királyi koronától végkép meg kell fosztani, de hogy kit ültessenek helyette a trónra, arra nézve nagyon is szétágazók voltak a vélemények. Legtöbb híve még mindig Nápolyi Lászlónak volt, akinek pártja Hervoja boszniai bán, a horvát főurak és Zára által támogatva, nyomban hozzálátott a Zsigmondhoz hű délvidéki várak ostromához és újból behívta Nápolyi Lászlót a trón elfoglalására.[37] Ezzel szemben a felvidéki nemesség 1401. június 11-én Tapolcsányban gyülést tartván, annak dacára, hogy Hedvig, a magyar Anjou-ház utolsó sarja, 1399 július 17-én szerencsétlen szülés következtében meghalt, férjét, Jagello Ulászlót hívta meg a magyar trónra, aki az ország határán Uj-Szandecben sereget gyűjtvén, a Szepességet megrohanással fenyegette.[38] Az északnyugati határszélen Józsa őrgróf tört be az országba, hogy Zsigmonddal kötött szerződésre alapított trónigényeinek érvényt szerezzen és Pozsonyt, Szent-Györgyöt és Nagyszombatot hatalmába is kerítette.[39] A dolgok ily állása mellett az országos tanács a nádort, az országbírót és Marczali Miklóst volt kénytelen a csehek és lengyelek által fenyegetett határszélek védelmére kiküldeni.[40] Tovább délre a dunántúli vármegyék egy része Vilmos osztrák herceg trónjelöltsége mellett foglalt állást, ki szintén bejött az országba és ugyancsak elfoglalt néhány, az ausztriai és stiriai határ mentén fekvő várat.[41]

Ez a széthuzás és az abból országszerte keletkező kellemetlenségek mindjobban Zsigmond malmára hajtották a vizet. Garai Miklós, Cillei Hermann, Stibor vajda, Maróti János, Eberhardt zágrábi püspök és még néhány főur, akik csak színleg csatlakoztak az összeesküvőkhöz, siettek kihasználni a kedvező alkalmat a fogoly király érdekében. Stibor vajda Trencsén és Nyitra váraiból igyekezett Józsa csapatjait kiszorítani; Nyitrát Péter püspök várnagya makacsul védte, míg végre Stibor maga vezette fel ostromlétrán embereit a vár falaira;[42] Cillei főkép pénzzel és adományokkal igyekezett Horvátországban és Szlavóniában Nápolyi László pártját megosztani és gyöngíteni s azonkívül a stájer határszélen gyűjtött tekintélyes hadat Zsigmond védelmére felhasználni.[43] Maróthi János macsói bán ugyanekkor fegyveres kézzel működött az alvidéken egyes pártos urak ellen;[44] de legtöbbet tett Garai, aki „fáradhatatlan működései, az ország nagyjaival folytatott értekezései, egyeztetései, szerződései által végre oda vitte az ügyet, hogy azok többsége megegyezett a király szabadon bocsáttatásában és visszahelyeztetésében az ország trónjára”.[45] Nagyrészt e lankadatlan munkálkodásnak volt köszönhető, hogy az ellenpárt végre beleegyezett abba, hogy a fogoly király Visegrádról Siklósra vitessék át, ahol jó embereinek tisztes őrizete alatt már teljes biztonságban érezhette magát. Siklósi fogsága alatt Zsigmond nagy mértékben bűnbánónak mutatkozott[46] s miután azt is szentül megigérte, hogy ezentúl az ország törvényeit tiszteletben fogja tartani, Garainak végre sikerült őt az ország nagyjaival kiengesztelni, akik hajlandókká váltak Zsigmond szabadságát és szabadságával együtt a királyi hatalmat is visszaadni, feltéve, hogy az idegenek kezén levő összes várak, a Stibor vajda birtokában levőket kivéve, visszaadatnak. Azonkívül mindenkire nézve kötelezőnek jelentették ki, hogy ha esetleg a király fogsága alatti időben jogtalanul szerzett volna királyi birtokokat, avagy jogtalanul biztosított volna magának jövedelmeket, úgy azokat vagy vissza kell adnia, vagy megfelelő kárpótlás adására köteles. Ha ez megtörténik, akkor Zsigmond szabadon bocsátható; ha nem, akkor más királyt választanak, akinek megkoronázása után Garai még 15 napig tartozik Zsigmondot fogva tartani.[47]

Ily alapon az egyezség megköttetvén, a rendek 1401. október 27-én Pápán fogadták az oda érkezett királyt, aki esküvel kötelezte magát, hogy soha sem fog bosszút állni azokon, akik fogságra vetették, sőt még szóval sem fogja velük, vagy utódaikkal neheztelését éreztetni.[48]

A kiszabadult Zsigmondot első útja Cillibe, Cillei Hermannhoz vezette, akinek 9 éves Borbála leányát eljegyezte.[49]

[1] Mon. Slav. Merid. IV., 397., XIV., 50. – Engel, Geschichte des Freistaates Ragusa, 146.

[2] Farlati, Illyricum sacrum, V., 448. – A bécsi Állami Levéltár okmánytára.

[3] Lásd a 41. oldalon.

[4] Lucius, De regno Dalmaciae et Croatiae V. 3., 5.

[5] Lásd a 41. oldalon.

[6] Thuróczy, Chronica IV., 9. – Fejér, Cod. Dipl. X/2., 415., 557.

[7] Paulus de Paulo, Memoriale Schwandtnernél, III., 735.

[8] Paulus de Paulo, Memoriale Schwandtnernél, III., 735. és Fejér, Cod. Dipl. X/2, 557.

[9] Nevezettek levele Sopron városához Sopron város levéltárában.

[10] Fejér, Cod. Dipl. X/2., 440.

[11] Fejér, Cod. Dipl. X/2., 453.

[12] Dogiel, Cod. Dipl. I., 623.

[13] Az előzményeket lásd az 54. oldalon.

[14] Fejér, Cod. Dipl. X/7., 217., 240., X/8., 404.

[15] Caro, Geschichte Polens II., 160. – Codex Epistolaire Ducis Vitoldi, 47.

[16] Valószínűleg innen származik az idők folyamán még a külföldön is oly híressé vált huszár elnevezés.

[17] „Tempore autem maxime necessitatis huius regni hungariae; dum scilicet extranea potentia paganorum scilicet et aliarum nacionum, metas et confinia euisdem regni hostiliter subintrare conaretur, Baro eciam in metis et confiniis dicti regni nostri, honorem a nobis tenens, huiusmodi potencie resistere nequiret; tunc uniuersi regnicole, unanobiscum, aduersus iam dictorum potenciam more exercituancium; specialiter autem Barones, Honorem a nostra maiestate possidentes, personaliter et quolibet tempore unanimiter insurgere; aut si nos in dicto regno nostro alijs negociis regni nostri occupati essemus, tune cum domino palatino regni nostro, ut Nobiles, quotquot fuerint fratres in numero, absque ulla diuisione simul coniuncti et in una Curia residentes, unum ex ipsis, ceteri vero, diuisionaliter ab invicem sequestrati, singuli singulariter exercituare teneantur, si autem quispiam ipsorum possessionatorum hominum infirmitate inhibitus exercituare nequiret; tunc homines suos more exercituancium disponendo, faciat exercituare. Minores autem Nobiles, Jobagionibus orbati et priuati, si euidenter eorum egritudinis causam declalare valebunt, expediti habeantur. Si vero quemquam possessionatorum hominum ab ipso exercitu abesse contingeret, vel quispiam ipsorum in ipsum proficisci recusaret, tune, prout numerus et quantitas Iobagionum ipsorum affuerit; videlicet in tantis florenis auri, per centum denarios Nonos conputatis, quantos Iobagiones habuerint, Cetere autem Nobiles persone Iobagionibus carentes in singulis tribus marcis denariorum, conuincantur eo facto; hoc non pretermisso, ut quiuis Baronum et Nobilium regni nostri prossessionatus secundum exigenciam statum et possibilitatem virium ipsorum, scilicet de quibusuis viginti jobagionibus unum pharetrarium, more exercituancium promptuare et in ipsum exercitum, durante duntaxat presenti guuerra paganorum, secundare et exercituarae facere teneatur.” (Knauz Nándor, az 1397-iki országgyűlés, Magy. Történelmi Tár. III., 216.)

[18] Kovachich, Supplementa ad Vestigia Comitiorum apud Hungaros I., 290. – Katona, Hist. crit. XI., 460. – Petrovics Fr., az 1397-ben volt temesvári országgyűlésről. (A magy. tört. társ. Évkönyvei, II., 61.)

[19] Extitit eciam per Barones et Nobiles regni nostri antedictos ordinatum, vt vniuersi viri ecclesiastici mediam partem omnium prouentuum ipsorum pro tuicione confiniorum dicti (regni nostri, durante) duntaxat guuerra presenti paganorum presciptorum, dare deberent et amministrare teneantur; et quod nullus regnicolarum nostrorum mediam partem decimarum quarumuis, a Iobagionibus eorum proueniencium, ipsis viris ecclesiasticis, sed talibus, quos ipsis medijs fructibus et prou (entibus colligendis ac) amministrandis nos, vna cum Baronibus et Nobilibus regni nostri, elegemus, dare teneantur.“ (Knuaz Nándor, az 1397-iki országgyűlés, Magyar Történelmi Tár III., 233.)

[20] Fejér, Cod. Dipl. X/2., 453.

[21] Thúróczy, IV., 12. – Paulus de Paulo, Memoriale Schwandtnernél, III., 736.

[22] Klaic, Geschichte Bosniens 278. – Lucius, De regno Dalmaciae et Croatiae Lib. V., c. 3. – Fejér, Cod. Dipl. X/2., 563., 618.

[23] Zsigmond 1399 március 23-án kelt levele Pásztai János országbíróhoz. (Magyar Nemzeti Múzeum levélt.)

[24] Zsigmond 1398 november 13-án kelt rendelete az Orsz. Levéltárban, Dipl. 8384.

[25] 1399 január 27-iki rendelet a Leleszi Konvent levéltárában.

[26] Lásd ugyancsak a Pásztaihoz intézett fenti levelet.

[27] Fejér, Cod. Dipl. X/2., 504.

[28] Orsz. Levélt. Dipl. 9431. és 9601.

[29] Palacky, Geschichte von Böhmen, III/2., 118.

[30] Windeck, Das Leben Sigmunds, Menken-nél I., 1078. – De Roo, Hist. Austr. Lib. IV., 138.

[31] Martene et Durand, Collectio ampliss., VII., 431.

[32] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 65., X/6., 120. – Windeck, Menken-nél I., 11. – De Roo, Hist. Austr. Lib. IV., 138.

[33] Igy többek között Ozol várát Frangepán Miklós vegliai és modrusi grófnak 17.000 aranyért; Varasd városát, továbbá Orbac és Vinicha várait a hozzájuk tartozó 53 községgel együtt, nemkülönben a 8 várral és kiterjedt birtokkal rendelkező zagoriai kerületet Cillei Hermannak és családjának. Medve várát Eberhardt zágrábi püspök unokáinak Alben Hermannak és Petermannak; Zaszár és Tótfalu helységeket a hozzájuk tartozó birtokokkal együtt Kusál György és István testvéreknek; Stanisnak várát újabb 8500 aranyért Frangepán István özvegyének, Katalin grófnénak stb. (Fejér, Cod. Dipl. X/2., 546., 549., 581., 633., 667., 692., 697. – Bécsi csász. levéltár. – Fessler-Klein (Geschichte von Ungarn II., 284.) többek között így jellemzi a magáról megfeledkezett uralkodót: „Die keine Schranken kennende Willkür, die sein sämmtliches Gebaren kennzeichnete; die beim Kreutzer Landtag verübte Mordhat, welche die blutigen Auftritte in Fünfkirchen und Ofen ins Gedächtnis zurückrief; die Bevorzugung ausländischer Abenteurer, die mit Zurücksetzung verdienstvoller Männer Aemter und Würden erhielten; ein sittenloser Lebenswandel, Hinterlist und Wortbrüchigkeit, Verschwendung des Staatsgutes en unwürdige Günstlige und Maitressen, alle diese Fehler und Sünden beleidigten und kränkten die Nation um so tiefer, je mehr sie unter diesem Könige auch den Kriegsruhm und die Macht, auf die sie vor Kurzem noch stolz sein durfte, dahinschwinden sah. Selbst viele seiner treuesten Anhänger wurden immer misvergnügter und wandten sich von ihm ab.

[34] Cardauns-féle krónika. Archiv für ältere deutsche Geschichte, I., 347.

[35] Windeck, Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 14.: „Die Ungrische Herrn beraubten alles sein volck, was geste waren, Polant (lengyelek), Beheim (csehek), Deutsche, Swoben, Franken, Reinlewte (rajnaiak), die triben sie aus dem Lande, als si weren vihe sunder sinen Herrn.“

[36] Thuróczy, IV. 10. – Fejér, Cod. Dipl. X/4., 668. – Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), c. 4.

[37] Gróf Teleki család oklt. I., 292., 299. – Lucius, De regno Dalmaciae et Croatiae Lib. V. Schwandtnernél, III., 418.

[38] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 668. – Dlugoss Hist. Polon, Lib. X.

[39] Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), c. IV. Menkennél I.

[40] Hazai Okmt. II., 167.

[41] Kurz, Österreich unter Herzog Albrecht IV. (Linz 1830.) I. 98.

[42] Báró Mednyánszky Alajos, Diplomatarium Stiborianum, Majláthnál, Geschichte der Magyaren II., 147. – Wenzel Gusztáv, Stibor vajda (Akad. Értekezések a történettud. köréből IV. 2.), de az 1403-as évszám

[43] Zala várm. oklt. II. 300. – Fejér, Cod. Dipl. X/6., 344. – Windeck Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), c. XIX.

[44] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 297.

[45] Horváth Mihály, Magyarország történelme. II., 421.

[46] Thuróczy IV., 9.

[47] Orsz. Levélt. Dipl. 8666.

[48] Kovachich, Vestigia Comitiorum apud Hungaros, 194. – Fejér, Cod. Dipl. X/4., 75.

[49] Windeck, Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds. Herausgegeben von dr. Wilhelm Altmann (Berlin 1893.), 21. – Krones, Die Freien von Saneck und ihre Chronik, 74. – Hahn, Chronik der Grafen von Cilly. Coll. monum. vet. – Pray, Annal. II., 203.