Zsigmond királynak ama lépésével, hogy utolsó percig, még a csata napjának hajnalán is azon fáradozott, hogy a harcterv és csatarend tekintetében a különböző seregrészek parancsnokaival egyöntetű megállapodásra és megegyezésre jusson, főparancsnoki minőségében az adott körülmények között minden tőle telhetőt megtett, hogy a hadjárat legfontosabb mozzanata, a küszöbön álló döntő mérkőzés, egységes terv szerint és a lehető leghelyesebb és legcélszerűbb módon játszódjék le; felette sajnálatos azonban, hogy a magyar király főparancsnoki minőségében ezt a feltétlenül helyes nézetét és akaratát szövetségeseinek ellenzése folytán keresztülvinni nem tudta. A koaliciós seregek rendes rákfenéje, a kölcsönös féltékenység, irígykedés és gyűlölködés ezúttal is oly nagy mértékben vett erőt, kivált a mindenkit lekicsinylő, dölyfös francia csapatokon és azon vezetőin, hogy a küszöbön álló sorsdöntő csatában egységes tervről és egységes vezetésről többé szó sem lehetett. Igy történt aztán, hogy a keresztény sereg nem egyszerre, hanem részenkint, térben és időben egymástól meglehetősen elkülönítve vehette csak fel a harcot az ellenséggel. Igaz ugyan, hogy Zsigmond is két csoportban akarta seregét az ellenségnek nekivezetni, de az ő csoportosítása, a könnyű lovassággal az élén, az egyes seregrészek különleges felszerelésére és harcmódjára való tekintettel mégis helyesebb lett volna.

A véletlenség úgy hozta magával, hogy Bajazid szintén három egymás mögött felállított harcvonalra tagozta seregét, s így a két fél csatarendjének általános képe meglehetősen hasonlóvá vált egymáshoz s az erők itt is, ott is, nem egyszerre, hanem egymás után kerültek harcba.

Az egymással szemben felvonult seregek állományviszonyára nézve a következőket jegyezhetjük meg: A magyarok erejét Froissart[1] 60.000 főnyire teszi. Ehhez járult Mircse oláh vajda mintegy 5000 főnyi lovas hada.[2] A keresztesek létszámát Stromer[3] 30.000 főre teszi, míg Schiltberger egyik, valószínűleg tollhibás kiadásában 16.000, a másikban ellenben 60.000 főt említ.[4] A franciák erejéről szóló adatok 6000 és 20.000 között váltakoznak. Schiltberger a franciák erejét 6000-re, a berni krónika[5] ellenben a franciák, burgundiak és angolok erejét együttvéve 8000-re teszi, míg a Boucicaut tetteiről szóló mű egyedül a franciákat 10.000 főnyi erejűnek mondja.

A keresztény sereg kizárólag lovasságból állott.[6] Tűzérsége sem a keresztény, sem a török hadseregnek nem volt, ami annál feltűnőbb, mert az angolok már 1324-ben használtak lövegeket a franciák ellen, a granadai mór király pedig 1325-ben már szintén alkalmazott tűzérséget a vele háborúskodó spanyol keresztények ellen.

A török sereg számerejéről szintén nagyon eltérők az adatok, amelyek 100.000 és 200.000 között variálnak.[7] A rendelkezésre álló adatok mérlegelése nyomán bátran állíthatjuk, hogy Bajazid serege sem haladta sokkal túl a 100.000 embert s így a Nikápolynál egymással szemben állott keresztény és török sereg majdnem egyenlő erejűnek mondható.

Az ozmán sereg magvát a janicsárok (jeni cseri = új csapat) alkották. A janicsárok hada eleinte kisszámú, mintegy 1000 főnyi rendes zsoldos gyalogos csapat volt, amely később keresztény gyermekek hadiszolgálata való pontos kiképzése és szigorú fegyelmezése által fokozatosan kifejlesztve, idővel a porta állandó hadseregének fő alkotóelemévé nőtte ki magát. A janicsárok megkülönböztetésül a többi csapatoktól, hosszú, lelógó fakanalas rojttal ellátott fehér nemez sapkát viseltek. Fegyverzetük az íj, kard és handzsár volt és egy részük kelevézzel is el volt látva. Az első sorban levők mellvértet viseltek; minden 10 janicsárnak 1–1 málhás lova és minden 25 emberből álló osztagnak egy nagyobb ponyvasátra volt.

A törökök második rendes zsoldos, de nem gyalogos, hanem lovas csapata, amelyet állítólag 1376-ban szintén a janicsárok mintájára szerveztek, a szpahik (a. m. lovasok) hada volt. Számuk Bajazid idején alig haladta túl a 2400-at s főfeladatuk a zászlók és a szultán személyének védelméből állott. A szpahik görbe karddal, hosszú lándzsával, vagy páncéldöfőkéssel voltak felfegyverezve.

A janicsárok főparancsnokát janicsári agasszinak, a szpahikét pedig szpahilar agasszinak nevezték. A szpahi-csapatban megkülönböztettek szpahi oglani-kat (rendes szpahikat) és szilidahre-kat (paizsvivőket). A szpahik sorából válogatták ki a nagyvezéri zászló őrizetére hivatott zászlóőröket (muteferrika) és a segédtiszti és futári minőségben alkalmazott csauso-kat is. Azonkívül a szpahik felügyelete alá helyezték a jobb és balszárny zsoldosait (ulufegi) és a jobb és balszárny idegeneit is (ghurubai). Minden szpahinak legalább 3, a többi lovasnak pedig 2 lovasított, felfegyverzett szolgája volt.

A janicsároknak békében és háborúban egyaránt 4, a szpahiknak 20–40 aszper-nyi napi zsoldjuk volt; egy-egy aszper 30–40 fillér értéket képviselt. A jobb és balszárny zsoldosai és idegenei ellenben naponta csak 5–20 aszpert kaptak.

E rendes és állandóan fegyver alatt tartott csapatokon kívül a török sereg zöme az európai és ázsiai hűbéres lovasságból (toprakli) telt ki. A törököknél általában kétféle, kissebb és nagyobb hűbéreket ismertek; előbbiek 300, utóbbiak 500 holdból állottak; az előbbieknek timár, az utóbbiaknak Sziamet s e hűbérek birtokosainak timarli, illetve szaim volt a nevük. A hűbéreseknek minden 5000 aszpernyi jövedelmük után 1–1 lovast kellett kiállítaniok. A hűbéresek kerületenként (szandzsak) egy-egy bég parancsnoksága alatt állottak, akik viszont az európai és ázsiai tartományok főnökeinek, a beglerbégeknek voltak alárendelve. Kissebb terjedelmű tartományok élén pasák állottak. Az európai hűbéres lovasok lándzsával és paizzsal, az ázsiaiak karddal, íjjal és vetődárdákkal voltak felszerelve. A csapatok egy részének sisakja és láncfonadékos páncélinge is volt.

Végül minden háború kitörése alkalmával még nagyszámú irreguláris lovasság (akindzsi) és gyalogság (azapi) felállítását is elrendelték. Az akindzsik egyáltalában nem kaptak zsoldot, hanem tisztán rablásból és zsákmányolásból éltek, sőt még szerzeményük egytizedét a szultánnak, egytizedét pedig fővezérüknek le is kellett adniok. Előnyomulásnál rendszerint 1–2 napi menetre megelőzték a sereget, ha pedig csatára került a dolog, akkor a szárnyakra húzódtak vissza, ahol különleges feladatokkal bízták meg őket. Az azapik az őket kiállító községektől fejenkint és havonként 3 aranyat kaptak. Főfegyverük az íj volt és ostromoknál főleg sáncszermunkákra, a gályákon pedig evezősök gyanánt használták őket.

Morális érték tekintetében a kiválóan fegyelmezett török sereg jóval felülmúlta a középkori lovagi seregeket. A törökök fatalizmusa és fanatizmusa bőven pótolta és kiegyenlítette a keresztények önérzetéből és lovagias gondolkozásmódjából kifolyó erkölcsi fensőbbséget és így bátran állíthatjuk, hogy a hadvezetés tekintetében a törökök határozottan fölényben voltak a keresztények fölött. Szigorú erkölcs, tisztaság és rend jellemezte a törökök minden haditevékenységét, legkivált pedig azok tábori életmódját. Hogy mint ellenfelek néha a legvadabb barbárságig könyörtelenek voltak, ez hozzátartozott a középkori hadviselési módhoz.

Nevezetes dolog, hogy Nikápoly előtt mindkét félt, illetve jobban mondva a franciákat és a törököket nagyfokú meglepetés érte; sem Nevers gróf, sem Bajazid szultán nem számított a döntő összeütközés oly közel voltára, ami nagyfokú kapkodást, vagy legalább is elhamarkodást idézett elő mindkét részről, aminek következménye a franciák részén a meglehetősen rendetlen, kis csoportokban való előnyomulásban nyilvánult meg,[8] ami gyors török ellentámadás esetén könnyen a csoportok egyenkénti megveretéséhez vezethetett volna, a törökök részén pedig szintén megakadályozta a csatarendnek megszokott, nyugodt, tervszerű megalakítását, minek folytán a török jobb és balszárny nem egymás mellett, hanem egymás mögött jutott harcba, de mindjárt hozzátehetjük, hogy ez végeredményben a törökökre nézve nem hátrányt, hanem előnyt jelentett, mert mikor a franciák az első két török harcvonallal már szerencsésen végeztek s aztán tovább előnyomulva, egy fedetten felállított újabb hatalmas és intakt ellenséges csoporttal találták magukat szemben, ez a váratlan meglepetés teljesen kihozta őket sodrukból, ami hamarosan katasztrófális fordulatot idézett elő.

De nem is ez, hanem az volt a franciákra nézve az első meglepetés, hogy amidőn a törökök harcvonalának felállításához közel értek, ott egy lovasság részére áthatolhatatlannak látszó cölöpsor előtt találták magukat. Ez lehetett legfőbb oka annak, hogy a lovagok legnagyobb része lóról leszállva és hamarosan gyalogos csatasorba sorakozva, gyalogosan mentek neki valóban dícséretreméltó elszántsággal az egész front mentén eléjük állított akadály-ővnek. Ez a fennforgó viszonyok között határozottan helyes elhatározás volt, mert lóháton ennek a cölöpsornak nekimenni semmikép sem volt tanácsos. Másrészt a harcmód gyors megváltoztatása azért ment aránylag könnyen, mivel a francia csapatok a gyalog harcra is ki voltak képezve.[9] Ezt úgylátszik a magyarok nem tudták, aminek viszont az volt a fatális következménye, hogy a francia lovaknak gazdátlanul és rendetlenül történt visszaözönlése a tábor felé a magyar csapatokban azt az impressziót keltette, hogy a francia-burgund-angol sereg máris döntő vereséget szenvedett, ami a csapatok egy részénél, ahelyett, hogy ez még jobban a gyors közbelépésre sarkalta volna őket, elég helytelenül, a pánikszerű menekülés szükségességének érzetét váltotta ki. Annál elismerésreméltóbb, hogy Zsigmond derékhada ennek dacára folytatta támadólagos előnyomulását.

Abban, hogy végeredményben úgy Nevers gróf, mint Zsigmond király csoportja döntő vereséget szenvedett, legfőbb része a kellő felderítés elhanyagolásának volt. Csak ezáltal vált lehetségessé Bajazid III. harcvonalának és a szerbeknek váratlan és meglepetésszerű fellépése, mely két körülmény, nemkülönben az egységes, tervszerű vezetés hiánya, döntő befolyást gyakorolt a csata sorsának szerencsétlen kimenetelére.

A történetírók közül igen sokan lekicsinylőleg nyilatkoznak Zsigmondnak a nikápolyi csatában tanusított működéséről és magatartásáról. Ahhoz nem férhet kétség, hogy mint főparancsnok nem állotta meg helyét, de ez elsősorban nem annyira neki, mint inkább a francia magasabb parancsnokok és a lovagok zabolátlan fejeskedésének tudható be, akik a magyarok segítségét mint értéktelent megvetvén, nem várták be, sőt nem is akarták, hogy Zsigmond hada velük együtt támadjon a törökre, akit a nagyobb dicsőség kedvéért ők maguk egyedül akartak megverni és tönkretenni. Leginkább erre vezethető vissza, hogy a csata nem egyöntetű, egységes, hanem szaggatott képet mutat, amelynek egyes fázisaiban a keresztények mindig viszonylagos túlerővel állottak szemben.

Magában a csatában személyes bátorságának is igen szép jelét adta Zsigmond, aki csak akkor gondolt a menekülésre, amidőn a királyi zászlót lehanyatlani látta,[10] ellenben jogos kifogást és gáncsot érdemel a királynak csata utáni magatartása, akinek a rettenetes vereség után a leggyorsabban és a legrövidebb úton haza kellett volna sietnie, hogy a felette súlyos viszonyok között személyesen vegye kezébe az ország kormányzását. Zsigmond Konstantinápolyba való hajókázását utóbb azzal mentegette, hogy szükségét érezte, miszerint a görög császárral fennálló szövetséget megújítva, vele személyesen megbeszélje a törökökkel szemben szükségessé vált további magatartását, de ezt bátran üres kifogásnak vehetjük és ehelyett inkább azt a látszatot kell valónak és helytállónak elfogadnunk, hogy Zsigmond restelt, vagy talán nem is mert a nagy veszteség után nyomban a nemzet színe elé állani, hanem időt akart engedni, hogy a kedélyek lassan lecsillapodjanak, holott éppen fordítva történt a dolog, mert az ő távolléte alkalmul szolgált arra, hogy a lakosság nagyrészében vele szemben még mindig fennálló ellenszenv még nagyobb és elkeseredettebb mérveket öltsön.

[1] Froissart Chronicque Lettenhova kiadásában XV., 315.: „(Zsigmond) bien avoit soixante mille hommes.“

[2] A Zsigmond és Mircse között 1395. március 7-én létrejött szerződést lásd Praynál, Dissertaniones 144.

[3] Ulman Stromer, Deutsche Städtechroniken, Nürnberg I. 48.: „der möcht mer denn 30.000 guter herrn, grafen, frey ritter und knecht sein.“ Ez alatt azonban minden valószínűség szerint csak a kombattánsok száma értendő, mi mellett meg kell jegyeznünk, hogy azok mindegyikéhez még 1–2 lovas hozzászámítandó; ezek egyike a gros valet (németül Renner = futár) volt. A többször említett Schiltberger, akitől a nikápolyi csata egyik legmegbízhatóbb leírása maradt ránk, szintén ily futár volt a Richartinger Lienhard nevű lovag szolgálatában; ő is a többi futárokkal az arcvonal mögött tartózkodott s amidőn észrevette, hogy urának lovát lelőtték, annak a saját maga lovát adta oda, ő pedig egy gazdátlan török lovat szerzett magának s azzal tért vissza a többi futárok sorába. Ebből világosan következik, hogy ezeket a szolgai minőségben álló futárokat nem számíthatjuk a tulajdonképpeni harcosok, a kombattánsok közé.

[4] Hans Lewenklaw von Amelbeurn, Neuwe Chronica türkischer Nation (Frankfurt am Main 1590.).

[5] Froissart, Lettenhove kiadásában XV., 410.

[6] A le religieux de St. Denys és annak nyomán Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Európa I., 301. ugyan Zsigmondnak 40.000 főnyi gyalogságáról tesz említést, de ez nyilvánvaló tévedés.

[7] A le religieux de St. Denys a 354. oldalon Bajazid erejét 100.000 főre becsüli s jól értesültségét a következő szavakkal igyekszik alátámasztani: „car je m'en suis soigneusement informé et j'ay appris de bonne part, que ses trouppes estoient partagees en trois corps.“ – Schiltberger és Froissart, Lettenhove kiadásában XV., 260. ellenben éppen kétszerakkorára teszik a törökök erejét. Az egykorú és közelkorú feljegyzések nyomán a török sereget Zinkeisen (Geschichte des osmanischen Reiches in Európa I., 302.) 100.000, Kupelwieser (Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács, 1526., 23.) 140.000, Köhler (Die Schlachten von Nicopoli und Warna, 22.) pedig 200.000 főre teszi.

[8] Froissart, id. m. 261. p.: „Et avoient le vin en la tete dont ils s'étoient échauffés et se trairent chacun qui mieux sur les champs.“

[9] Legjobb bizonyítéka ennek, hogy csapatjaik már az azelőtti háborukban is részben gyalog harcoltak; így 1364-ben Cocherel és Auray-nél, 1382-ben Roosebeka-nál, 1415-ben pedig Azincourt-nál a francia sereg legnagyobb része szintén gyalog harcolt és annak csak egy kis része maradt harcközben is lóháton. Hogy ez így történt Nikápolynál is, erre nézve a következő döntő bizonyítékok állnak rendelkezésünkre: Thúróczy, Chronica IV., c. 8.: „Mox Galli sive Franci, praecipuendae pugnae insolenti cupiditate capti. priusquam universae regales copiae, instructis ex ordine aciebus, signis collatis, proelium inirent, e castris prosilientes, et praecipites ab equis, ut eorum moris est, pedites certaturi, descendentes, contrarias irruerunt in turmas. Diro itaque bello, hostes inter utrosque vigente; cum Hungari, fellatos Francorum equos, cursu transverso, Regia petere castra conspiciunt, nondum enim illorum bellandi usus ipsis notus erat: illos omnimo, hostilem permanum extinctos fore credentes, graves dissoluti in tumultus, castra pariter et bellica relinquentes ingenia, campo undique fusi, hostibus acriter insistentibus, in fugam convertuntur.“ – Schiltberger azt mondja, hogy: „sein Volk (t. i. Nevers gróf csapatjai) war mehr den halb von den Pferden gekommen“, ami szintén a franciák gyalogharca mellett tesz tanuságot. Ugyanezt bizonyítják az Annales Flandriae (Müller kiadása, Frankfurt 1580) is 245.: „Dum Galli primam aciem sibi expetunt, primumque impetum sustinere pulchram ducunt, avidius inchoato proelio, priusquam omnis acies, explicaretur, ab equis desilierunt ut equo Marte cum Turcis experirentur; cumque equi sine custodibus in castra redissent, Ungari Gallos ab hoste caesos rati, tumultuari coeperant…“ – Gyalog harcoltatja a franciákat Nikápolynál Bonfinius (Rer. Ung. Dec. III. Lib II., 377.), Sansovino (Annales turcheschi, Velence 1573., 34. old.) és Engel is (Geschichte des ungar. Reichs, Wien 1813., II. 200), míg Zinkeisen Geschichte des osmanischen Reiches in Európa I. munkájában (303–304. old.) csupán lovas harcról beszél.

[10] Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Európa I., 307.: „Selbst König Sigismund, welcher bis zum letzten Augenblicke, auf dem Schlachtfelde geblieben war, entging nur mit genauer Noth, unter dem Schutze seiner treuesten Gefährten… seinen Verfolgern.“