A küszöbön álló török háború nagy aggodalommal töltötte el Zsigmond lelkét és tudván azt, hogy neki elegendő ereje nincsen, hogy a hatalmas török haderővel biztos sikerre való kilátással a küzdelmet felvegye, ennek folytán az a mindenesetre helyes eszméje támadt, hogy az egész nyugati kereszténységet igyekszik egyesíteni a közös ellenségnek tekinthető török hatalmának megtörésére. Első és legtermészetesebb szövetségesül II. Mánuel görög császár kínálkozott, akinek birodalmát a törökök Konstantinápoly kivételével máris teljesen magukhoz ragadták. Mánuellel a szövetség tudvalevőleg már 1394 tavaszán köttetett meg,[1] de miután a császárnak még magának is alig volt hadereje, ő mást, mint a pénzügyi terhek egy részének viselését, nem igérhette meg.[2]

A török veszedelem által közvetlenül fenyegetett második személyiség a pápa volt, de itt az 1378 óta uralkodó schisma[3] állotta útját az egyöntetű és nagyszabású állásfoglalásnak, miután a katholikus anyaszentegyház kebelén belül támadt két párt is folytonos ellenségeskedésben állott egymással. Az egyik párthoz, amely VI. Orbánt (1378–1389.) és annak utódát, IX. Bonifácot (1389–1404.) ismerte el fejéül, Magyarországon kívül Németország, Lengyelország, Olaszország és Anglia tartozott, míg Franciaország, Spanyolország, Nápoly és Szicilia VII. Kelement (1378–1394.) és annak utódát, XIII. Benedeket (1394–1424.) támogatták.

Zsigmond közvetlenül természetesen csak IX. Bonifáchoz fordulhatott segítségért, aki eleinte csak Szlavoniában, Horvátországban, Dalmáciában és Boszniában rendelte el a kereszt felvételét, de miután ez kellő sikerre nem vezetett, 1395 október 15-től kezdve Gubbio János domokosrendi szerzetes által hirdette a keresztes hadjáratot Salzburgban, Passauban, Freisingenben, Regensburgban, Ciemseeben, Gurkban, Brixenben, Ausztriában, a Velencei Köztársaságban, Trevisoban és a gradói patriarchatusban és egyben Zsigmond, még mielőtt moldva–havasalföldi hadjáratára elindult volna, megbízta Kanizsay Miklós főtárnokmestert, az ügyes és jeles diplomatát, hogy a részben az ellenpárthoz szító Németországot, Franciaországot, Burgundot és Olaszországot megjárva, azok fejedelmeit és népeit hajlandókká tegye az egész európai kereszténységet fenyegető törökök ellen indítandó háborúban való részvételre.[4] Bátyját, Vencel német császárt, Albert osztrák herceget, a német lovagrendet, a Rhodusban székelő Johanniták nagymesterét, Naillac Philibertet, valamint több más hatalmas urat Zsigmond levélben kereste meg a minél nagyobb segélynyujtásra és mire a király a Havasalföldről Budára visszatért, itt mindezektől és Kanizsaytól igen kedvező híreket kapott, amiből minden kétséget kizárólag meg volt állapítható, hogy a nyugati hatalmak készséggel vállalkoznak a közös ellenség ellen való küzdelemre.[5] Ennek folytán Zsigmond a Brassónál álló sereget Losonczy István és Bebek Ferenc parancsnoksága alatt már április elején előrerendelte a Havasalföldön át Kis-Nikápoly vidékére, ahova május elején ő maga is elindult az újonnan felkészült hadakkal, amelyekhez az alvidéken Csáki Miklós és Maróthy János dandárai is csatlakoztak; sőt pünkösd táján a francia connétable, gróf d'Eu is beérkezett mintegy 600 lovaggal. Kívülük Zsigmond kíséretében voltak még Kanizsay János esztergomi érsek, ennek testvére István, a székelyek grófja, Ilsvai Leusták nádor, Garai Miklós bán és testvére János, Kanizsay István és Perényi Péter, Thurzó Márton és György, Rozgonyi Oszwald, Lőrinc és János, Kápolyi országbíró és Allaghy Albert bandériumaikkal.[6]

Minél jobban közeledett az Erdélyből előreküldött sereg a Dunához, a magukat a Havasalföldön már befészkelt törökök és a hozzájuk csatlakozott oláhok fokozatosan mindig nagyobb ellenállást fejtettek ki, de azért a komoly döntés elől kitérve, egyrészük Kis-Nikápolyba húzódott vissza, amelyet szívósabb védelemre rendeztek be, csapatjaik zöme ellenben a Duna jobb partjára kelt át.

A hadiszintérre beérkezett Zsigmond nyomban intézkedett Kis-Nikápolynak ostrommal való bevétele iránt ami szanban csak hosszas és kemény küzdelmek árán vezetett eredményhez.

Az ostrom még javában folyt, amidőn váratlanul gyászhír érkezett Budáról. A várandó állapotban levő Mária királynő ugyanis alig egy héttel férjének eltávozása után a budai hegyek között lovagolva, oly szerencsétlenül esett le lováról, hogy 1395 május 17-én korai szülés után elköltözött az élők sorából.[7]

Zsigmond úgy találta, hogy Kis-Nikápoly bevétele előtt nem hagyhatja oda a harcteret s ezért Kanizsay János érseket küldte vissza az országba, hogy a királynő eltemetéséről gondoskodjék.

Kis-Nikápoly eleste után azonban Zsigmond is szükségesnek látta a Budára való mielőbbi visszatérést, mert attól tartott, hogy Mária halála folytán a maga trónigényei körül is bonyodalmak keletkezhetnének. Ennek folytán a megvett Kis-Nikápolyba magyar őrséget helyezvén, serege zömével visszaindult Magyarországba, még pedig nem a legrövidebb úton, hanem Törcsváron át Brassó felé. Július 6-án a magyar sereg Hosszúmezőnél (Kimpolung) táborozott, hogy aztán a határhegységen átkelve, Brassóba jusson. Eközben érte Zsigmondot és seregét, nyilván a Tölcsvári szorosban az oláhok ama perfid támadása, mely alatt maga a király is életveszedelemben forgott. Mircse ugyanis attól tartva, hogy a török e rövid, eredményt alig produkált hadjárat által még jobban felingerelve, most egész erejével őt fogja megtámadni, miután az ő hadai is részt vettek a magyarok oldalán Kis-Nikápoly ostromában. Hogy tehát a szultán előtt magának mentséget szerezzen, a magyarok által használandó hegyszorost eltorlaszoltatta, az azt környező magaslatokat pedig oláh csapatokkal megszállatta, ahonnan azok a magyar seregre, de kivált a királyra és kíséretére, mérgezett nyilakat lövöldöztek. Azonban Garai Miklós nyomban intézkedett a torlaszok széthányása és a magaslatokon levő oláh csapatok megtámadása és elkergetése iránt, mialatt ő maga és Perényi, nemkülönben a francia lovagok, pajzsaikkal fedezték a sziklaszakadékon átvonuló Zsigmond királyt.[8]

A magyarok most nem értek rá, hogy a gaz, álnok oláhokon azonnal bosszút álljanak és a havasalföldi határ védelmére csupán Losonczi István maradt vissza dandárával, ellenben Zsigmondnak a sereg zömével haza kellett sietnie, mert Mária halála után Hedvig nővére tekintette és hirdette magát Magyarország jogos örökösének és mint utóbb kiderült, Ulászló tekintélyes sereg élén készült Magyarországba, hogy neje trónigényének érvényt szerezzen.

Ennek hírére Kanizsay János és a nádor megfelelő haddal a lengyel határra mentek, hogy útját állják az országba betörni akaró lengyeleknek, azonban Hedvig és Ulászló hamarosan meggyőződtek, hogy Magyarországon vajmi kevés az ő híveik száma s így mire Zsigmond hazaért, Lengyelország felől már nem is fenyegette veszély az ő királyságát,[9] sőt csodálatosképpen majdnem általánosan elismerték őt Mária királynő egyedüli jogos utódjának, aki egyébként az utolsó években már úgyszólván teljesen távoltartotta magát a kormányzás és uralkodás ügyeitől.

A Kis-Nikápoly alól elvonuló magyar sereget a törökök nem követték közvetlenül, ellenben egy kissebb csoportnak Bajazid parancsot adott a Temesvár felé való előnyomulásra, alighanem azért, hogy Zsigmond visszavonulási vonalát elállja. Ez a csoport még július havában egészen Temesvárig hatolt, miközben az attól délnyugatra fekvő Új-Pécset felégette. Marczali Miklós temesi főispán és testvére Dénes azonban Füves-Oroszinál megtámadta és megverte a betolakodókat, mire azok újból a Duna mögé húzódtak vissza.

1395 szeptember havában Bajazid újból előrerendelt egy kissebb csoportot Temesvár felé, egy nagyobb hadoszlopot pedig a Havasalföldre. Az előbbin Marczali Miklós Csakovánál ismét döntő győzelmet aratott, ellenben az erdélyi határt védő Losonczi István az ellene fellépő túlerővel nem bírván, vereséget szenvedett, mely alkalommal nemcsak, hogy a derék vezér életét vesztette, hanem vele együtt elveszett a magyarokra nézve nemcsak a Havasalföld, vagyis Oláhország, hanem az Al-Duna egész vidéke is.[10] Losonczi hadának tragikus sorsáról közelebbi adatok nem állanak rendelkezésünkre.

[1] Lásd a 49. oldalon.

[2] Szead-eddin, Batuti fordítása szerint, 183: „E con questi auvis d'amore e stimoli d'honore accompagnate etiandio le promesse di voler dargli una grossa somma di danari e di pagare tutte le spese della guerra, e di darne di piu le paghe alle soldatesche cet.“

[3] Lásd a VIII. rész 192. oldalán.

[4] Fejér, Cod. Dipl. X/2., 445.

[5] Froissart, Chroniques et histoires, I., IV. – Chalkondylas Laonikus, De rebus Turcicis 39.

[6] Benkő, Milkovia I., 126. – Pray, Dissert. in Annal. 143. – Wagner, Analecta Scep. IV. 11., 16. – Szirmay, Notit. hist. comit. Zempl. 20. és Notit. topogr. 64. – Koller, Hist. Episcopat. Quinque-eccles. III. 290.

[7] Thuróczy, Chronica III. de Carolo Parvo IV. c., 6. – Wagner, Diplom. Sigism. Collectanea hist. famil. Dec. I., 80. – Cardauns-féle krónika 344.

[8] Fejér, Cod. Dipl. X/2., 445., X/4., 667.

[9] Dlugoss, Hist. Polon, Lib. X., 147. – Fejér, Cod. Dipl. X/2., 445. – Thuróczy, IV. c., 6.

[10] Lásd Zsigmondnak 1395 szeptember 16-án kelt oklevelét a gróf Csáky család levéltárában, valamint 1399 március 23-án Pásztai Jánoshoz intézett levelét a Magy. Nemz. Múzeum levéltárában.