A Kanizsai Miklóstól vett biztató jelentések folytán Zsigmond immár biztosan számíthatott a nyugati hatalmak támogatására, de azt is tudhatta, hogy az ezektől nyert segélyre csak 1396-ban számíthat, mert az ottani hadak gyüjtése és megszervezése meglehetősen hosszú időt vesz majd igénybe. Ennek folytán 1395. évi hadjáratának más célja nem lehetett, mint hogy a törökök által már részben megszállott Havasalföldet megtisztítsa az ellenségtől, amihez tulajdonképpen a Brassónál álló sereg is untig elég lett volna. De úgy látszik, hogy Zsigmond súlyt helyezett rá, hogy a törökökkel való első nagyobbszabású mérkőzésnél ő maga is jelen legyen. És ezt nagyon okosan tette, mert ezáltal még jobban megerősítette, sőt fokozatosan teljes diadalra segítette az utóbbi időben az országrendek részéről vele szemben mindjobban kifejezésre jutó bizalom első megnyilvánulásait.[1] És bizonyára erre a törekvésre vezethető vissza az is, hogy Zsigmond, neje halála hírének dacára, addig nem hagyta el a hadiszinteret, amíg a maga elé tűzött hadműveleti célt – a Dunától északra fekvő területnek a törököktől való megtisztítását – el nem érte, mi mellett úgy látszik súlyt helyezett arra is, hogy Kis-Nikápoly megvétele még az ő jelenlétében történjék s így ennek a fegyverténynek a dicsősége az ő nevéhez fűződjék.

Az oláhok kétszínű, hitvány magatartása már szinte annyira megszokott dolognak tűnik fel, hogy az ember nem is igen csodálkozik a történteken. Ők ezúttal egyszerűen megismételték azt, amit annak idején Károly Róberttel szemben is megcselekedtek. Ők maguk mondják egyik példabeszédükben, hogy „a kutya váltogatja szőrét, de nem a természetét”[2] és ebben nekik tökéletesen igazuk van. Már eddig is mindig azt láttuk és tapasztaltuk, hogy e népség apraja-nagyja, ha bajba kerül, hétrét hajlik és eget-földet igér, de amellett a legelső kínálkozó alkalmat felhasználja, hogy hátulról döfje bele a tört jótevőjének testébe.

Lehet, hogy Zsigmond abban az esetben, ha Mária királynő halála közbe nem jön, seregének zömét a következő évig, illetve a nyugati hatalmak segélyhadainak beérkeztéig a Havasalföldön hagyta volna, ami már az oláhok nagyfokú megbízhatatlanságára való tekintettel is mindenesetre jobban felelt volna meg az akkori helyzetnek. Épúgy, mint a Macsói bánságban, itt sem ártott volna megfelelő számú erőket állandó hadikészültségben tartani.

Dícsérőleg kell kiemelnünk ama hűséget, ragaszkodást és önfeláldozásig menő gondosságot, amelyet a fentebb névleg megemlített főurak a király trónjának és életének megmentése érdekében tanusítottak. Ez az önfeláldozásig menő királyhűség is egyike azon dícséretreméltó jellemvonásoknak, amelyekre a magyar történelem és hadtörténelem ezerszámra szolgáltat szebbnél-szebb példákat.

Hogy a szultán a magyar sereget Kis-Nikápoly alól bántatlanul engedte elvonulni, azon valóban csodálkozhatunk, de viszont arra biztosan kellett számítani, hogy még ugyanabban az évben török erőknek újabb előretolása be fog következni, mely eshetőségre a sereg java részét Erdélyben, esetleg a Havasalföldön és a Dunához közel eső délvidéken kellett volna hagyni, főkép miután Zsigmond a következő évben úgyis döntő támadásra készült Bajazid ellen.

[1] Helyesen jegyzi meg erre vonatkozólag Schönherr: „Bár volt is sok hibája az ifjú királynak, s ellenségei méltán vetették szemére léhaságát, az idegen urak pártolását és pazarlásait: a török elleni védelem kérdésében úgy viselte magát, mint igazi király, aki teljes tudatában van kötelességeinek.“ (Szilágyi–Schönherr, id. m. III. 426.)

[2] „Canele skimba paru, numa naravu nu.“