Az a nagy veszedelem, amely az országot a törökök folytonos terjeszkedése által fenyegette, nem kerülte el sem Zsigmond, sem az ország kormányának figyelmét és most az utolsó órában hozzá is fogtak a kellő ellenintézkedések megtételéhez és a hadak gyűjtéséhez, de az elért eredmény oly csekély volt, hogy azzal döntő fordulatot előidézni egyáltalában nem lehetett. Ezért, bár Zsigmond eleinte nekibátorodik és talán azzal az eltökélt szándékkal vonul be Szerbiába, hogy a még mindig ott tartózkodó törökökkel összemérje kardját, de csakhamar meggondolja magát és alighanem a tehetetlenség kellemetlen, kínos, sőt majdnem mondhatni megszégyenítő érzésével tér vissza hadaival Temesvár alá s ez a kínos érzés a közeljövőben nemhogy oszladozott volna, hanem ellenkezőleg mindig jobban, szinte lidércnyomásként feküdte meg az ország sorsáért aggódó hazafiak szívét, akik azonban úgylátszik még mindig kisebbségben voltak, mert a nemzet nagy többsége és Zsigmond között fennálló antagonizmus sehogy sem akart engedni merevségéből. Nagy Lajos szelleme és tettereje kellett volna ahhoz, hogy az országnak akkori bel- és külpolitikai sanyarú helyzete legalább félig-meddig megnyugtató képet nyerjen.

Bajazid intézkedései meg éppen alkalmasak voltak arra, hogy a helyzet veszélyes voltát még jobban kidomborítsák, mert azokból kétséget kizárólag kitűnt a törököknek az az igyekezete, hogy a rendelkezésükre álló túlnyomó erővel mindenekelőtt az ország déli és délkeleti melléktartományait lekapcsolják s aztán koncentrikus támadást intézzenek a Dunán és Erdélyen át az ország szíve felé. És nekünk a török hadvezetés eme tervét és koncepcióját bár vérző szívvel, de határozottan helyesnek és nagyszabásúnak kell elismernünk. Hogy hadjárati tervének végrehajtásánál Bajazid a fenforgó viszonyok és Magyarország akkori zilált helyzete mellett kevésbbé metódikusan és sokkal gyorsabban is járhatott volna el, ahhoz kétség nem férhet, de ez a kimért lassúság és szisztematikus cselekvési mód a későbbi hadjáratokban is majdnem kivétel nélkül mindig szemünkbe ötlik a török hadviselés egyik igen jellemző tulajdonsága gyanánt. Élénk ellentétben állott ez a lassúság a tatárok részéről tapasztalt gyors, szélvészszerű előrerohanással, sőt még a régi magyarok igen élénk és temperamentumos hadviselési módjával is.

E külső látszat ellenére a valóságban a következő évtizedes, sőt évszázados küzdelmek folyamán általában véve mégis mindig a török volt az agressziv, a magyarság pedig a passziv elem, aminek legfőbb magyarázata abban rejlik, hogy míg a törökök világuralomra törekedtek, addig a magyarság évszázados küzdelme abban merült ki, hogy a hódító pogánnyal szemben eredeti birtokállományát megtartsa. A törökök harcias és hódító magatartását a náluk mindent szabályozó korán írta elő. Eszerint minden mozlim uralkodónak legszentebb kötelessége, hogy az „igaz hitet“ tőle telhetőleg nemcsak békés eszközzel, hanem ha kell, a legkönyörtelenebb háborúskodás útján is minél nagyobb területekre terjessze ki. Sőt még ennek a módját is pontosan előírja a mindenről gondoskodó szent könyv. Legádázabb ellenségnek a korán a pogány arabokat, a perzsákat és azokat a népeket tünteti fel, akik az igaz hitet elhagyták. Ezeket a mozlim uralkodónak egyszerűen fel kellett szólítania az áttérésre s ha ez eredménnyel nem jár, semmiféle kegyelmet sem szabad velük gyakorolni, mert ezek a népek csak a kitérés és a halál között választhatnak, amihez a szent könyv még azt is hozzáteszi, hogy egy siita, vagyis hitehagyott perzsát megölni nagyobb érdem, mint hetven keresztényt a másvilágra küldeni. A hitetlen népek fejedelmeit az ellenségeskedés megkezdése előtt szintén fel kell szólítani az iszlám vallásra való áttérésre, de ez a felszólítás szelid, rábeszélő intés formájában történjék. Más népeket nem a kitérésre, hanem adófizetésre kell felszólítani. Különösen kiemelendő, hogy a mozlim törvény az aránylag legszelídebb bánásmódot a keresztényekkel és a zsidókkal szemben írja elő, mert a bibliát a mozlimok is szent könyvnek, Krisztust pedig a próféták egyikének ismerik el. Azonban az iránt sem hagy fenn kétséget a korán, hogy ezt a szelídnek nevezett bánásmódot hogyan kell elképzelni, mert mindjárt hozzáteszi, hogy a keresztény népeket a háború megkezdése előtt nem kell vallásuk elhagyására, hanem csupán politikai meghódolásra felszólítani s hogy annak jeléül adót fizessenek a mozlim uralkodónak. Ha ennek foganatja nem volna, utóbbi hadat indít a keresztény ország ellen, annak népét megfoszthatja minden vagyonától; a keresztény embert fogságra vetheti feleségével és gyermekeivel együtt, de se életét el ne vegye, se vallásában ne háborgassa. De még ezt a látszólagos kiméletességet is illuzóriussá teszi a koránnak más helyen kifejezésre jutó ama kijelentése, hogy a hadiállapot mindenre feljogosít: szabadságot ad ölésre, vízbefullasztásra, gyujtogatásra, rombolásra, fák kivágására, vetések letarolására és egyéb ily hasonló dolgokra.[1]

Zsigmondak ama elhatározását, hogy Bajazidot folytonos előretolódása és terjeszkedése miatt kérdőre vonatja, kétségkívül merész, huszáros tempónak minősíthetjük, csak az a kár, hogy ez a nagyhangú kérdőre vonatás a szultán fölényes válasza után a legszánalmasabb kudarc képét öltötte magára.

[1] D'Ohsson munkája a török hadviseléről. VII., 58. nyomán Salamon Ferenc, Magyarország a török hódítás korában. 106., 122.