A rigómezei török győzelem igen kellemetlenül érintette Magyarországot is, nem annyira azért, mert az említett csatában részt vett magyar dandár is vereséget szenvedett, hanem mivel a törökök most megint egy újabb hatalmas lépéssel jutottak közelebb az ország testéhez, sőt már az annak szélein elterülő melléktartományokat, a Magyarország fenhatóságát évek hosszú során át elismert hűbéreseket kezdte egymás után igájába hajtani.

Szerbia végleges elvesztését meggátlandó, Zsigmond még 1389 november havában jelentékeny sereggel, amelyben többek között a Kanizsaiak, Kóroghy István, Perényi Miklós, Sarui László temesi főispán, Kuzsali Jakcs István, Gyulaházi Péter, Zrednai Jakab és még többen mások vittek vezéri szerepet, benyomult ugyan Szerbiába, de miután seregét arra mégsem tartotta elég erősnek, hogy vele a még mindíg a Rigómezőn táborozó törököket megtámadja, hamarosan újból vissaztért a Duna bal partjára és december 1-én Temesvárra beérkezve, annak környékén helyezte el csapatjait. Csak Garai Miklós maradt vissza dandárával a Macsói bánságban, hova időközben Horváthy János tört be azzal a szándékkal, hogy Zsigmondot hátba fogja, de a lázadónak ez a terve nem sikerült.

Bajazid a rigómezei csata után serege egy részét Konstantinápoly alá vezette, a fenmaradó részt pedig három csoportra osztotta. Ezek közül a legnagyobb Timurtas parancsnoksága alatt 1390 folyamán Szerbia legnagyobb részét keresztül-kasul járta, aminek hatása alatt István fejedelem végleg beadta derekát és mindent megigért és megtett, amit a szultán tőle követelt; így többek között a kívánt adón kívül fiatal, remek szép nővérét feleségül adta hozzá, azonkívül kötelezte magát, hogy minden hadjáratában hűbéresként hozzá csatlakozik hadával.

Egy másik seregcsoport Jigit bég parancsnoksága alatt Boszniába tört be s azt pusztította tűzzel-vassal s aztán rengeteg fogollyal Makedóniába húzódott vissza.

Végül a harmadik csoport Bodonynál a Dunán átkelve, a Szörényi bánságon át a Havasalföldnek vette irányát,[1] ahonnan a török írók szerint nagy zsákmánnyal tért vissza.

Perényi Miklós szörényi bán, mihelyt hírét vette a törökök betörésének, nyomban eléjük ment, meg is ütközött velük, meg is verte őket, minek jeléül a tőlük elvett számos zászlót Budára küldte. Ezek után Perényi átkelt a Dunán s Vitnice vára alatt újból győzelmet aratott egy török-szerb hadoszlop fölött s aztán visszatért a Duna bal partjára, hogy ősszel még egyszer szerb területre lépjen az ott garázdálkodó törökök megfékezésére.[2]

1391-ben már mind gyakrabban ellátogatnak török csapatok a Dunától északra fekvő magyar területre is. Erre számítva, Zsigmond a mondott év tavaszára a fölkelés egybehivását rendelte el és a Macsói bánságba és a Szerémségbe Maróthy János és Losonczy István személyében új bánokat rendelt ki. Ezek az országba benyomult törököket Nagy-Olaszinál és Galambócnál megtámadván, megverték és visszaűzték a Duna déli partjára, mely alkalommal azonban Maróthy Dénes, a bán testvére, török fogságba került. E szerint 1391-ben tették a törökök első ízben lábukat tulajdonképpeni magyar földre.

Ezek után már nem lehetett többé kétség aziránt, hogy a törökök a közel jövőben mindíg gyakrabban és nagyobb erővel fognak az országba betörni s így Zsigmond a rendek hozzájárulásával 1392 husvét utánra általános fölkelést rendelt a törökök ellen. A felkészült sereggel, amelyben számos magyar úron kívül Bolkó oppelni és strelitzi herceg és Vilmos, Cilly grófja is vállalt vezéri tisztséget, Zsigmond május végén Kevevára alá indult. Bajazid ezt megtudván, tekintélyes számú sereget küldött Zsigmond elé, mely a Duna jobb partján Szendrőnél, Keve várával szemben foglalt állást. Zsigmond e sereg megtámadását határozta el s az nem is volt képes a magyaroknak a Dunán való átkelését megakadályozni s valószínűleg túlbecsülve a magyarok erejét, harc nélkül vonult vissza. Zsigmond Izdrilig[3] követte a törököket s egyes kissebb helyek megvétele után Galambócot vette ostrom alá; majd az elfoglalt terület őrzését Garai Miklósra bízván, ő maga július végén visszatért Budára.

Ezalatt egy másik török had Boszniából a Szerémségbe tört be, de Maróthy János bán Nagy-Zengnél (Naglasnici) ezt is megverte és visszaűzte Boszniába.

Ehhez hasonló kissebb összeütközések még gyakrabban fordultak elő, így többek között Maróthy bán és Losonczy István a Fruskagora hegységben fekvő Nagy-Olaszinál (Frankovilla) tett tönkre egy nagyobb török portyázó csapatot, de döntő eredményt ezek a kissebb összecsapások természetesen egyik oldalon sem voltak képesek előidézni.

Ezalatt a törökök lassan, de annál biztosabban folytatták terjeszkedésüket és 1393 nyarán Tirnovót, a bolgár cárok székhelyét is hatalmukba kerítvén, most már úgyszólván egész Bolgárország urai lettek, miután mindössze néhány dunamenti vár, Bodony, Nikápoly, Silistria maradt a bolgárok kezén.

A törököknek ez a szisztematikus előretolódása a Duna felé nem hagyott fenn további kétséget aziránt, hogy Bajazid legközelebb Magyarországra is ki fogja terjeszteni hadműveleteit. Zsigmond a még mindíg pártokra szakadt ország erejét nem találván elegendőnek arra, hogy a törökkel eredménnyel szembeszállhasson, idegen, illetve külföldi segítség után kezdett nézni. Mindenekelőtt megbízta Frangepán Jánost, hogy Velencét igyekezzék rábírni a törökök elleni szövetség megkötésére.[4] Ezalatt Zsigmond személyesen kereste fel rokonait, hogy őket segélynyújtásra szólítsa fel az egész kereszténységet fenyegető veszély alkalmából. Ennek az lett az eredménye, hogy 1393 december 14-én Znaimban szövetséget kötött Józsa morva és Vilmos meisseni őrgróffal, valamint Albert osztrák herceggel. Ezután pedig 1394 február 2-án megújította bátyjával, Vencellel már régebben fenálló szövetségét.[5]

Azonban most már a rendek sem vették tréfára a dolgot és tudjuk, hogy virágvasárnapi határozatukkal lehetővé tették megfelelő magyar sereg felállítását is.[6] A törökök ellen szánt sereg el is indult a délvidékre, de a szultán egyelőre még nem adott parancsot seregeinek a Dunán való átkelésre s így Kanizsai érsek és Ilsvai Leusták nádor május végén ismét visszatértek hadaikkal az ország belsejébe.[7]

Miután Zsigmond most már mégis elég tekintélyes erőre támaszkodhatott, követséget küldött Bajazid szultánhoz felszólítván őt, hogy hagyjon fel további támadásaival a keresztény államok ellen és egyszersmind azt a kérdést is intéztette hozzá, hogy mily jogon foglalta el a Magyarország fenhatósága alatt álló Bolgárországot? Bajazid a követséget Brusszában oly teremben fogadta, mely a bolgároktól elfoglalt fegyverekkel és zászlókkal volt teleaggatva és válaszul a fenti kérdésre a falon függő győzelmi trofeákra mutatva, büszkén azt felelte, hogy ő azok révén formál jogot a bolgár földre.[8]

Vissaztérőben a követség Konstantinápolyt is útba ejtette és itt II. Mánuel császárral szövetséget kötött,[9] bár a Konstantinápolyban tapasztaltak semmi kétséget sem hagytak fenn a görög császár teljes tehetetlensége felől s így ez a szövetség valami túlsokat amúgy sem ért. Ezenkívül még egy nagyfontosságú hírrel tért vissza a követség; biztos tudomást szerzett arról, hogy Bajazid legközelebbi célja gyanánt a Havasalföld elfoglalását tűzte ki.

[1] Szead-eddin (Bratutti fordításában: Chronica dell'origine e progressi della casa ottomana) 158–160. – Chalkondylas Laonikos, az ozmánok történetét tárgyaló műve II., 31. – Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Európa I., 271.

[2] Fejér, Cod. Dipl. X/1., 610. – Huber, Die Gefangennehmung der Königinnen Elisabeth und Maria von Ungarn und die Kämpfe König Sigismunds gegen die neaplotitanische Partei – Zsigmond, Zeretvai Péter részére kiadott 1390 szeptember 23-án kelt perhalasztó rendelete a Magy. Nemz. Múz. levéltárában.

[3] Ez alighanem a Mlava-menti Zdrelo szorosban épült vár volt, melynek romjai a Mlava beömlésétől 60 klm-nyire délre még most is láthatók.

[4] Mon. Slaw. Merid., IV., 305.

[5] Lásd a 36. oldalon.

[6] Lásd a 42. oldalon.

[7] Lásd a 42. oldalon.

[8] Thúróczy, IV., c. 8.

[9] Chalkondylas Laonikus, De rebus Turcicis (Paris 1650.), 39.