Az a szánalmas állapot, amelybe Magyarország alig néhány évre Nagy Lajos halála után került, szívfacsaró érzéseket támaszt az ember lelkében. Szinte sírni és tombolni lehetne, hogy az a gyönyörü ország, amelynek mind kiterjedés, mind hatalom tekintetében Nagy Lajos fénykora delelőjén alig volt párja egész Európában, s amelyet a két Anjou-király 70 évi fáradságos munkával kétségbeejtő anarchikus állapotából a legszebb rend és jólét mindenki által elismert magas polcára emelt, az most rövid néhány év alatt megint a legádázabb pártoskodás, gyülölködés, a vérfagyasztó igazságtalanságok és kegyetlenségek hazája lett. Ennek az époly gyors, mint sajnálatos változásnak az oka a Nagy Lajos halálát követő első időben Erzsébet és Garai nádor nem valami szerencséskezű, önkényeskedő s ezért a nemzet széles rétegeiben elkeseredést okozó kormányzásában, utóbb pedig nagyrészt Zsigmond személyében rejlett, akinek egyéb fogyatkozásai és rossz szokásai mellett az volt a legkardinálisabb hibája, hogy nem tudott a magyarokkal bánni és nem tudta magát általuk megkedveltetni. Hiszen Károly Róbert is idegenként jött be az országba, sőt első időben még fiát, Nagy Lajost is bizonyos tekintetben idegennek tekintette a nemzet többsége, de mindketten csakhamar meggyőzték még a legszkeptikusabb ellenfelüket is, hogy náluknál nincs jobb magyar széles e hazában. Zsigmond nem vette magának ezt a fáradságot, sőt kegyetlen és szívtelen bánásmódja még közvetlen környezetét is gyanakvóvá tette és a nemzet legjobbjait is nemhogy magához vonzotta, hanem inkább elriasztotta magától és személyének és kormányzási módjának esküdt ellenségévé tette. Ezért őrlődött fel az ország ereje belső pártharcokban, majd nyilt lázadásokban és azok elfojtásában ép ebben a kritikus időben, amidőn a veszedelmesen közeledő és minden útjába eső népet eltiprással fenyegető pogány ellenség feltartóztatására minden magyar ember karjára szükség lett volna.
A kegyetlenségen és a magyarokkal való bánni nem tudáson kívül egyik legnagyobb hibája volt még Zsigmondnak a tékozlás és az ennek folytán keletkezett folytonos pénzzavar, úgy hogy utóbb az ország rendei nem is merték rá, illetve az államkincstárra bízni a beszedett adókat, hanem ehelyett az országgyűlés külön kijelölte azokat a magasállású egyéneket, akiknek a kezéhez a beszedett adókat be kellett szolgáltatni. Ezért jutott Zsigmond ismételten abba a kényszerhelyzetbe, hogy saját birtokait kellett elzálogosítania, hogy egyrészt kedvteléseinek eleget tehessen, másrészt, hogy a kellő számú zsoldos csapatokat összetoborozhassa.
Zsigmondnak mind eme előnytelen tulajdonságainak ellenére csodálkoznunk kell a királyi párral ellenkező és utóbb velük nyilt lázadásba átcsapó főurak magtartásán, egyrészt, mivel ők nagyon jól ismerhették a nápolyi királyi család mentalitását és nagyon jól tudhatták, hogy ha Margit királyné és az általa inspirált ifjú László király kezébe kerülne Magyarország kormányzásának gyeplője, hogy akkor itt az állapotok csakhamar még szomorúbb szélsőségekbe csapnának át, másrészt mivel a folyton növekedő török veszedelemmel szemben az egész magyarságnak az összes személyi érdekek kikapcsolása és kizárólag a közérdek szemelőtt tartása mellett igazi testvér módjára össze kellett volna fogni és pártokra szakadás helyett egyetlen ember mögé tömörülni, mely esetben a nemsokára bekövetkező török invázió itt egy egységes, erőteljes nemzetre talált volna, mellyel nem lehetett volna oly könnyen elbánni. Meg kell itt még jegyeznünk, hogy most, a tatárjárással szemben meg volt az a nagy előny, hogy az újabb pogány ellenség nem szélvész módjára tört rá az országra, hanem évtizedeken át csak lassan, szisztematikusan, úgyszólván lépésről-lépésre tolta előőrs-vonalait mindig tovább északnyugati irányban előre. Ebben az esetben tehát volt idő és alkalom a kellő felkészülésre. Hogy ez nem történt meg, azt valóban csak „rút visszavonás okozá mind s durva irígység!“
Az e fejezetben tárgyalt hadműveletek talán még ezt az elnevezést sem érdemlik meg. Nem voltak azok rendes katonai akciók, hanem egymással szembekerülő egyes erőszakos csoportok elkeseredett élet-halál harca. Minden taktikai és stratégiai elv mellőzésével a pillanatnyi szükséghez képest nem sokat teketóriázva, bőszült iramban mentek egymásnak és ha egymásra akadtak, úgy püfölték, verték egymást mint a tököt, ami mellett még a lovagiasság legelemibb szabályait sem tartották szem előtt, mert minduntalan találkozunk, hol itt, hol amott eskü- és szószegéssel úgy egyesek, mint egész pártok részéről.