A nagy sikerek, amelyeket egyrészt Garai Miklós, másrészt Frangepán János hadai karöltve Barbadico János velencei flottájával kivívtak, még távolról sem törték meg teljesen a lázadók hatalmát, akik egyrészt a nápolyi udvarra, főleg pedig Tvartko Bosznia királyára támaszkodtak, aki bőven segélyezte őket pénzzel és ha kellett, katonasággal is. De míg eddig Tvartko csak közvetve vett részt a magyar korona ellen intézett támadásokban, 1387 nyarától kezdve már ő maga is támadólag lép fel az országhoz tartozó melléktartományokban, hogy már említett, egy nagy délszláv birodalom megalkotására vonatkozó tervét megvalósítása.[1] Ennek első etapja gyanánt Tvartko Dalmácia meghódítását jelölte ki, ahol Vránában már erős támpont fölött rendelkezett, amelyet Palisnay János Novigrád feladása után minél tökéletesebb védelmi állapotba igyekezett helyezni. 1387. augusztus 2-án egy tekintélyes bosnyák had Spalato előtt jelent meg, amelyet nyomban ostrom alá fogott. Ezzel egyidejűleg Horvátországban és Szlavoniában a Tvartko által biztatott és segélyezett eddigi lázadók voltak hivatva a magyar királyi párnak újabb kellemetlenségeket okozni.

Tvartko támadólagos előnyomulásának hírére Zsigmond az egyidejűleg vránai perjellé kinevezett Losonczi Albertet, László bán testvérét küldte le Dalmáciába, hogy a Horvátországban működő Frangepán Jánossal összhangzásban cselekedve, mindenekelőtt Vránát vegye be ostrommal s azután mindketten állják útját a Tvarto-féle bosnyák had további előnyomulásának. A Szerémségben és Szlavoniában még tovább garázdálkodó fölkelők ellen ő maga szándékozott nagyobb had élén a délvidékre vonulni, amelynek gyüjtésére Zsigmond Czudar Györgynek és Jánosnak egyenként 2000–2000, Losonczi László bánnak 2334, Laczkfi Andrásnak 2500, Kóroghy Istvánnak pedig 4000 forintot utalványozott a Perényi Péternél levő heted-adóból.[2]

A hadszíntérre beérkezett Losonczi Albert a hozzá csatlakozott korbáviai grófokkal október elején megkezdte Vrána ostromát, míg Frangepán egyidejűleg Horvátországban nyomult vele párhúzamosan előre. Losonczi azonban nem sokra ment a Palisnay által védett Vránával szemben és amidőn 1387 november 8-án Horváthy János jelentékeny bosnyák segítséget is hozott Palisnaynak, Losonczi kénytelen volt Vrána ostromával felhagyni s ennek megtörténte után hadaival Nonába húzódott vissza téli szállásokra. Erre Palisnay és Horváthy ellentámadásba mentek át és a királyhű Zára környékét elpusztítván, december 17-én hatalmukba kerítették a Bihácstól délkeletre fekvő Osztravicát, ahonnan mind Zárát, mind Nonát sakkban tarthatták s utóbbit mindjárt ostrom alá is fogták.

A megriadt dalmát városok ismételten kértek, első izben augusztus 10-én, Zsigmondtól segítséget, mert különben Velence pártfogását lennének kénytelenek igénybe venni,[3] de Zsigmond, miután a nemzet nem nagyon kedvelte s így nem is valami szívesen állott zászlói alá, nem sokat segíthetett a bajon,[4] minek folytán Trau nemsokára meg is hódolt a bosnyák csapatoknak.

Ezalatt a Szerémségben is kemény csatározások folytak, ahol 1387 vége felé Horváth János, Szeglaky László, Korpády János, Héderváry István és Beriszló tűzték ki a lázadás zászlaját. Ezeket Kóroghy István bán Bajnód György, Alsányi Pál és Miklós, valamint egyéb urak segítségével igyekezett ártalmatlanná tenni, amidőn pedig az 1388. évi január utolsó hetében az összegyűlt hadakkal a hadiszintérre elindult Losonczi bán is odaérkezett, az egyesült had 1388 március havában átkergette a lázadókat a Száván, Szeglakyt, az egyik Héderváryt és Korpádyt elfogta, vasraverve Budára küldte, ahol Zsigmond fej- és jószágvesztéssel büntette őket. Korpádyt lófarkához kötve hurcolták meg a város uccáin, azután lefejezték, négyfelé hasították s a város négy sarkán „mint büdös dögöt“ tették ki közszemlére.[5]

Ez a visszataszító kegyetlenség nagyon sok főurat felbőszített Zsigmond ellen, akik összeesküvést szőttek élete ellen, melyet azonban idejekorán felfedeztek. Az izgatott és feszült közhangulatra és a vele szemben megnyilatkozó nagyarányú ellenszenvre való tekintettel Zsigmond nem tartotta tanácsosnak, hogy az összeesküvés tagjai ellen kérlelhetetlen szigorral járjon el, hanem Kanizsai János esztergomi érsek közvetítésével az ügy békés úton nyert elintézést.[6]

Miután Zsigmond tudta, érezte, hogy az ország belsejében nem valami nagyon szilárd a poziciója és mivel a magyar urak következetesen vonakodtak a kellő számú csapatokat kiállítani és az általa kívánt nagymennyiségű pénzt rendelkezésére bocsátani, nem maradt más hátra, mint hogy külföldi összeköttetések és segítség révén gondoskodjék az egyensúly helyreállításáról és fentartásáról. E célból 1388 április 17-én véd- és dacszövetséget kötött bátyjával, Vencel német császárral, akivel olyképpen egyezett meg, hogyha bármelyikük örökös nélkül halna meg, úgy annak birtokait a másik örökölje; épúgy szövetséget kötött Józsa morva őrgróffal is, melynek értelmében Brandenburgot most már május 17-én utóbbinak és Prokópnak zálogosította el,[7] május 28-án lemondott csehországi örökösödési jogáról; júniusban megújította szövetségét Vilmos és Albert osztrák hercegekkel; a velencei signoriával még a tavasz folyamán egyezett meg, hogy Tvartko István befolyását ellensúlyozza s végül, mivel híre járt, hogy Kis-Károly özvegye Margit nápolyi királyné és fia László genuai hajókon akarnak Magyarországba jönni, hogy ez meg ne történhessék, Genuával is megfelelő egyezséget kötött.[8]

Ez a sokoldalú elfoglaltság és állandó pénzhiánya gátolták Zsigmondot abban, hogy nagyobb erővel és eréllyel lépjen fel az alvidéki lázadókkal és Tvartkóval szemben. Amidőn azonban a Brandenburg elzálogosítása fejében kikötött 84.000 aranyat, Velencétől pedig az évi 7000 aranyat megkapta, nyomban hozzálátott zsoldoshadak toborzásához és 1388 őszén újból egy erősebb hadat küldött az alvidékre, mert újabban Horváthy János Boszniából friss segítséget hozva, főleg Valko vármegyében garázdálkodott. A Garai Miklós, Laczkfi György, Alsányi Pál és Kóroghy István vezette had október havában újólag megverte és a Száván túlig üldözte a lázadókat, akik közül néhányan elfogatván, kivégeztettek, de Horváthyéknak a lázadás többi fejeivel sikerült Boszniába elmenekülniök.[9]

Míg eszerint a szlavóniai hadiszintérre, ha nem is sok, de mégis elegendő csapat jutott, hogy az ottani lázadók legalább egy időre újból megfékeztessenek, addig Dalmácia továbbra is úgyszólván önmagára maradt utalva. Ily körülmények között a dalmát városok már alig birtak Tvartko és az általa folyton segített lázadók támadásainak ellenállni és szorult helyzetükben Spalato, Sebenico és Scardona városok meghatalmazottai 1388 október 6-án esküvel fogadták, hogy egymást kölcsönösen segítve, mindent elkövetnek, hogy magukat a bosnyák király ellen megvédjék s hogy országukat a magyar korona hűségén megtartják.

Közben Tvartko, miután Klissa várát Horváthy Jánostól megkapta,[10] s miután Knin várát is hatalmába kerítette, már szinte egész Horvátország urának tekintette magát, melynek kormányzójává Hranics Vlaskót nevezte ki, november havában pedig Vuksics Hervoja vajda és testvére Vuk útján a dalmát városokat is meghódolásra szólította fel.

Ezt már Zsigmond sem nézhette tétlenül és 1388 december közepe táján Losonczy László szlavon bánt némi haddal Horvátország és Dalmácia kormányzója és az ottani királyi sereg főkapitánya gyanánt Zárába rendelte. Ámde a Losonczy rendelkezésére bocsátott erők korántsem voltak elegendők arra, hogy a lázadókkal és a bosnyákokkal szemben sikeres munkát végezhettek volna s így a bán 1389 február 8-án ismét elhagyta Zárát.

Március elején Hranics ugyan már követelőleg szólította fel a dalmát városokat a meghódolásra, de anélkül, hogy Tvartko és a lázadók csapatjai ennek a felszólításnak megfelelő nyomatékot adtak volna, aminek szintén meg volt a maga oka, mivel Tvartkónak ez időtájt, mint legott látni fogjuk, másfelé kellett az erejét latba vetnie.

Azonban az utóbbi időben nemcsak Tvartko, hanem a magyar fenhatóságot elismert Lázár szerb király[11] is kellemetlenkedett a magyar királyi párnak, aki eleinte titkon, most pedig egész nyiltan kezdte támogatni a nápolyi párti magyar urakat s míg Tvartko Dalmáciára vetette ki hálóját, Lázár fejedelem csapatai a Szerémséget és a Macsói bánságot nyugtalanították folytonos betöréseikkel. E miatt Zsigmond 1389 elején haddal készült Szerbiára támadni, de Garai Miklós macsói bán, aki Lázár veje volt, közbevetette magát és kibékítette a feleket olyanformán, hogy személyes közbenjárására Lázár és ennek másik veje Vuk vajda megfogadták, hogy jövőben a Magyarországgal szemben köteles hűbéri viszonyt tiszteletben fogják tartani.[12]

Tvartko és Lázár hirtelenül bekövetkezett kevésbbé agresszív, illetve békülékenyebb magatartásának az volt a magyarázata, hogy országukat ebben az időben más irányból igen nagy veszély fenyegette. Ugyanis a Balkán vagy Hämus hegylánc elérése után[13] a törökök terjeszkedésében jó hosszú ideig szünet állott be, mely alatt időről-időre csupán egyes kisebb-nagyobb török hadseregcsoportok jelentek meg portyázás céljából a Balkán helység és a Duna között fekvő területeken, ahol I. Murád szultán 1364-ben előbb Sizman bolgár cárt,[14] majd utóbb Lázár szerb királyt is adófizetőjévé tette, akik azt hitték, hogy meghódolásuk által a különben rájuk váró még nagyobb katasztrófáknak elejét vehetik. De belátván tévedésüket, bár azelőtt halálos ellenségek voltak, most szövetségre léptek egymással, amelybe Tvartko Bosznia királyát is bevonták és 1387-ben egyesült erővel megtámadták a törököknek egy 20.000 főnyi hadát, amelyet annyira tönkrevertek, hogy abból csak 5000 ember menekülhetett meg. Ezért Murád szultán véres bosszút kívánt ellenfelein állni, micélból 1389 nyarán hatalmas sereggel indult el Bolgárország és Szerbia megtámadására s míg seregének egy részét Sizmán ellen küldé, addig ő maga a nagyobbik résszel Lázár ellen fordult. Utóbbit élet-halál harcában nemcsak Tvartko támogatta majdnem az egész bosnyák sereggel, hanem veje, Garai Miklós is hozzácsatlakozott dandárával.[15] Lázár a Rigómezőn várta be egyesült seregével a törököket s itt zajlott le 1389 június 15-én[16] az a véres és döntő csata, mely a szerbek és szövetségeseik teljes vereségével végződött. E csatában nemcsak Murád szultán, hanem Lázár is életét vesztette. Előbbin a szerb Kobilovics Mikos [17] tőrével ejtett orozva halálos sebet, utóbbi pedig veje, Brankovics Vuk által elárultatván, elfogatott és a haldokló Murád előtt megfojtatott. Ezzel Szerbia önállósága végkép megszűnt és Murád fia és utóda I. Bajazid a Rigómezőn elesett Lázár fia, Lázárevics István (1389–1427) és Brankovics Vuk közt osztotta meg Szerbiát, mint török hűbért, de Lázárevics már csak a fejedelem (deszpota) címet viselhette.[18]

Mialatt a szerbek és bosnyákok a törökökkel élet-halál harcukat vívták, Losonczy László bán 1389 június havában visszafoglalta Klissát, ősszel pedig Frangepánnal és a zárai és pagoi csapatokkal egyesülve, ismét hozzáfogott Vrána ostromához, melyet Palisnay János még mindíg keményen védett. Ennek az ostromnak komolyságáról bizonyítékot tesz az, hogy annak folyamán november 22-én, egy kirohanás alkalmával Palisnay maga is oly súlyosan sebesült meg, hogy három hónap mulva 1390 február 16-án meg is halt, védőrsége pedig két nappal utóbb egy újabb kirohanás alkalmával több száz embert vesztett, de azért kézzelfogható eredményt az ostromlók még sem értek el és nemsokára, mivel december 10-én a záraiaknak vissza kellett vonulniok, be is szüntették az ostromot.[19]

Ezalatt Garai Miklós a Macsói bánságban állott őrt, maga Zsigmond pedig a főerővel, amelynél Kóroghy István, a Kanizsay testvérek, Gyulaházy Lajos és Szerdai István voltak a főbb vezetők, az Unán átkelve, a lázadók több fészkét hatalmába kerítette, de a vránai ostrom sikertelenségéről értesülvén, november végén Magyarországba visszatért hadával.[20]

Nemsokára ezután Tvartko is újra életjelt adott magáról, mert karácsony napján csapatjai visszafoglalták Klissát. A dalmát városok látván, hogy Zsigmond részéről segítségre nem igen számíthatnak, lassankint megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy meghódolnak Tvartkonak, bár 1390 tavaszán Velence is kísérleteket tett, hogy szép szerével a Magyarország részére már úgyis elveszettnek látszó dalmát városokat a maga részére megnyerje, de ezek a két rossz között inkább a bosnyák fönhatóság mellett döntöttek. Elsőnek Spalato küldte el 1390 május havában követeit Tvartkohoz bejelentvén, hogy kész az ő fenhatóságát elismerni. Példáját nemsokára követte Sebenico és déli Dalmácia három legynagyobb szigete, Brazza, Lesina és Cursola, valamint az időközben ismét a magyar korona hűségére tért Trau is. Tvartko nagy örömmel fogadta a meghódolást és nagy boldogságában ezentúl Horvátország és Dalmácia királyának is címezte magát,[21] bár Zára és környéke sehogy sem akart neki behódolni.

Zsigmond nem sokat tett s talán erők hiányában nem is tehetett ez ellen. Bebek Detrét, az új szlavon bánt, némi haddal leküldte ugyan Horvátországba, ahol az 1390. év szeptember hava folyamán hozzáfogott Knin ostromához, de nem lévén elegendő ereje, eredményt egyáltalában nem tudott felmutatni.[22]

Ezalatt Tvartko mindent elkövetett, hogy Zára akaratának megtörésére Velence segítségét is megnyerje. E munkálkodása közben azonban 1391 március 23-án a halál kiragadta a nagyratörő embert az élők sorából. Utóda fivére, Dabisa István lett.

Tvartko és Palisnay halála nagy veszteséget jelentett a nápolyi udvar zászlója alatt küzdő magyar lázadókra, bár Tvartko utóbbi időben mindenben nem is ezek, hanem a saját érdekét tartotta szem előtt. Hogy a párt munkálkodásában lankadás és elernyedés ne álljon be, a nápolyi udvar szorult helyzete dacára szükségesnek látta, hogy maga is jobban előtérbe lépjen a magyarországi események terén is. Margit nápolyi anyakirályné, aki már előbb is át akart kelni fiával, Lászlóval az Adrián, hogy Dalmáciában kikötve, közvetlen közelségből és személyesen vegye át magyarországi pártja ügyeinek intézését, de sem most, sem előbb nem hagyhatta el országát, ahol veszedelmes vetélytársa, Anjou Lajos fia II. Lajos utóbb már annyira szorongatta, hogy kénytelen volt előle Gaetába vonulni, ahova egész udvarát is áthelyezte. Hasonló okokból maradt el most is a Dalmáciába tervezett utazás, de hogy valami mégis történjen, még mielőtt Tvartko utóda Dobisa tovább folytathatná elődjének egoisztikus politikáját, a fiatal László, anyja és gyámja beleegyezésével, a bosnyák urak megnyerése céljából 1391 július 17-én a maga részéről is elismerte és megerősítette Hervoja vajdát és testvérét Vukot a horvát-dalmát báni méltóságban, a harmadik testvért, Dragisát sok más főurral egyetemben pedig bőséges jószágadományokkal tüntette ki,[23] s egyúttal az egész magyar korona területére Horváthy Jánost tette meg helytartójává, aki már eddig is legfőbb intézője és lelke volt a magyarországi nápolyi pártnak.

Horváthy tudván azt, hogy a magyar főurak és rendek többsége, közöttük sokan a királyi pár közvetlen környezetében levők között is, nem nagyon szimpatizálnak, sőt határozottan ellene vannak mind a Mária révén nyakukba szakadt női uralomnak, mind a Zsigmond által nem az ő kedvük és inyük szerint vezetett kormányzásnak, összeköttetést keresett és talált is ezekkel az elégedetlen elemekkel, akik között Laczkfi Istvánnak, az ország nádorának nevét is olvassuk, akinek e miatt nemsokára meg is kellett válnia a nádori méltóságtól, amelyet aztán Zsigmond Ilsvai Leustákra ruházott át. A többé-kevésbbé elégedetlenek közé tartozott továbbá Kanizsai János érsek, Losonczi László, Bebek Imre és Detre, Szécsi György, Zámbo Miklós tárnokmester, a váci és váradi püspökök és még többen mások. Ilyenformán nem csoda, hogy a lázadónak bélyegzett nápolyi párt nemhogy fogyott volna, hanem ellenkezőleg, mindíg jobban gyarapodott nemcsak számra nézve, hanem súlyban és tekintélyben is. Hogy ez a párt mennyire nem volt válogatós eszközei megválasztásában, ez abból is kitűnik, hogy „a magyar korona elnyerése körül kifejtett buzgalmában László király oly tettre is engedte magát hívei által elragadtatni, melyet csak a király ifjúsága és anyjának, Margit királynénak fékezhetetlen bosszúvágya s a pártos főurak végső elkeseredése tesznek némileg érthetővé. A gaetai udvar ugyanis 1392 őszén Bajazid szultánhoz fordult segítségért Zsigmond ellen, s hogy biztosítsa magának a szultán szövetségét, házasságot tervezett László király és Bajazid egyik leánya között, dacára annak, hogy az ifjú király 1390 óta vőlegény volt“.[24] Nagyon természetes, hogy mindezek a machinációk nem maradhattak titokban Zsigmond előtt sem, de ő egyelőre tartózkodott a bűnösök ellen való erélyes fellépéstől, nehogy ezzel még többet rontson amúgyis felette nehéz helyzetén.

Némi szerencséjére szolgált Zsigmondnak, hogy Dabisa, az új bosnyák király, attól tartva, hogy nápolyi László és magyarországi pártja elhalássza majd előle Dalmáciát és Horvátországot, amelyre előde révén ő is számot tartott, de leginkább attól való félelmében, hogy ha a nápolyi udvar terve és szövetsége a törökökkel megvalósul, akkor az ő, két tűz közé került birodalma hamarosan végveszélybe jutna, 1392 őszén merész fordulattal arra az elhatározásra jutott, hogy szakít a nápolyi párttal, önként lemond Horvátország és Dalmáciának amúgy is bizonytalan birtokáról és a magyar korona hűségére visszatérve, Zsigmond pártfogását keresi az őt is végveszéllyel fenyegető törökkel szemben. Zsigmond természetesen örömmel fogadta az ajánlatot és 1393 július havában jelentékeny sereg élén Diakovárra érve, itt találkozott és tárgyalt Dabisával, aki ez alkalommal, hogy Zsigmondnak kedveskedjék, átengedte neki a lázadóktól már korábban fegyveres erővel elfoglalt Vránát és Osztrovicát és nemcsak, hogy elismerte Magyarország fenhatóságát, hanem olynemű szerződést is kötött, hogy halála után a boszniai királyság Zsigmondra szálljon.[25] Nevezetes, hogy ezt a szerződést 1393 augusztus 23-án Hervoja is megerősítette és a bosnyák főurak nagyobb része egymásután szintén kijelentette, hogy mindez a török részéről fenyegető imminens veszély hatása alatt történt, amelynek Szerbia után most már elsősorban és legközvvetlenebbül Bosznia volt kitéve.

Csakhogy ez egyszer a lázadó Horváthyék még pápábbak akartak lenni a pápánál, vagyis a bosnyák királynál és az ő véleményén levő bosnyák főuraknál és kézzel-lábbal tiltakoztak a Zsigmond és Dobisa között létrejött megállapodás ellen, miután az úgyszólván lehetetlenné tette további fondorkodásaikat. Ők tehát dacolva Dabisának és főbb embereinek nekik nem tetsző határozatával, az akkor még Boszniához tartozó Ozorai bánságban levő Dobor és a Horvátországban fekvő Osztrovica várába helyezték át főhadiszállásukat és onnan igyekeztek a lázadás tüzét tovább szítani egyrészt Horvátországban és Dalmáciában, másrészt Szlavóniában, ahova ezután is gyakori betöréseket intéztek.

Dabisa a lázadók gyors sikerein vérszemet kapva, csakhamar szintén hátat fordított a Zsigmonddal kötött szövetségnek és újból Horváthyék pártjára állott. A dolgok ily állása mellett a magyar kormány is szükségét érezte, hogy végre véget vessen a lázadók és támogatóik fondorkodásainak, már csak azért is, mert mint alább látni fogjuk, már a napról-napra nagyobb arányokat öltő török veszedelem is mind kegyetlenebbül kopogtatott az ország ajtaján. Ennek hatása alatt az 1394. évi április 12-ikére, virágvasárnapra Budára egybehívott országgyűlésen a rendek elhatározták a nemesség fölkelését és rendkívüli hadi adónak a kivetését, még pedig minden két portára egy-egy aranyforintot, amelynek behajtására a vármegyékbe biztosokat küldtek ki, akik 15 nap alatt tartoztak a begyűlt pénzt Alsáni Bálint bíbornok esztergomi érsek, Ilsvai Leusták nádor és ennek előde, Laczkfi István zagorjei főispán kezébe juttatni.[26]

Az e rendelkezések nyomán szervezendő haderőre kétféle feladat várt: a török ellen való védelem és a Dabisa által újból támogatott nápolyi párt végleges elnyomása. Előbbi feladattal az országgyűlés Kanizsai érseket és Ilsvai Leusták nádort küldte az alvidékre, a Duna mellékére,[27] Horvát-Dalmát- és Szlavonországok bánjaivá pedig Garai Miklóst és Jánost nevezték ki, meghagyván nekik, hogy Horváthyékkal és Dabisával végleg leszámoljanak. 1394 nyár elején maga Zsigmond állott ennek a seregnek az élére, amellyel egyenesen Dobor ostromára indult. A két Horváthy, János és Pál, a túlnyomó erő közeledésének hírére otthagyta a várat és elmenekült; példájukat természetesen mások is követték. Ilyenformán a vár nemsokáig állhatott ellen, amelyet Zsigmond elfoglalása után felgyújtatott.

Dobor megvétele után Garai Miklós tovább nyomult a tulajdonképpeni Bosznia felé, aminek hírére Dabisa annyira megijedt, hogy elébe ment és békéért könyörgött. Garai a bűnbánó bosnyák királyt Zsigmond táborába kisérte, ahol az udvarával és országa nagyjaival újból hűséget esküdött.

Ezek után még csak Horvátország és Dalmácia pacifikálása volt hátra, ahol Vuksics Vuk vajda, Hervoja testvére, még mindíg tartotta magát. Garai Miklós a királyi sereggel tehát erre felé vette útját és nem is valami nagy megerőltetésébe került, hogy a horvát és dalmát városokat ismét a magyar királyi pár fenhatóságának elismerésére bírja. Miután végül Knint is sikerült Garainak bevennie, ezzel a lázadás utolsó számottevő fészke is beadta derekát. Így tehát most már úgy Bosznia, mint Dalmácia ismét a magyar korona fenhatósága alá került.[28]

Ezalatt a Zsigmonddal Ozorában visszamaradt had folytatta a vidék átkutatását és ez alkalommal sikerült a bujdosó Horváthy Jánost is kézrekeríteni, aki a többi foglyokkal együtt Pécsre vitetett. A szerencsétlen Horváthyt itt előbb tűzes fogókkal csipdesték, majd akkori szokás szerint lófarkon halálra hurcolták s hulláját négy részre osztván, a város kapuira kifüggesztették, a többi foglyokat ellenben egyszerűn lefejezték.[29]

Miután Zsigmond valószínűnek tartotta, hogy a környéken még nagyon sok a bujkáló lázadó, ő maga Budára visszatérvén, azzal hagyta vissza az ügyes, ravasz Vajdafi Györgyöt, hogy igyekezzék az elillant és eddig még kézre nem került többi pártosokat is kézre keríteni. Ezek közé tartozott Hédervári Kont István is, Lajos király Miklós nevű nádorának vitéz és bátor fia, aki szintén egyike volt azoknak, akik semmi szín alatt sem akarták Zsigmondot elismerni. Kont István többi meghitt barátaival Dobor és Osztrovica elvesztése után a Szerémség rengeteg erdőségében húzta meg magát. A furfangos Vajdafi valahogyan nyomukra akadt és valamelyik nap hajnalán jóval nagyobb csapatával álmukban meglepte őket. A felriadt bátor vitézek fegyverhez kaptak, de Vajdafi, hogy övéi vérének ontását elkerülje, cselhez folyamodott és esküvel megigérte, hogy mindnyájuk számára bocsánatot eszközöl ki Zsigmondnál, ha őt békésen és nyugodtan követik. Kont és 31 társa szerencsétlenségükre hittek Vajdafi szavának és követték őt a Buda felé vezető úton. Azonban Karom helységbe érve, Vajdafi elszedette fegyvereiket és most már bilincsre verve vitte őket Budára. A becsapott és módfelett felbőszült foglyok erre abban állapodtak meg, hogy ha őket Zsigmond elé vinnék, egyikük sem fog neki tiszteletadást teljesíteni. És úgy is történt. „Amidőn őket Zsigmond – így írja ezt Thuróczy krónikája[30] – híveitől környezve maga elé vitette, senki közülük nem nyitotta ki száját üdvözlésre, sem fejbólintással, sem térdhajlással nem adták meg neki a szokásos tiszteletet.“ Ez a néma dac annyira kihozta Zsigmondot sodrából, hogy minden további kihallgatás és bírói ítélet nélkül azonnal a Szent-György térre hurcoltatta őket, ahol valamennyiüket lefejeztette. Amidőn Kont Istvánra került a sor, ez hanyatt fekve hajtá fejét a vérpadra, hogy bakójának szemébe nézhessen, miközben ekképpen szóla: „Sok halálnak néztem én már szemébe, ennélfogva ettől az egytől sem rettegek.“ Mialatt Kontot kivégezték, Chowka (Csóka) nevű apródja oly keserves sírásra fakadt, hogy ez még Zsigmondot is meghatotta. „Ne sírj fiam! – így szólt hozzá – ezentúl én leszek a te urad, aki többet adhat neked, mint akit lefejeztek.“ E szavakra a keservet a gyűlölet dühe váltotta fel Csóka szivében, aki ennek hatása alatt következőleg válaszolt Zsigmond fenti szavaira: „Én neked, cseh disznó, sohasem fogok szolgálni!“ Zsigmond indulatos temperamentumát ismerve, nem nagyon csodálkozhatunk azon, hogy erre intésére pár perc mulva harminckettediknek Csóka feje is a többiek közé gurult.

[1] Lásd a 12. oldalon.

[2] Gróf Zichy család Okmt. IV., 341–343.

[3] Farlatus, Illyr. Sacr. III., 331.

[4] Huber, Geschichte Oesterreichs. 552. – Klaič, Geschichte Bosniens 219.

[5] Fejér Cod. Dipl. X/1., 414., 427., X/4., 668. – Kerchelich, Hist. Eccl. Zagr. 337. – Hazai Okmt. VII., 430.

[6] Fejér, Cod. Dipl. X/1., 402., 420.

[7] Lásd a 17. oldalon.

[8] Fejér, Cod. Dipl. X/1., 431., 432., 433., 439., 458. – Wenzel, Anjouk. Okmt. III., 655–658. – Aschbach, Geschichte Kaiser Sigmunds, I. 56.

[9] Fejér, Cod. Dipl. X/1., 433., X/4., 665.

[10] Lucius, De regno Dalmaciae et Croatiae Lib. V., c. 3., Schwandternál III., 415.

[11] Lásd a VIII. rész 147. oldalán.

[12] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 665. – Hazai Okmt. VII., 436.

[13] Az előzményeket lásd a VIII. rész. 140–148. oldalán.

[14] Lásd a VIII. rész 141. oldalán.

[15] Nesi. Az oszmán-ház története és Szeád-eddin, A történetek koronája szerint (Thúry, Török történetírók, I., 33. és 110.) a rigómezei csatában a szerbekkel együtt összesen 7–8 nemzet vett részt, még pedig előbbi szerint: szerbek, oláhok, magyarok, csehek, arnauták, bulgárok és frenkek (olaszok), utóbbi szerint: szerbek, bosnyákok, frenkek, magyarok, oláhok, moldvaiak, arnauták és szlávok (vagyis csehek és lengyelek).

[16] Hammar-Purgstall, Geschichte des Osmanischen Reiches I. 604. old. a szerb mondák és krónikák nyomán teszi június 15-ikére a csata napját, míg Murád szultán utóda I. Bajazid szerint augusztus 9-én vívták a csatát.

[17] Szeád-eddin szerint (Thúry, Török történetírók I., 116.) Milos Nikola, Nesri szerint (u. o. I. 46.) Milos Kovila volt a neve.

[18] Hammer-Purgstall, Geschichte des Osmanischen Reiches I 171–174.

[19] Paulus de Paulo Memoriale Schwandtnernál, III. 726.

[20] Katona, Hist. critica regum Hungariae Stirpis mixtae, XI., 276.

[21] Paulus de Paulo Memoriale Schwandtnernál, III. 726. – Lucius, De regno Dalmatiae et Croatiae Lib. V., c. 3. – Klaič, Geschichte Bosniens 236–247.

[22] Huber, Die Gefangennehmung der Königinnen Elisabeth und Maria von Ungarn und die Kämpfe König Sigismunds gegen die neaplotitanische Partei (Archiv für Öst. Geschichte, LXVI.). 531.

[23] Anjouk, Dipl. Eml. III. 696–703.

[24] Schönherr, Az Anjou-ház örökösei. Szilágyi mill. tört. III., 415.

[25] Lucius, De regno Dalmaciae et Croatiae, V., c. 3.

[26] Fejér, Cod. Dipl. X/1., 256.

[27] Zsigmond 1394. április 24-én kelt oklevele, Orsz. Levélt. Dipl. 7938.

[28] Huber, Die Gefangennehmung der Königinnen Elisabeth und Maria von Ungarn und die Kämpfe König Sigismunds gegen die neaplotitanische Partei 538.

[29] Kerchelich, Hist. eccl. Zagr. 387. – Thuróczy IV., c. 4. – Horváth Mihály Magyarország történelme. II., 210. – Ezzel ellenttében Schönherr azt állítja, hogy „a lázadó fővezérek, Horváthy János és Pál, ezúttal is szerencsésen kikerülték Zsigmond bosszúját. A pártjukra mért végzetes csapás után nyomtalanul eltünnek a történelem lapjairól, mely annyi véres tettüket jegyezte fel az utókor számára.“ (Szilágyi–Schönherr id. m. III., 417.).

[30] Thuróczy, IV., c. 7.