Zsigmondnak királlyá történt megkoronáztatása folytán az a furcsa helyzet állott elő, hogy most egyszerre két királya is volt az országnak, akik nem mint ellenkirályok állottak egymással szemben, hanem mint egyenjogú tényezőknek közösen kellett volna intézniök az ország sorsát. Ámde Zsigmond hamarosan oly irányítást tudott adni a dolgoknak, hogy a kormányzásban a döntő szó őt illette.[1]

Királlyá történt megkoronáztatása után a hadműveleteket Zsigmond ugyan nagyobb eréllyel indítja meg, de ő maga közvetlenül nem vesz részt bennük, hanem hátul Budán marad és csak a megtörtént döntés után indul útnak Zágrábba, de ekkor sem túlságosan sietve, fogságából kiszabadult nejének üdvözlésére.

A hadműveletek általában két csoportban folytak: Novigrád megvétele és a lázadók többi csoportjainak leverése érdekében. Ez mindenesetre helyes volt, nemkülönben az is, hogy Garai Miklós a reá bízott fősereget nem forgácsolta szét, hanem együtt tartott erővel egymás után igyekezett a pártos vezéreket legyőzni. Ebben rejlett szép és gyorsan kivívott sikereinek nyitja is. Itt Garai, amott Frangepán valóban minden tekintetben megfeleltek a beléjük helyezett bizalomnak és várakozásnak.

Valami kiválóan kemény és szivós ellenállást tulajdonképpen a lázadók egyik helyen sem fejtettek ki; valószínűleg nem is rendelkeztek ők az ehhez szükséges nagyobbszámú haderők felett sem. Szívóssága és veszélyessége ennek a hidrának nem is erejében, hanem többfejűségében rejlett és hiába taposták el azok egyikét-másikát, kedvezőbb körülmények beálltával azok mindegyike minduntalan ismét új életre támadt.

Kiemelendő az az álnokság és ravaszság, amellyel a lázadók fejei, ha bajba jutottak, valamennyien úgyszólván ugyanazon recept szerint viselkedtek. A szótartás erényét egyikük sem tartotta valami nagy becsben és minden esetre különös, hogy ismételten sikerült nekik a királypárti vezéreket becsapniok.

[1] Anjouk. Dipl. Eml. III., 647.