Amidőn az ország rendeinek jelentékeny része a további teendők megbeszélése végett 1387. március vége felé Budán összegyült, az ország állapota még aggasztóbb helyzetben volt, mint az 1386 augusztusi székesfehérvári országgyűlés alkalmával. Horváthy János és Palisnay János időközben a Szerémségben szervezték meg a lázadást, ahol egyúttal tetemes hadakat is gyüjtöttek s azokkal épp abban az időben, amikor a rendek Budán gyülekeztek, nápolyi László zászlóját kitűzve, megrohanták Pécset s a város felégetése után ostrom alá fogták a várat s a püspökség és a szomszédos nemesség birtokait tűzzel-vassal pusztították, amiben főcinkosok gyanánt Siklósi Miklós, Nyiri Mihály és Benedek, valamint Csányi János szerepeltek, amiért később jószágaik elkobzásával lakoltak.[1] A Dánfy testvérek, László és Mihály, valamint Janky László a Temes mentén szervezkedtek.[2] s így a lázadás már a Dunán és a Dráván át az anyaországra is átcsapott. Azonkívül a hosszas fejetlenség következtében a melléktartományok újból előállottak szeparatisztikus törekvéseikkel. Az országtól elszakadt Lengyelország most már Halicsnak és Lodomériának a lengyel koronához való csatolásán fáradozott; a moldvai és oláh vajdák kimondták függetlenségüket s utóbbi a Macsói bánságba tört be, hogy azt a maga országához csatolja; Clissát pedig Tvartko foglalta el. Ilyen körülmények között nem került nagy fáradságba a rendek többségét meggyőzni arról, hogy a királynő kiszabadítása és a törvényes rend helyreállítása csak úgy válik lehetségessé, ha Zsigmondot Mária mellett egyenlő joggal királlyá választják meg, ami megtörténvén, őt 1387 március 31-én, virágvasárnapon Székesfehérvárott meg is koronázták.[3]

A koronázás után első dolga volt Zsigmondnak, hogy Velence segítségét és közreműködését feltétlenül biztosítsa, ami a még mindíg nála levő velencei követek útján tényleg sikerült is, amennyiben május havában egy erős flotta jelent meg Barbadico János parancsnoksága alatt.

Április első napjaiban Frangepán János vegliai gróf azt jelentette Zsigmondnak, hogy azt hiszi, miszerint még Erzsébet királyné is életben van, Mária királynő életbenlétéről pedig teljesen meg van győződve; ha tehát szárazon és vizen kellő támogatást nyerne, úgy reméli, hogy meg is szabadíthatná őket.

A koronázás után Zsigmond visszament Budára és árpilis 4-én kiáltványt intézett a horvát és dalmát rendekhez, amelyben hűségre inti őket addig is, amíg a lázadók ellen teljes erejével felléphet.[4] Azután pedig megtette intézkedéseit a hadműveletekre vonatkozólag. Ezek általában véve két különálló csoportban voltak végrehajtandók. A kellő segítséggel ellátott Frangepán parancsot kapott, hogy a velencei hadat vezető Barbadico Jánossal egyetértőleg Novigrádot vegye ostrom alá a királynők megszabadítása céljából, míg Garai Miklós macsói bánnak, a megölt nádor fiának, a fősereggel a különböző helyeken garázdálkodókat kellett megfékeznie.

Garai mindenekelőtt a Temes mentére vonult és ott Losonczi László és István temesi bánok hadaival egyesülve, Temesvár alatt megtámadta és szétverte a Horváthy László, Dán fiai László és Mihály, valamint Janky László vezérlete alatt álló fölkelő csapatokat, amelyeknek több vezérét elfogta.

Ezek után a Dunán átkelvén, Horváthy János ellen fordult Garai, akit Cserevicnél megvert. Ebben az ütközetben a Horváthyék fogságából nem rég kiszabadult Maróthy János is segítette Garait. Innen Újlak (Illok) felé fordult a győztes had és azt is sikerrel megostromolta. Itt elfogták a vár falai közt rejtőző Laczkfi Imrét, András vajda fiát, akit Garai több más fogollyal és a nápolyi zászlóval együtt elküldött Zsigmondnak.

Horváthy János Pozsega várában keresett menedéket, de Garai hada ide is követte és heves ostrom után meghódolásra kényszerítette. A kelepcébe került pártvezér oly feltétel alatt adta meg magát, hogy a Zsigmondtól nyerendő kegyelem fejében mind a maga, mind társai nevében lemond a lázadás további folytatásáról és Mária királynőnek is visszaadják szabadságát. Miután ebben a paktumban Erzsébet királynéről már nem volt szó, világos, hogy most már a lázadók sem titkolták többé az özvegy anyakirályné gyászos kimultát. Garai hitelt adott az életbenmaradásáért mindent megigérő álnok lázadónak s megkötötte vele az egyezséget, de Mária királynő szabadon bocsátásáig fogva tartotta.

Közben Horváthy szövetségesei, a rácok, vagyis szerbek, Horváthy kiszabadítása céljából a Macsói bánságba törtek be és azt tűzzel-vassal kezdték pusztítani. Garai nyomban ellenük indult, a fogoly Horváthy János őrizetét Simontornyai Laczkfi Istvánra bizván, bár tudhatta, hogy ez még nem rég igen szoros viszonyban állott a nápolyi párttal és Laczkfi hamarosan alkalmat is adott volt párthívének a szökésre és gaz eljárását oly ügyesen tudta palástolni, hogy az alávaló árulónak minden felelősségrevonás alól kibujnia sikerült. Mire Garai visszatért a Macsói bánságból, ahonnan a szerbeket megverve, ki is üzte az országból, Horváthy János már vígan élvezte aranyszabadságát Boszniában.

Garai ezután a Szerémség többi várainak és városainak elfoglalásához fogott s az azokban rejtőző lázadók közül Horváthy Lászlót, Szeglaki Lászlót, György boszniai püspököt több más társukkal együtt menekülésre kényszerítette. Ilyenformán a Szerémség meg volt tisztítva a lázadóktól s az onnan kivert pártütők, vezérük példáját követve, mindannyian Boszniába menekültek.[5]

Közben Frangepán János, Nagymihályi Albert az új vránai (aurániai) perjel és az őket hathatósan támogató Losonczyak hadai, valamint Barbadico János velencei hajóhadparancsnok szintén a legjobb eredménnyel működtek a tengerpart mentén garázdálkodó lázadók ellen.

Palisnay János a Duna–Dráva–Száva mentén küzdő pártos társainak kudarcairól hírt véve, hogy a foglyul esett magyar urakat, többek között Kóroghy Istvánt, Kanizsai Istvánt, Alsáni Lászlót és Miklóst, a szlavóniai részből Novigrádba átszállítsa, mely erős helynek védelmére kívánta most már minden erejét megfeszíteni, megfelelő erővel eléje ment a foglyokat kisérő hadnak. Az erről értesült Frangepán János, Losonczy István szörényi bán, Kaplai János és testvérei, a korbáviai grófok és más magyar és horvát urak által segítve, útközben megtámadta az átvonuló hadat és Palisnayt a Lika menti Pachitel (a mai Pocsitel) várában, ahova foglyaival együtt menekülni kényszerült, heves ostrom alá fogta. Palisnay ex-perjel ugyanazt tette, amit fegyver- és vezértársa Horváthy János tett szorult helyzetében. A foglyokat szabadon bocsátva, fegyverszünetet kért és esküvel megfogadta, hogy szabadon bocsájtja Mária királynőt is, ha neki sem lesz bántódása. Frangepán hitelt adott és szabad elvonulást engedett neki Novigrádba, de oda megérkezve, a hűtlen pártvezér megszegte szavát és nemhogy Mária királynét szabadon bocsátotta volna, hanem minden intézkedést megtett, hogy Novigrád várában minél tovább ellenállást fejthessen ki. Frangepán persze nyomon követte az árulót és észrevevén szándékát, Barbadicoval egyetértőleg hozzáfogott Novigrádnak szárazon és vizen való egyidejű ostromához. Ez hamarosan oly szépen haladt előre, hogy Palisnay János és pártos társai a velenceiekkel alkudozásba lépve, 1387. június 4-én Boszniába való szabadon elvonulásuk feltétele mellett a várat és vele együtt Mária királynőt is önként átadták Barbadiconak, aki a neki hálálkodással betelni alig tudó királynőt előbb Nonába s innen június 15-én Zenggbe szállította.[6] Innen július 1-én ment tovább Mária királynő és 4-én Zágrábban találkozott férjével, aki csak most szánta rá magát az eléje való utazásra. Zágrábban a fiatal pár aztán tovább egy hónapnál időzött úgylátszik boldog egyetértésben.

Azonban a királynő megszabadultával a lázadás még korántsem volt végkép leverve. Horvátországban, Szlavoniában és a Szerémségben még mindíg voltak egyes várak és helyek a lázadók kezén. Ezért Zsigmondnak július havában és részben még augusztus elején is egész erejét arra kellett fordítania, hogy ezeket szintén kiragadja a lázadók kezéből, nehogy azok eltávozása után a lázadásnak megannyi újabb tűzfészkeivé válhassanak. E hadműveletekben Frangepán János is hathatósan közreműködött. A Zágráb mellett fekvő Medvevár megvétele után Csáktornya felszabadítására került a sor, ahonnan Treutel János szabadult ki hosszas sínylődés után. Augusztus elején végre Gomnech vára is a királypártiak kezére került s ezzel aztán Szlavónia pacifikációja, legalább látszólag, nagyjából be volt fejezve.[7]

[1] Paulus de Paulo, Memoriale Schwandtnernél III., 726.

[2] Gróf Károlyi család Oklevélt. I., 422. – Orsz. Levéltár, Dipl. 7243. és 7309.

[3] Diplomáciai Emlékek az Anjoukorból, III., 620. – Fejér, Cod. Dipl. X/1., 454. – Hogy Zsigmondot nem az összes rendek, hanem csak tekintélyes számú főurak választották királlyá, ezt az egykorú Windeck is bizonyítja (Script. German., Menckennél, I., 1074.), mondván: „Do wart K. Sigmund zum ungarischen König gekronet von etlichen Landesherren, die von seinem Teile waren.“

[4] Fejér, Cod. Dipl. X/1., 330.

[5] Fejér, Cod. Dipl. X/1., 243., X/3., 342., X/4., 295., 660. – Hazai Okmt. VII., 432. – Magy. Orsz. Levélt., Dipl. 7298., 7309.

[6] Paulus de Paulo Memoriale Schwandtnernál III., 726. – Cop. dei Commem. VIII., 306., 384. – Laurentinus de Monacis, Carm. de Carolo Parvo. Praefatio.

[7] Fejér, Cod. Dipl. X/1., 332., X/4., 660. – Orsz. Levélt. Dipl. 7298. – A Motesiczky család levéltára a Magy. Nemz. Múzeumban.