A csehekkel egyidejűleg, vagyis mindjárt Nagy Lajos halála után, a délvidéki szomszédok is nyomban megkezdték az ellenségeskedést. Legveszélyesebb és legelkeseredettebb ellenségnek e tájon Erzsébet királyné közeli rokona, Tvartko mutatkozott, aki Nagy Lajosnak annyi mindenféle jót köszönhetett, többek között azt is, hogy magát Rácország és Bosznia királyának címezhette.[1]

Tvartko azzal kezdte meg ellenségeskedéseit, hogy Erzsébet királyné hozományát, Chulmot, vagyis a későbbi Hercegovinát, amely miatt egyízben már voltak is kontroverziák Tvartko és Nagy Lajos között,[2] ismét magához ragadta.[3] Tvartkonak ugyanis igen messzemenő ambiciói voltak; nem kevesebbre törekedett, mint hogy országát a Drávától a tengerpartig kiterjessze, vagyis hogy Boszniához Szlavóniát, Horvátországot és Dalmáciát, valamint Ragusa–Cattaro vidékét is hozzácsatolja. Cattaro urával még Nagy Lajos korában titkon meg is egyezett, de Ragusa következetesen visszautasította ajánlatait. Ezért Tvartko, hogy Ragusa kereskedelmét megbénítsa, Nagy Lajos utolsó éveiben a Cattarói öbölben a mai Castelnuovo helyén erősséget épített, melyet Szent-Istvánnak nevezett el s melynek az volt a rendeltetése, hogy a vele dacoskodó Ragusának vetélytársa, a boszniai kereskedelem kikötője és egyszersmind a dalmát só és borkereskedésnek központja legyen. Azonkívül, hogy Ragusával leszámolhasson, ismételten tárgyalásokat folytatott Velencével több hajóból álló hajóhad építése és átengedése tárgyában, de Tvartko-nak ezt a kívánságát Velence, aki egyedül akart az Adriai tenger ura maradni, következetesen, legutóbb 1382 július 25-én, tehát szintén még Nagy Lajos életében visszautasította. Amikor pedig Tvartko hírét vette Nagy Lajos halálának, nyomban követeket küldött a horvát főurakhoz és a dalmát városokhoz, hogy őket a magyar koronától való elpártolásra rábirja. A dalmát városok a felhívásra tagadó választ adtak, csupán Vrána ura, Palisnay János, a keresztesek perjele állt rá az alkura, míg a többi városok küldöttség utján fejezték ki hódolatukat Mária királynőnek megkoronáztatása alkalmából. E küldöttség előadásából és Zára városának ismételt tudósításaiból[4] Erzsébet királyné részletes tájékoztatást nyert a délvidéken a magyar korona ellen folyó aknamunkáról, miért is a dalmát városok királyi biztosául Besenyei Jánost nevezte ki,[5] aki minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a dalmát városokat a magyar korona számára régi hűségükben megtartsa.

Nagy Lajos halála némileg Velence politikáját is megváltoztatta, mert most már nem volt kifogása ellene, hogy Tvartko befolyása a dalmát tengerparton jobban érvényesüljön, micélból 1383. július 30-án hajlandónak nyilatkozott, hogy számára két gályát épít és szerel fel, sőt még azt is megengedte Baseio Miklós nevű polgárának, hogy Rácz- és Bosnyákország királyánál, Tvartko-nál, a tengernagyi tisztet elfogadhassa. Mindezt a signoria kétségkívül azért tette, hogy a dalmát partokon a magyar befolyást lehetőleg gyengítse.

Miután Horvátországból és Dalmáciából egyre komolyabb és zavarosabb hírek érkeztek, Erzsébet királyné Garai nádor tanácsára 1383 június 15-én Horvátország és Dalmácia bánjává a Vörös Oroszországba, vagyis Galiciába és Lodomériába az ottani zavaros viszonyokra való tekintettel hasonló minőségben áthelyezett Bebek Imre helyett Csáktornyai Laczkfi István volt erdélyi vajdát, a hasonnevü nápolyi fővezér fiát, nevezte ki. Ez azonban nem volt szerencsés választás, mert Laczkfi, aki különben Garai nádornak személyes ellensége volt, nem hogy elfojtotta volna a mindjobban lángrakapó horvátországi fölkelést, hanem azt ő maga még joban szította. Ennek a fölkelésnek az élén, mely csakhamar nyilt lázadássá fajult, a Horváthy testvérek, János tengermelléki bán, Pál zágrábi püspök és László, valamint anyai nagybátyjuk Palisnay János vránai perjel, vagyis egytől-egyig olyanok álltak az élére, akik Nagy Lajosnak köszönhették, hogy alacsony sorsból magas polcra emelkedtek. Bizonyára önzés, nagyravágyás, sértett hiuság és a nádor iránti gyűlölet kergette őket az ellentáborba, annak a Durazzói Károlynak a táborába, akivel ők, mialatt az Horvát- és Dalmátországot kormányozta s később annak nápolyi hadjárata alatt, alaposan összebarátkozhattak.

A lázongás elfojtására Garai nádor tanácsára Erzsébet királyné 1383. őszén Máriával és Hedviggel a nádor és számos egyházi és világi főur kiséretében személyesen leutazott Horvátországba. A terv és tanács látszólag jónak bizonyult, mert a királyi családot mindenütt a legmélyebb tisztelettel és ragaszkodással fogadták. Az ünnepélyes fogadtatásban szintén résztvevő Horváthyaknak sikerült minden gyanut elhárítani magukról; Laczkfi is olyan ügyesen viselkedett, hogy meghagyták báni méltóságában, csak Palisnay, aki Vrána várának fokára nyiltan kitűzte volt a lázadás zászlaját, már nem volt képes ellenséges szándékát elpalástolni s így Tvartko-hoz Boszniába menekült, mire ő perjeli méltóságától megfosztatván, várát, az erős Vránát, a magyar hadak szállották meg. Ilyenformán a királynék 1383. október 24-én a legjobb auspiciumok között vonultak be Zárába, ahol ünnepélyesen fogadták őket és november 4-én Vránát is meglátogatták. Úgy látszott, hogy a lázadás gyökerében el volt fojtva.[6] Ekkor fogadta Erzsébet királyné Zárában a lengyel küldöttséget és a horvát lázadás látszólagos elfojtása szolgált okul arra, hogy kissé könnyebben vegye a lengyel dolgokat és ha lehet, térjen ki a kassai szerződés határozmányainak teljesítése elől.[7]

Dolgát elvégezvén, Erzsébet királyné kiséretével 1383. november elején hazafelé indult és 1384. február havában már ismét Budán volt.

Alig hogy Erzsébet királyné elhagyta a délvidéket, ott a lázadás, amelyhez most már Laczkfi is nyiltan csatlakozott, újból és még nagyobb erővel tört ki. Ennek hírére Laczkfit elmozdították báni méltóságából s helyébe Szentgyörgyi Tamást nevezték ki, aki 1384. május 15-én érkezett Zárába, mire Laczkfi Boszniába ment át, hogy ott Palisnayval és Tvartkoval egyesülve folytassa megkezdett munkáját, akinek hívei Horvátországban és Dalmáciában egyre szaporodtak. Így többek között Szentgyörgyi Tamás a hű Zárában is fedezett fel összeesküvést, amelyben Tvartko keze is benne volt s amelyet Miksics Misko szervezett. Az új bán az árulókat lófarkon végighurcoltatta a város uccáin s azután fejüket vétette, mire a város főbb emberei újból hűséget esküdtek a magyar koronának és a királynőnek. De azért a lázadás titokban, alattomban csak terjedt tovább s erre támaszkodva Laczkfi és Palisnay Boszniából fennen hirdették, hogy Mária koronáztatásakor a nemzet szabadságait nem erősítette meg, hogy ő és az anyakirályné képtelenek az ország kormányzására és hogy tulajdonképpen ők csak névleg vannak kormányon, míg a tulajdonképpeni hatalmat az elbizakodott, dölyfös és kegyetlen Garai gyakorolja és e hireszteléseknek sok hivője és pártfogója akadt már magában az anyaországban is. Ezért, hogy a dolognak élét vegye és az elégedetlenség tovaterjedésének gátat vessen, Erzsébet királyné 1384. július 23-án Garai tanácsára az aranybullának Lajos király által eszközölt megerősítését Mária királynő nevében is megújította.[8] De a baj már sokkal jobban el volt terjedve, a lázadás már sokkal mélyebb gyökeret vert, semhogy ily eszközökkel annak elejét lehetett volna venni, tirannikus eszközök alkalmazásától pedig a két gyönge nő úgylátszik irtózott s így nem csoda, hogy a lázadók merészsége úgyszólván napról-napra fokozódott.

[1] Lásd a VIII. rész 139. oldalán.

[2] Lásd a VIII. rész 137. oldalán.

[3] Pray, Hist. rer. Hung. II., 139.

[4] Pray, Annal. II., 157.

[5] Lucius, De regno Dalmaciae et Croatiae, V., c. 2. – Paulus de Paulo, Memoriale, Schwandternál III. 724.

[6] Lucius és Paulus de Paulo, Memoriale, Schwandtnernál III. 724.

[7] Lásd a 7. oldalon.

[8] Fejér, Cod. Dipl. X/1., 148. – Corp. jur. Hung. Confirmatio decretorum Andreae II. et Ludovici I. regum per Mariam reginam.