Nem hiába idegenkedett a magyar nemzet állandóan attól, hogy kiskorú, avagy női gyenge kezek uralma alá kerüljön; amitől állandóan rettegett, a belső nyugalom és a külső egyensúly megbillenése, most Nagy Lajos halála után máról-holnapra bekövetkezett. Erzsébet királynénak mint régensnek nem eléggé határozott, ingadozó, szeszélyes és kapkodó rendelkezései nagyon hamar felborították a helyzetet, mely fokozatosan mindig rosszabbá, nemsokára kétségbeejtővé s végül egészen tragikussá változott át. Garai Miklós nádornak túlerélyes, sőt legtöbbször könyörtelen keze nem hogy ellensúlyozta volna a női uralom gyengeségeiből származó visszásságokat és kellemetlenségeket, hanem ellenkezőleg, fölényes, dölyfös és visszataszító modora még jobban elmérgesítette a nemzet és királynője, illetve kormánya között fennálló feszült viszonyt. A magyarnak különben is régi hibája, hogy nem szívesen tűr meg magyart a maga feje felett, kivált, ha ez nem mindíg az igazság és méltányosság ösvényein haladva gyakorolja a keze ügyébe jutott rendkívüli nagy hatalmat, mely esetben a különben kívánatos erős kéz, nemhogy előnyére, hanem gyakran vészthozó hátrányára válik embereknek, közügyeknek egyaránt.

Igen nagy bajnak volt tekinthető, hogy Mária királynő jegyese, Zsigmond és Erzsébet anyakirálynő között meglehetősen nagyfokú animozitás uralkodott, mert tulajdonképpen a királynő jövendő férjének, nem pedig a sokkal távolabb álló nádornak lett volna a hivatása a két gyönge nő igazi támaszául szolgálni. De másrészt az is igaz, hogy Zsigmond könnyelmű és túlfiatal korával merő ellentétben álló és visszatetszést keltő ledér magaviselete által, amihez még jókora uralomvágy is járult, bőven rászolgált arra a nagy bizalmatlanságra, amellyel az úgyszólván teljesen uralkodni vágyó Erzsébet királyné vele szemben viseltetett s ami miatt ismételten merült fel annak a terve, hogy Mária királynő ne őhozzá, hanem máshoz menjen feleségül.[1] Ezek a legkevésbbé előnyös tulajdonságok rontották el a lengyeleknél is Zsigmond ügyét, akik minden áron szabadulni akartak tőle. Hogy valami nagyon erős, céltudatos akarat és erély sem lakozott a fiatal hercegben, arról az 1383., de még inkább az 1384. évi lengyel hadjáratban való engedékeny, a nehézségek elől lehetőleg kitérő, inkább a békét és békés megegyezést, mint a komoly harcot áhítozó magatartása tesz élénk tanuságot. Pedig ahhoz alig férhet kétség, hogy a meglehetősen határozatlan, követeléseik teljesítésére mindig újabb és újabb terminusokat kitűző lengyelekkel szemben határozott és fölényes fellépéssel és cselekedettel, nem pedig az Erzsébet királyné által használt ravasz és furfangos eszközökkel és következetesen be nem tartott igéretekkel, ha mást nem, legalább a statusquo, vagyis a két ország közötti szoros kapcsolat fenntartását feltétlenül el lehetett volna érni, míg így a Károly Róbert és Lajos királyok által annyi gonddal és fáradsággal előkészített, ha nem is teljesen biztos alapra fektetett, de a körülményekhez képest elég jól megalapozott magyar–lengyel egyesülés és az egy közös birodalommá való összeforrasztás nagy eszméje erős összetartó kéz hiánya folytán alig tizenhatévi fennállás után egyszerre teljesen életképtelenné vált.

[1] Szilágyi–Pór Az Anjouk kora III. 361.: „Zsigmond 1384. február 14-én töltötte be tizenhatodik életévét; de korához mérten csélcsap, pazarló és (amit Budán legnagyobb hibájának tudtak be) uralomra vágyó volt. Erzsébet királyné főleg emiatt mindenképpen szabadulni óhajtott tőle és más férjet keresett leánya, Mária királynő számára.“