Nagy Lajos halálának hírére öt, Halicsban várnagyi minőségben alkalmazott magyar főúr a hűségükre bízott Olesko, Przemysl, Horodlo, Lopatin, Sniatin és Kaminiec várakat gyalázatos árulással drága pénzen Lubart litván fejedelemnek, Luck és Vladimir akkori urának adta el. Erzsébet királyné kérlelhetetlen szigorral büntette a megtévelyedetteket, minden javaiktól megfosztván őket, és Lajos király törvényei ellenére, egész rokonságukat becstelennek nyilvánítván.[1] Ezt a túlszigorú ítéletet kétségkívül Garai nádor sugalmazta s miután az elkobzott birtokok egy része a Garákra szállott, a kárvallottak haragja és gyűlölete elsősorban a nádor, de nem kisebb mértékben a királynő ellen is irányult, aminek révén nőttön-nőtt az elégedetlenek csoportja, akik az asszonyi uralom megbuktatását írván fel zászlójukra jelszó gyanánt, Durazzói Károly, az Anjouknak V. Istvánhoz legközelebb álló férfisarja mellett foglaltak, mint királyjelölt mellett, állást. Hogy az ország belsejében támadt forrongás mint terjedt futótűzként, erőben és intenzitásban mindjobban gyarapodva, a horvát-dalmát végek felé, azt majd alább részletesebben látjuk. Ennek a bajnak a gócpontjától, Halicstól nem messze terült el a kellemetlenségek és veszélyek egy másik nagy mezője is, Lengyelország.

A lengyelek ugyanis, amint megtudták, hogy Máriát Magyarország királyává koronázták, nyomban ellenséges álláspontra helyezkedtek Magyarországgal, királyával és kormányával szemben, mert ők sehogy sem akarták, hogy a két országnak közös uralkodója legyen, habár Lajos király, mint tudjuk, 1382-ben Zólyomban ehhez a lengyel rendek hozzájárulását kieszközölte.[2] Mária jegyese, Zsigmond, a koronázás idején még mindig Lengyelországban tartózkodott, ahova a fiatal herceget tudvalevőleg még Nagy Lajos küldte volt ki a várak átvétele és a rend helyreállítása végett. A trónváltozás alkalmából Zsigmond a lengyelektől újra hódolatot követelt, de erre a nagy-lengyelek csak az alatt a föltétel alatt voltak hajlandók, ha viszont ő is kötelezi magát, hogy nejével együtt állandóan Lengyelországban fog lakni és a kis-lengyel származású Domarat-ot, Nagy-Lengyelország főkapitányát, elmozdítja hivatalától. Zsigmond egyik feltételt sem fogadta el s így a nagy-lengyel urakat még jobban elidegenítette magától. Ezek erre 1382 november 25-én Radomba gyűlést hirdettek, amelyen az urak egy része a Piast-házból származó Ziemovit masovicai herceg királysága mellett foglaltak állást, de végül mégis úgy határoztak, hogy hűséget és engedelmességet fogadnak ugyan Nagy Lajos valamelyik leányának, de csak az alatt a feltétel alatt, hogy az jövendő férjével, az ő kívánságuk szerint a fentemlített Ziemovit-tal együtt állandóan Lengyelországban tartozzék lakni. Ezt a határozatot azzal a kérelemmel továbbították Erzsébet régens-királynőhöz, hogy a december 6-án Vislicára hirdetett, a kis- és nagy-lengyelek részvételével megtartandó országgyűlésen a magyar udvar végleges elhatározását adja tudtokra.

A radomi határozattal a nagy-lengyelek egy csapással két legyet véltek agyonüthetni: Lengyelország különválását Magyarországtól és megszabadulását az általuk sehogy sem szívelt Zsigmondtól, akinek, hogy jegyesét elvehesse, Magyarországba kellett költöznie.

Erzsébet királynénak a lengyelek üzenete alkalmul szolgált arra, hogy leányainak házassági ügyeit egészen más alapra fektesse. Ő, bár nem ellenkezett férje akaratával, amidőn az 1380-ban Máriát Zsigmondnak eljegyezte, sohasem gondolt örömmel erre a házasságra, főleg miután a magyar udvarnál felnevelkedett Zsigmondot közelebbről megismerte. Most, miután megtudta, hogy a lengyelek sem akarják Zsigmondot királyukul elfogadni, arról kezdett gondolkozni, hogy Mária leányának más férjet szerez, olyat, akit a lengyelek is szívesebben látnának, remélve, hogy ily módon kölcsönös engedékenység révén Lengyelország elszakadását is sikerül meggátolnia. Azt üzente tehát, a lengyeleknek, hogy ő nem akarja Zsigmondot rájuk erőszakolni, de mást se ismerjenek el addig királyuknak, amíg ő leányai házasságáról végleges határozatot nem hoz. A lengyelek a fölötti örömükben, hogy Zsigmondtól megszabadulnak, örömmel vették tudomásul Erzsébet királyné üzenetét, mire Zsigmond magyar kíséretével együtt hamarosan elhagyta Lengyelországot.[3]

Zsigmond távoztával a pártharcok hamarosan a legmagasabb fokra szálltak Lengyelországban. Egyesek erőszakkal akarták Ziemovit herceget trónra emelni, mások azért nyúltak fegyverhez, hogy a gyűlölt Domarat-ot elűzzék, ismét mások egymás között kaptak hajba részint gyűlöletből, részint fosztogatás és zsákmányszerzés céljából. Igy állván a viszonyok, a lengyel rendek ismételten kérték Erzsébet királynét, küldené át hozzájuk valamelyik leányát, hogy azt valamely előttük is kedvelt fejedelemmel összeházasítván és megkoronázván, a mindig nagyobb arányokat öltő belháborúnak végre véget vessenek.

Erre Erzsébet királyné azt üzente az 1383 február végén Sieradzban gyülekező lengyel uraknak, hogy szívesen küldené el nekik Mária leányát, de ez már magyar királynő s így feloldozza őket az említett leányának és Zsigmondnak tett hűségesküjük alól az alatt a föltétel alatt, hogy fiatalabb leányát, Hedviget s ennek jegyesét, Vilmos osztrák herceget ismerik el királyuknak. Egyúttal megigérte a királyné, hogy Hedviget megkoronázása céljából húsvét táján Krakóba küldi, de csak azzal a feltétellel, hogy leányát a koronázás után rögtön visszaküldik, mert a gyönge gyermeknek még legalább három évig kell anyai gondozás és nevelés alatt maradnia.

Ámde az osztrák Vilmos sem tetszett a lengyeleknek, akiknek egy része csak Ziemovitot akarta lengyel királynak, más része úgy vélte a nehéz kérdést megoldhatni, hogy Ziemovit vegye feleségül Hedviget s aztán együtt uralkodjanak. Ezért a lengyel urak válasza úgy szólt, hogy a rendek hajlandók a fennálló szerződés szerint Lajos király leányainak egyikét elfogadni, de a dolog végleges elintézése most már nagyon sürgős, mert nem hagyhatják hazájukat a nőttön-növő zavarokban elveszni. Ha tehát Hedvig hercegnő a jövő pünkösdig eljön hozzájuk és a számára általuk választandó férjjel állandóan Lengyelországban marad, amelyhez Galicia is okvetlenül visszacsatolandó, úgy készek Hedviget megkoronázni, ellenkező esetben mást választanak királyukká.

Ez a hír megdöbbentette Erzsébet királynét és hogy nagyobb bajok elejét vegye, azt válaszolta a lengyel uraknak, legyenek nyugton, mert még az év folyamán biztosan elviszi hozzájuk Hedvig leányát. Pünkösd táján valóban útnak is indult az anyakirályné leányával, aminek hírére sokan eléje is mentek Sandecig, de közben Erzsébet királyné meggondolta magát és Kassáról átüzent a lengyel uraknak, hogy ő az áradások miatt nem folytathatja útját, s így inkább ők jöjjenek át hozzá Kassára. A lengyelek engedtek a kívánságnak és egy 6 tagból álló küldöttségük Kassán abban állapodott meg a királynéval, hogy Hedvig koronázása 1383 november 11-ig elhalasztassék, akkor azonban Krakóba jőve, ott a számára a lengyel nemzet által választandó férjjel keljen egybe. Egyidejűleg azt is felvették a szerződésbe, hogyha Hedvig gyermektelenül halna meg, akkor Lengyelország átszáll Máriára és örököseire, viszont, ha Mária halna meg előbb, akkor Magyarország Hedvigre és örököseire szálljon át. Ezzel azt akarták elérni, hogy a kapocs a két ország között továbbra is fennmaradjon.

Azonban Ziemovit és párthívei ezt a szerződést nem akarták elismerni, sőt június 15-én Sieradzban összegyülvén, Ziemovitot Lengyelország királyává kiáltották ki.

Erzsébet királyné emiatt a rendek előtt panaszt emelt s hogy leányainak jussát megvédelmezze, Zsigmond és Demeter esztergomi érsek parancsnoksága alatt 12.000 főnyi sereget küldött Lengyelországba. Miután Zsigmondhoz Sandecnél a Magyarország mellett hűen kitartó krakói és sandomierzi lengyel hadak is csatlakoztak, az egyesült lengyel-magyar had Masoviába, Ziemovit tartományába vonult és azt feldúlván, Ziemovitot pártjával együtt megverték. Ezek után László oppelni herceg, volt magyar nádor közbenjárására a felek tavaszig tartó fegyverszünetet kötöttek, miután Ziemovit előbb a koronára való igényéről lemondott s aztán Magyarországnak hűséget fogadott.[4]

Közben november 11-ike is elmult és Hedvig még mindig nem ment el Lengyelországba; ezért Subini Szedzivoj krakói várnagy és Tarnovoi Jasko sok fiatal nemessel Magyarországba utaztak, hogy Erzsébet királynét figyelmeztessék, mily nagy veszély fenyegeti egyrészt Lengyelországot, másrészt a magyar királyi családnak a lengyel koronára való aspirációit, ha a kassai szerződés végrehajtása még további késedelmet szenvedne. Erzsébet királyné Mária királynővel ekkor Zárában volt s így a lengyel küldöttség oda is elment utána és a leghatározottabban kérte a királynét, küldené el mielőbb Hedviget Krakóba, hogy ott megkoronáztatván, a trónváltozási zavaroknak valahára vége szakadjon. Egyben kijelentette a küldöttség, hogy a lengyel rendeknek nincs kifogásuk az ellen, hogy királynéjuk a megtörtént koronázás után anyai gondozásra hazájába visszatérjen, aminek biztosítékául a lengyel ifjak mindaddig Magyarországon túszok gyanánt visszamaradnának, amíg a megkoronázott Hedvig oda visszatérne. Erzsébet királyné igéretek tekintetében most sem fukarkodott, bár szavai nem igen hagytak kétséget afelől, hogy ő a kassai szerződést betartani már nem igen hajlandó s ezért kéz alatt a hozzá hűnek ismert Tarnovoi Jaskót azzal a titkos utasítással küldte vissza Krakóba, hogy legalább ezt a várost teljesen biztos kézben tudja leánya számára. Amint ezt Szedzivoj megtudta, lóhalálában, naponta állítólag átlag 60 mérföldet nyargalva, utána futott Jaskónak, nehogy a vár annak kezére kerüljön. Erzsébet királyné Szedzivoj szökését azzal bosszulta meg, hogy a vele volt nemes ifjakat, nagyobbára a várnagy rokonait, fogságra vetette.[5]

Az 1384 március 23-án Radomban újból összeült lengyel országgyűlés nagy megütközéssel vette tudomásul Szedzivoj jelentését a történtekről s így az urak most már csupán egy egyszerű nemes ember útján azt üzenték Erzsébet királynénak, hogy végre bánjon illő tisztelettel a lengyel rendekkel és tegyen eleget kassai szerződésszerű kötelezettségének, mert ha Hedviget május 8-ára nem küldené el Krakóba, úgy több követséget tőlük ne várjon, mert ők esküvel kötelezték magukat, hogy a mondott napon, ha Hedvig nem lesz jelen, más királyt fognak választani.

Erre a fenyegetésre Erzsébet királyné Garai nádor tanácsára azzal válaszolt, hogy Zsigmondot kinevezte Lengyelország kormányzójává és hamarosan el is indítota magyarokból és brandenburgiakból alakított megfelelő sereg élén Krakóba. Ezt a lépést még a magyarokhoz hajló lengyel urak is zokon vették és a krakói és sandomierzi nemesek egy küldöttsége Lublóig eléje ment Zsigmondnak, kijelentvén előtte, hogy a lengyel rendek őt sem királyuknak, sem helytartójuknak elismerni nem hajlandók és ha ennek dacára a határt átlépni merészelné, akkor vele, mint ellenséggel fognak elbánni. Ily körülmények között Zsigmond jobbnak látta, hogy a lengyel urakkal alkudozásokba bocsátkozzék, amelyek azzal végződtek, hogy ő maga is kezességet vállalt, miszerint Hedvig a legközelebbi pünkösdi ünnepekig okvetlenül meg fog jelenni Krakóban, a fogvatartott lengyel túszok pedig azonnal szabadon fognak bocsáttatni. Ámde Erzsébet királyné ennek a paktumnak a betartására sem mutatott valami nagy hajlandóságot, mire újabb tárgyalások indultak meg, de egyelőre nem nagy eredménnyel és már úgy látszott, hogy a szemptember 22-én Sieradzban egybegyült lengyel főurak csakugyan királyt fognak választani, ami azonban nem történt meg. Végre Erzsébet királyné, miután a László oppelni és kujáviai herceggel és egyéb lengyel főnemesekkel kötött szerződések révén leánya sorsát biztosítottnak látta, ellátván Hedvig leányát sok mindenféle drága arany, ezüst ékszerekkel, edényekkel, ruhaneműekkel, szőnyegekkel és egyéb szemkápráztató fejedelmi kelengyével, őt Demeter esztergomi bíboros és János csanádi püspök és sok más főúr kíséretében útnak indította Krakóba, ahol a lengyel főurak, főpapok és nemesek nagy lelkesedéssel fogadták a bár még alig 12 éves, de azért már gyönyörűen kifejlett hercegnőt és azt 1385 október 15-én – tehát nem azonnal, hanem csak egy év elteltével – nagy ünnepségek közepette „királlyá“ koronázták.[6] Hedvig ekkor még mindig Vilmos osztrák herceg jegyese volt, akihez ő erősen ragaszkodott. A lengyel urak azonban nem nyugodtak addig, míg ki nem erőszakolták, hogy Hedvig 1386 február 18-án a három nappal előbb kereszténnyé lett Jagelló litván herceghez menjen férjhez,[7] aki ekkor a Vladiszláv, vagyis Ulászló nevet vette fel és mint Hedvig királynő társuralkodója, egyúttal királlyá is koronáztatott.[8]

A lengyel ügynek ily módon való megoldása nem volt Erzsébet királyné szíve szerint való s ő a lengyelországi kudarcot elsősorban Zsigmond erélytelen magatartásának s annak a gyűlöletnek tulajdonította, melyet a lengyelek vele szemben ismételten kifejezésre juttattak. S miután ezek szerint elsősorban Zsigmondot okolta azért, hogy dicsőült férjének amaz akarata, hogy Lengyelország és Magyarország egy közös fő alatt maradjon meg, teljesedésbe nem mehetett, az anyakirályné és a jövendő vő között a már eddig is fennálló rossz viszony határozott gyűlöletté változott át, aminek az lett a következménye, hogy amikor Zsigmond az oly rosszul végződött második lengyel hadjárat után Budára visszatért, itt oly hideg, bántó és sértő fogadtatásban részesült, hogy nemsokára brandenburgi hercegségébe távozott.

Erre Erzsébet királyné egész komolyan kezdett a gondolattal foglalkozni, hogy a Mária és Zsigmond közt fennálló eljegyzési szerződés felbontása mellett ama házassági szerződés újíttassék meg, amelyet Lajos király még 1374-ben kötött volt V. Károly francia királlyal az iránt, hogy leányai egyikét Károly öccsének, Lajos orleansi hercegnek adja nőül. A gondolatot hamarosan tett is követte. Erzsébet királyné tárgyalásokba bocsátkozott a francia udvarral s ezek eredményeként 1385 tavaszán francia követek jöttek Budára s a házasság Mária és Lajos orleansi herceg között, akit az esküvőnél követei képviseltek, valóban meg is köttetett.[9]

[1] Dlugoss, Hist. Polon. Lib. X., 69. – Anonymus archid. Genesnensis chronica Brevior, Sommersbergnél, II. – Pray, Hist. Regum Hung. II., 139.

[2] Lásd a VIII. rész 163. oldalán.

[3] Dlugoss, Hist. Polon, Lib. X. 69. – Anonymus archidiac. Genesnensis chronica Brevior, Sommersbergnél, II.

[4] Dlugoss, Hist. Polon, Lib. X. 77. – Anonymus archid. Genesnensis chronica Brevior, Sommersbergnél, II.

[5] Dlugoss, Hist. Polon, Lib. X. 89.

[6] Dlugoss, Hist. Polon, Lib. X., 91. Ennek nyomán Fessler, Geschichte von Ungarn, neu bearbeitet von Ernst Klein, II., 237. old. ezeket írja a bájos hercegnőről: „Die langersehnte königliche Jungfrau wurde dort mit lautem Jubel empfangen, gewann sogleich alle Herzen durch Ihre Liebenswürdigkeit und ward der Engel des Friendens, mit dessen Erscheinen aller Kampf im Innern, aller Krieg an den Grenzen aufhörte.“

[7] Hedvig és Vilmos szerelmi históriájának egyik érdekes epizódjáról Pór Antal, Az Anjouk kora című művében a Szilágyi-féle milleniumi tört. III., 379.) a következőket írja: „A dolgok e fordulata (hogy t. i. Erzsébet királyné 1385 július végén beleegyezett, hogy a házasság Vilmos és Hedvig között legkésőbb augusztus 15-ig megköttessék, aminek végrehajtásáról László oppelni hercegnek kellett gondoskodnia, nem tetszhetett ugyan sem a lengyeleknek, se Jagellónak, de annál inkább tetszett Hedvignek, ki gyermekkorában Vilmossal nevelkedvén, a szelíd fiút igen megszerette. Mit törődik egy serdülő leány a politikával, ha szíve megkezd nyilatkozni. Midőn tehát arról értesült, hogy anyja is Vilmos mellett nyilatkozott, hihetünk Dlugossnak, hogy bizalmas emberét Bécsbe küldte Vilmoshoz és meghívta Krakóba. Vilmos hallgatott szívére és tekintélyes kísérettel, váratlanul a lengyeleknek, beállított Krakóba. A várba ugyan nem bocsátották s emiatt az alsó városban kellett szállást fogadnia, de a királynőt nem gátolhatták abban, hogy udvari hölgyei kíséretében ne találkozzék gyermekkori barátjával a minoriták étkezőjében, hol aztán a mindkét nemű fiatalság naponként víg órákat töltött. Nagy Boldogasszony napja is közeledett, el is múlt, de az oppelni herceg nem találta alkalmasnak, hogy sürgesse az egybekelést. Neki is az feküdt érdekében, hogy ne ellenkezzék a lengyel közvéleménnyel, ne kellemetlenkedjék Jagellóval, hisz hűbérese volt a lengyel koronának. Ellenkezőleg 1386 január 12-én azon nyilatkozatot tétette Jagelló előtt maga és a többi lengyel nagyok nevében, hogy a nagyfejedelmet Lengyelország királyának és Hedvig férjének már megválasztották, mely választásukat a február 2-án Lublinban tartandó országgyűlés meg fogja erősíteni. E közeledő veszedelemmel szemben Vilmos herceg arra határozta magát, hogy barátai segítségével a krakói várba lopódzott. Hogy mennyire haladt a szerelmesek viszonya azon két hét alatt, míg Vilmos Hedvigje közvetlen közelében tartózkodott, arra nézve eltérők a tudósítások. Annyi azonban kétségtelen, hogy Vilmos herceg csak Hedvig halála után érezte magát feljogosítva arra, hogy nősüljön, feleségül vevén Johannát, Kis-Károly leányát. Midőn azonban a várnagy megtudta, hogy Vilmos herceg a királynőnél tartózkodik, menekülnie kellett. Mondják, hogy Hedvig maga bocsátotta le kosárban a várfokon. Ezalatt Jagelló fényes kísérettel közeledett Krakó felé. Mindenütt kitörő örömmel fogadták. És Hedvig, a tizenhároméves leányzó ott állott tanácstalan. Magyarországon a zavar tetőpontját érte. Kis-Károly akkor fosztotta meg nővérét, Máriát Magyarország koronájától. Anyjától és nénjétől tehát tanácsot nem kérhetett. Eléggé magyarázhatták neki, mekkora érdeme lesz Isten előtt, ha egy egész pogány nép az ő közreműködésével megkeresztelkedik, mily nagy hasznát látja Lengyelország, az ő országa, a hatalmas nagyfejedelem szövetségéből. Ezt nyilván meg is értette; de még azt is akarta volna tudni, szép-e Jagelló? S miután egy a litvai nagyfejedelem elé küldött bizalmasa eziránt megnyugtatta, megadta magát.“

[8] Dlugoss, Hist. Polon. Lib. X., 95.

[9] Lásd a bécsi császári levéltárban őrzött velencei status-könyveket. – Dlugoss, Hist. Polon Lib. X. – Wenczel Gusztáv, I. Máriának Lajos orleansi herceggel per procura véghezment házasságáról. (Új m. Múzeum, 1851–2. f. II. 4.)