A magyar nemzet azzal akarta háláját elhunyt nagy királya iránt kimutatni, hogy mindjárt a temetést követő napon, 1382 szeptember 17-én annak idősebb leányát, Máriát, egyhangúlag elismerte, nem is királynőjének, hanem királyának és nyomban meg is koronázta.[1] Miután azonban Mária még csak 12 éves volt, az ország rendei nagykorúságáig az ország kormányát anyjára, Erzsébet özvegy királynéra bízták, aki viszont leginkább Garai Miklós nádor tanácsára hallgatott. A bátorsága, ügyessége és jellemszilárdsága által kitünt fiatal Garait még Nagy Lajos emelte 1354-ben alacsonyabb helyzetből macsói bánná, 1376-ban pedig nádorrá nevezte ki. Garai Miklós megbízhatósága és a királyi családhoz való feltétlen ragaszkodása révén teljes mértékben meg is érdemelte ezt a nagy kitüntetést, csak az volt a kár, hogy határtalan büszkesége, majdnem az erőszakosságig menő erélye és nagyravágyása által csakhamar majdnem az összes zászlós urakat nemcsak a maga, hanem az özvegy anyakirályné legelkeseredettebb ellenségeivé is tette.[2]

Ez annál nagyobb baj volt, mert alig hogy Nagy Lajos szemét behunyta, Lengyelországban és a birodalom déli részein, mintegy varázsütésre, elementáris erővel tört ki a forrongásnak, lázadásnak és a Magyarországtól való elszakadásnak félre nem ismerhető jele.

[1] Paulus de Paulo, Schwandternál, III., 724. – Laurentius de Monacis, Carmen seu historia di Carolo II., cognomento Parvo, rege Hungariae.

[2] Monaci verses krónikája 59–65. v.