Hogy Lajos király a velencei háború közepette még mielőtt annak sorsa eldőlt volna, megengedte Durazzói Károlynak, hogy az igazi magyar ügynek, mert a velenceit határozottan annak kell tekintenünk, elhanyagolása mellett és annak rovására a magyar hadak legnagyobb részével tisztán családi ügyek érdekében hadi vállalatba fogjon, azt nem mondhatjuk éppen szerencsés gondolatnak. Minden esetre jobb lett volna előbb a velencei ügyet teljesen befejezni s csak akkor ily messzefekvő s Magyarországot távolabbról érdeklő ügyek elintézéséhez hozzáfogni.

Katonai tekintetben ez az újabb nápolyi hadjárat alig mutat fel érdekesebb momentumokat. A sereg tulajdonképpen csak támaszul szolgált a nagyszabású politikai aktus végrehajtása közben: komoly hadműveletre és összeütközésekre nem került a dolog.

Hogy végre Johanna elnyerte méltó büntetését, azt a földi és mennyei igazságszolgáltatás igazi diadalának tekinthetjük. Ennek a nőnek a dolgai elejétől végig vérlázítóan botrányosak és bűnnel telítettek voltak s így nem érdemelt más sorsot, mint aminő osztályrészül jutott számára.

Lajos királyt, bár uralkodásának utolsó éveiben a dekadencia félremagyarázhatatlan jelei mutatkoztak rajta, méltán és teljes joggal tisztelte meg az utókor a „Nagy” melléknévvel, mert minden egyébtől eltekintve, Magyarország az ő uralkodása alatt érte el kiterjedésének, hatalmának és tekintélyének legmagasabb fokát s amellett gazdaságilag is jeletékenyen megerősödött. Tisztán katonai szempontból tekintve a dolgot, az ő legnagyobb érdeme az volt, hogy atyja nyomdokain haladva, mint alább bővebben kifejtjük majd, a hadiszervezetet nemcsak hogy még jobban kifejlesztette, hanem határozottan igen magas fokra emelte, aminek révén oly hatalmas sereget alkotott és állított fel időről-időre a szükséghez képest anélkül, hogy a nemzet az ellen a legkevésbbé is óvást emelt volna, hogy arra támaszkodva, bátran nagy célokat tüzhetett ki maga elé, amelyek legnagyobb részét elérni és realizálni is képes volt. Első hadjárataiban ő maga is mint a vitézség, bátorság és elszántság mintaképe, mint a szó teljes értelmében megtestesült lovag harcol a legelső sorban és a legveszélyesebb helyeken álló csapatok élén; politikai iskolázottsága és katona-politikai tevékenysége legelsőrendűnek mondható, de a magasabb katonai vezetés terén kiválóat tulajdonképen nem tudott produkálni. Hadműveletei meglehetősen sablonosak s ha azok, kivált valamely vár, vagy erődített hely előtt megrekednek, sehogy sem tud magán segíteni s e tekintetben úgyszólván évről-évre ugyanabba a hibába esik vissza. Katonai téren tehát nem valami túlságosan nagy iskolázottságának, intuiciójának, lángeszének, hanem az általa talpra állított seregben rejlő hatalmas és imponáló erőnek és nem kis mértékben a maga személyes jó hírnevének és határozott főlényes fellépésének köszöni az általa hellyel-közzel elért igen szép sikereket.

Mindezeket figyelembe véve, Lajos királyt csak mint harcost és szervezőt mondhatjuk valóban nagynak, mint hadvezért ellenben csupán a szerencsések közé sorolhatjuk királyaink eme egyik valóban legkimagaslóbb alakját.