XI. Gergely pápának 1378 március 27-én bekövetkezett halála után a biborosok VI. Orbánt választották meg pápává, de ennek szigorúsága folytán a bíborosok egy része elpártolt tőle és VII. Kelement választották meg pápának, akit Johanna nápolyi királynő is pártolt a német császár és Lajos magyar király ismételt figyelmeztetése dacára, akik mindenáron azon voltak, hogy az egyházi nagy szakadás minél előbb megszűnjön. VII. Kelemen, hogy Lajos királlyal bosszúját éreztesse és másrészt hogy az őt pártoló Johanna királynő kedvében járjon, összeköttetésbe lépett az időközben ismét Dijonba visszatért Fehér Ulászlóval,[1] akit felbiztatott arra, hogy miután Lengyelországban régi, helyes és bevett szokás szerint nő nem ülhet a trónra s miután Ulászló, aki harmadfokon rokona néhai Kázmér lengyel királynak, feltétlenül igényt támaszthat a lengyel trónra, azért, hogy e jogait érvényesíthesse, fölmenti őt a szerzetesi fogadalmak alól és megengedi, hogy igazságtalanul elvett hercegségét újból elfoglalhassa. A szegény barát-herceg hallgatott is VII. Kelemen szavára, de a gnievkovoi hercegségben hivekre nem találván, visszatért Dijonba, ahol most már 1398 március 1-én bekövetkezett haláláig nyugton maradt.[2]

Válaszul VII. Kelemen fondorkodásaira VI. Orbán pápa viszont Durazzói Károly herceget szólította fel, hogy érvényesítse jogát, illetve foglalja el a nápolyi trónt. A herceg ebben az időben mint tudjuk, családjával együtt a nápolyi udvarnál tartózkodott,[3] s így eleinte nem igen hajlott VI. Orbán ama biztatására, hogy úgyszólván erőszakkal foglalja el azt, aminek békés elérése céljából Johanna vendégszeretetét igénybe vette, de ismételt nógatásra végre engedett merev álláspontjából, annál is inkább, mert Johanna, aki Tarantói Lajosnak 1362 május 26-án történt elhalálozása után előbb Aragoniai Jakabbal, majd ennek halála után 1376-ban Braunschweigi Ottóval lépett újabb házasságra, remélve, hogy végre mégis fiutódban lesz része. Ez az újabb házasság is hajlandóbbá tette Durazzói Károlyt, feltéve, hogy a pápa Lajos király beleegyezését és hathatós támogatását is kieszközli. A herceg ekkor saját személyére már nem volt Nápolyban, hanem mint tudjuk Lajos király megbízásából a Terra Fermán működő csapatok főparancsnokaként szerepelt.[4] Ennek elvi kijelentése után VI. Orbán még tovább ment egy hatalmas lépéssel; meglévén győződve arról, hogy Olaszországot csak úgy mentheti meg a hitszakadástól, ha annak főpártolóját, a nápolyi királynőt ártalmatlanná teszi, 1380 április 21-én kemény bullát adott ki Johanna ellen, amellyel őt mint eretneket és hűbérura iránt felségsértőt trónjától megfosztottnak nyilvánította és alattvalóit hűségi esküjük alól feloldotta.[5] Ennek az ítéletnek a végrehajtásával Orbán Lajos királyt bízta meg, megkérvén őt egyúttal, miszerint Durazzói Károlyt tőle telhetőleg segítse Nápoly elfoglalásában. Lajos király engedett a pápa felhívásának és miután a herceget megeskette, hogy leányait Magyar- és Lengyelország békés birtoklásában nem fogja háborgatni, 1380 június 2-án reá ruházta, mint kívüle az olasz–magyar Anjou-ház egyetlen férfisarjára, mindazokat a jogokat, amelyek őt Siciliára nézve megillették. Azonkívül megengedte neki, hogy a Terra Fermán álló magyar csapatokból sereget gyűjtsön, illetve állítson össze magának, amelynek parancsnokává Horváti János macsói bánt nevezte ki. Pénzt, miután az állampénztár ki volt merítve, nem adhatott ugyan, de adott hitellevelet, amellyel felhatalmazta Horvátit, hogy a magyar király nevére 100.000 aranyforintot vehessen kölcsön.[6]

Durazzói Károly, aki a magyar történelemben Kis Károly néven szerepel, 1380 július elején indult el a hozzá csatlakozott 9000 főnyi magyar és mintegy 1000, többnyire zsoldosokból álló seregével Treviso környékéről és Vicensán, Veronán át Firenze felé nyomult előre, mely várostól hosszas alkudozás után 40.000 forintot csikart ki kölcsönképpen, majd utóbb a város még 5000 forinttal kedveskedett neki.[7]

Rómába Durazzói Károly 1380 november 11-én érkezett, ahol VI. Orbán pápa nagy ünnepélyességgel fogadta. Ő a maga személyére, miután ügye még nem érett meg egészen, az egész telet és a tavaszt Rómában töltötte, seregét pedig már 1380 október 9-én Genova segítségére küldte, hogy az, amíg ő a pápával tárgyal, Visconti Barnabos-szal végezzen.[8]

Ezalatt Johanna, hogy Durazzói Károlyt kijátssza, Anjou Lajos herceget, V. Károly francia király öccsét, VII. Kelemen engedelmével 1380 június 29-én fiává és halála esetére utódává fogadta és egyúttal Calabria hercegévé is kinevezte; majd Nápolyba hívta, hogy ott a koronát is a fejére tegye.[9] Közben Johanna Firenzétől is kért segítséget az ellene törő Durazzói Károly leküzdhetése céljából, de az említett város a minden áron való békülést tanácsolta a királynőnek. Utóbbi Franciaországra sem igen számíthatott, mert annak királya, V. Károly, 1380 szeptember 16-án meghalt. A Provence-ból, amely amúgy sem igen akart hallani Anjou Lajosról, szintén nem érkeztek meg idejekorán a várva-várt gályák s így San-Germanonál a királynő férje, Braunschweigi Ottó nem valami nagyszámú sereget gyüjthetett zászlója alá.

Közben Durazzoi Károly megegyezett a szentszékkel s VI. Orbán pápa őt 1381 június 3-án királlyá koronázván, III. Károly, ahogyan őt a koronázás után hívták, július 8-án elindult serege élén Nápoly felé.[10] E sereg közeledésének hírére Braunschweigi Ottó serege napról-napra fogyott s így utóbbi jónak látta a visszavonulást elrendelni, de az ellenség által utóléretvén, az már csak folytonos csatározások közepette volt végrehajtható, míg végre július 16-án barát és ellenség majdnem egyidőben érte el Nápolyt. A nemesség és a nép nagyrésze Károlyhoz átpártolván, ez még aznap este 9 órakor bevonult a tárt kapukon s másnap Castel-Nuovot fogta ostrom alá, amelybe Johanna számos asszonnyal és gavallérral bezárkózott, míg férje, Ottó, Marsigliano felé vette útját, ahonnan hasztalan kísérelte meg, hogy Károlyt nyilt csatára bírja; ez sem a könnyűszerrel birtokába esett várost feladni, sem Castel-Nuovo ostromával felhagyni nem akart. Midőn aztán Johanna élelme elfogyott, kénytelen volt fegyverszünetet kérni ostromlójától, amit ez lovagias módon kellő mennyiségű élelmiszerek rendelkezésre bocsátása mellett 4–5 napra azon feltétel alatt meg is adott, hogyha annak tartama alatt Ottónak a castel-nuovoi ostromzárt megtörnie nem sikerül, akkor nagynénje, Johanna megadja magát.

A fegyverszünet utolsó napján, augusztus 25-én, Ottó Aversából, ahova visszahúzódott volt, előnyomult Nápoly felé, ahol Károly csatarendbe állított serege élén várta. Ottó vitézül nyomult előre s már csaknem Károly zászlójának közelébe ért, amidőn körölfogták és foglyul ejtették. A fővezér fogságáról szóló hír oly leverőleg hatott a nápolyi seregre, hogy az felbomolva futásnak eredt, aminek aztán az lett a következménye, hogy Johanna megadta magát, mire őt Károly tisztességes bánásmód mellett fogságba helyezte.

Szeptember 1-én tíz provenceiakkal megrakott gálya érkezett Johanna segítségére Nápoly alá. Károly arra kérte nagynénjét, tiltsa meg a gályáknak, hogy ellenséges módon viselkedjenek, béküljön ki vele és fogadja őt fiává. Johanna ezt meg is igérte és azon ürügy alatt hivatta magához a gályák tisztjeit, hogy őket Károly iránt hódolatra intse. A tengerésztisztek el is jöttek és Johanna tanuk nélkül beszélhetett velük, de ahelyett, hogy igéretéhez képest cselekedett volna, szemrehányást tett nekik késedelmes beérkezésükért s egyúttal megintette őket, hogy ha még egy csöpp hűség van bennük, álljanak Anjou Lajos mellé, akit ő fiául, utódjául fogadott és harcoljanak minden erejükkel az ő elnyomói, Károly és a hozzá csatlakozott hadak ellen.

Erről az álnokságról tudomást szerezve, Károly Muro várába záratta Johannát, majd midőn megtudta, hogy vetélytársa, a francia Anjou Lajos, kit VII. Kelemen 1382. február 23-án Avignonban szintén Nápoly, illetőleg Sicilia királyává koronázott, már szintén útban van 18.000 fegyveressel, aminek bizonyságául pártja Nápolyban máris mozgolódni kezdett, – Károly Johannát 1382 május 22-én Muro várában négy magyar zsoldos által megfojtatta.[11]

Így bosszúlta meg a végzet az ártatlan Endre herceg meggyilkoltatását, amelyben Johannának igen nagy része volt.

Károlynak ezután még sokáig kellett országáért, az ellene nagy erővel fellépő Anjou Lajos ellen harcolnia, micélból ismételten kért és kapott is Lajos királytól újabb segítséget, de Anjou Lajos 1384 októberében elhalálozván, Károly most már nyugodtabban érezhette magát.

Johannát Lajos király nem élte sokáig túl; meghalt 1382 szeptember 10-én Nagyszombatban 56 éves korában.

[1] Lásd a 160. oldalon.

[2] Dlugoss Hist. Polon.

[3] Lásd a 148. oldalon.

[4] Lásd a 179. oldalon.

[5] Raynaldus, Annal. Eccl. az 1380. évhez. – Fleury, Hist. Eccl. XXIV. 351.

[6] Anjouk. dipl. Eml., III., 162. sz. – Karácsonyi János, Magyarország és a nyugati egyházi szakadás. – Theodorici de Nyem, De Scismate.

[7] Anjouk. dipl. Eml., III., 171–187. sz. – Machiavelli, Hist. Florentina, Lib. 3. – Annales Mediolanenses, Muratorinál XVI.

[8] Anjouk. dipl. Eml., III., 180.

[9] Martene et Durand, Thesaurus novus, I., 1584. – Balusius, Vita Pontif. Avenion, I., 501. – Lüning, Cod. Dipl. Ital. II., 1142.

[10] Raynaldus, Annal. eccl. az 1381. évhez.

[11] Theodoricus de Nyem De Scismate C. 21–24. – Leibnitz, Script. rerum Brunsvicensium című gyűjteményében, II. 53. – Fleury, Hist. Eccl.. 354. – Giornale Napolit., Muratorinál XXI. – Giannone, Storia civile del regno di Napoli, III. 300. – Le Bret, Geschichte von Italien, V.