Nagy Lajos atyja nyomdokain haladva, a legszebb eredménnyel tovább folytatta a honvédelem átszervezését és a hadügyi intézmények nagyszabású kiépítését a VII. rész 22. fejezetében vázolt banderiális rendszer alapján, micélból ő is a legnagyobb bőkezűséggel osztogatta a különféle kedvezéseket, címereket, méltóságokat és egyéb kiváltságokat. Jutalmul azért a nagy áldozatkészségért, amellyel a nemzet őt, a tulajdonképpen inkább családi, mint nemzeti érdekből folytatott nápolyi hadjáratok viselésében támogatta, Lajos király az 1351 december 11-én valószínűleg Budán tartott országgyűlésen az ország főurainak, főnemeseinek és nemeseinek, mint az ország összessége képviselőinek kívánságára megerősítette és átírta az aranybullát, kivéve annak azt a pontját, mely szerint az egyenesági örökös nélkül elhaló nemes birtokáról szabadon rendelkezhetett.[1] Ezt a pontot Lajos király törülte és helyette elrendelte, hogy a mondott esetben a mellékági rokonokat illeti meg az örökség s csak ha ilyenek se volnának, akkor szálljon a birtok a királyra. E rendelkezés az úgynevezett ősiségnek vetette meg alapját, amellyel Lajos király legfőkép a nemesi családok elszegényedését s ennek révén hadakozási, illetve a sok háborúskodáshoz szükséges ember és anyag szolgáltatására vonatkozó képességük csökkenését akarta meggátolni. Hogy emellett a kincstár érdeke, kevesebb birtoknak rászállása révén, kissé háttérbe szorult, azzal nem sokat törődött. Kitűzött célját, az ősi birtok teljes védelmét azonban még ő sem érte el; ehhez a birtokok teljes oszthatatlanságának kimondása és az elsőszülötti örökösödésnek törvényerőre emelése lett volna szükséges, ahogyan az a tisztán hűbéri alapokon álló országokban tényleg szokásban is volt. De a magyaroknak a szabadságról és a gyermekek jogegyenlőségéről kialakult fogalma az örökösödés ilyenfajta megállapításával soha nem tudott megbarátkozni. Ezért a későbbi jogfejlődés szerint nálunk a vagyonnak kétféle kategóriáját különböztették meg. E kategorizálás szerint az egyik az ősi (aviticum), vagyis az a vagyon, amely a szülők után örökösödés útján az utódokra száll, ellentétben a szerzeménnyel (aquisitum), amelyet az illető a maga munkásságával szerzett s amelyről úgy élők közt, mint halál esetére szabadon lehetett rendelkezni. Ezzel szemben a szabad rendelkezés alól kivont ősi vagyon az ősiség törvénye szerint elsősorban a lemenőkre s azután a felmenőkre szállt, vagyis az atya utáni vagyon visszaszállt az atyára, s ha az már nem élt, az ő utódaira, az anya után maradt vagyon ellenben az anyára, illetőleg az anya utódaira, ami mellett a közelebbi íz mindig kizárta a távolabbit. Az örökösödésnek ez a neme 1848-ig maradt érvényben, amikor az ősiséget eltörölték.

A fentiek szerint kétségtelen, hogy Lajos király az ősiséget elsősorban a hadügy fejlesztése érdekében eszelte ki, mert ezáltal vélte az ország nemeseit képesekké tenni arra, hogy minél nagyobb mértékben és számban tehessenek eleget hadi kötelezettségeiknek.

A kincstár jövedelmeinek gyarapításától eltekintve, ugyanezt célozta Lajos királynak egy másik rendelkezése is. Annak fejében ugyanis, hogy ő az adózás terén addig fennállott igen sok visszaélést és mindenféle pótadókat megszüntetett, az úgynevezett kilenced-adót rendszeresítette, amellyel a jobbágyokat, a szántó-vetőket és szőlőművelőket az egyháznak minden termesztményből adandó tizeden felül még a kilenced leadására is kötelezte, mondván, hogy „valamint a király ezentúl a királyi (királynéi) javakon minden földművelő jobbágyától termesztményeinek kilenced részét kincstára számára beszedi, úgy az urak és nemesek is hasonló kilencedet szedjenek a maguk jobbágyaitól; épígy a birtokos papok is a tized megvétele után még kilencedet is szedjenek jobbágyaik termesztményeiből, hogy ezáltal módjukban legyen nekünk hívebben szolgálni, s hogy ennek révén a mi tisztességünk és hatalmunk minél jobban gyarapodjék.”

Ebből az indoklásból eléggé kitűnik, hogy a kilenced par excellence hadiadó volt, amelyet a hadiszolgálat alól felmentett jobbágyságnak kellett a hadköteles nemességnek fizetnie, hogy ilyenképpen annak hadiköltségei megtérüljenek.

Végül a seregek ellátási költségeinek fedezésére Lajos király a számbavett jobbágytelkekre ezenkívül még kifejezetten némi hadiadót (dica) is vetett ki. Hadjáratok alkalmával pedig a szükséges költségek fedezésére egyes városokra, esetleg az ország összes lakosságára úgynevezett királyi adót vettetett ki.[2]

Nevezetes és említésre méltó, hogy az ország lakossága – jobbágyok, nemesek, főpapok, főnemesek egyaránt – zúgolódás nélkül, – mert hosszú uralkodása alatt nyomát sem találjuk az azelőtt úgyszólván napirenden levő felkeléseknek és lázadásoknak – tettek eleget Lajos király igen nagyarányú seregállítási és ellátási kívánságainak s e nagyfokú, dícséretreméltó teherviselési készségnek volt köszönhető, hogy az ország hadrendszere, mely Károly Róbert trónraléptekor úgyszólván teljesen felbomlottnak volt tekinthető, Lajos alatt oly nagyfokú kifejlesztést nyert, hogy ő a rendelkezésre álló, mintegy 200.000 főnyi seregével Európa egyik leghatalmasabb fejedelmének tekinthette magát.

Nagyban fokozta a nemzetnek a haditerhek vállalása körül kifejezésre jutott áldozatkészségét az a tudat, hogy Lajos királyban egy minden tekintetben fényes fejedelmi tulajdonságokkal bíró, nemes, igazságos, nagylelkű, bőkezű és idegen származása dacára igazi magyar érzésű uralkodót tisztelhetett, aki e kiváló tulajdonságai és nem kis mértékben pazar pompájú udvartartása révén is, úgy magának, mint birodalmának egész Európában oly általánosan elismert súlyt és tekintélyt tudott szerezni, hogy az e réven támadt presztizs jóleső büszke tudattal töltötte el minden magyar ember szívét. Ugyanezek a tulajdonságok voltak azok, amelyek oly varázserővel hatottak a fő- és köznemességre egyaránt, hogy azok egymással vetekedve, nem ritkán erejüket és vagyoni állapotukat meghaladó módon igyekeztek minél nagyobb számú harcossal a király zászlói alá seregleni. Ez az igyekezet vezettett arra is, hogy hovatovább mindig több és több földműves jobbágy került a harcosok sorába, holott tudjuk, hogy azelőtt a katonáskodást elvileg a nemesség kiváltságos privilégiumának tekintették.

Lajos király minden személyes vitézséget és hadi érdemet bőven megjutalmazott és bőkezű kegye nemcsak az érdemeket szerzett hősre, hanem – kivált ha ez maga elesett a harcban – családjára, gyermekeire és testvéreire is kiterjedt. És jutalom gyanánt a körülményekhez képest sok midenfélét osztogatott. Az egyiket birtokkal, nemesi jószággal, várral, – a másikat vám-, vagy adómentességgel ajándékozta meg; ezt a várjobbágyok sorából nemesi rangra emelte, amannak jobbágyait vette ki a vármegye hatósága alól; egyiket az ellene indított per alól menti fel, a másiknak pedig a rászabott büntetést engedi el. Szóval mindent adott, amit egy középkori bőkezű uralkodó csak adhatott.

Nagy számban rendelkezésre álló erejét országvédelmi szempontból Lajos király a következő kategóriákra osztotta:

a) Az országba betörő külellenség felfogására, feltartóztatására és első leküzdésére az ország határai mentén a koronajavak jövedelméből állandóan készenlétben tartott királyi bandérium és a betörés helyéhez közel lakó kiváltságos népek bandériuma voltak hivatva.

b) Ha a királyi bandérium nem volt elegendő a végek védelmére, akkor annak támogatására a főpapok és főurak (az erdélyi vajda, a székelyek ispánja és a bánok) bandériumai ültek lóra.

Az e két pont szerint kiállított bandériumok alkották a rendes haderőt, amelynek kiegészítésére a főurak ama csoportjai szolgáltak, amelyeket azoknak – akár viselték országos méltóságukat, akár nem – birtokaik jövedelme arányában kellett kiállítaniok.

c) Végre, ha e két rendbeli fölkelés sem bizonyult elegendőnek az ellenség leküzdésére, akkor végső tartalék gyanánt a nemesség személyes fölkelése (personalis insurrectio) következett, mely minden fegyverfogható nemes embert talpra állított az ország védelmére és mely a veszély nagyságához és a lóraülés terjedelméhez képest partialis, vagy generalis lehetett, aszerint, amint a felkelés az egész országra, vagy csak egyes vidékekre terjedt ki.

Ezek a rendelkezések arra az esetre szóltak, ha az ellenség az ország területére betörne, ami azonban Lajos király egész uralkodása alatt vajmi ritkán történt meg.

A külföldön viselt háborúknál másképpen állott a dolog. Dalmáciai első hadjárataihoz Lajos király a többnyire a helyszínén nagy számban felfogadott zsoldosokon kívül főkép csak saját bandériumait, vagyis a királyi bandériumokat vihette magával, de már a nápolyi hadjáratok idején oly nagy közszeretetnek örvend a fényes hadivállalatai által európai hirűvé vált király, hogy ama nemesek nagy tömege is önként csatlakozott zászlóihoz, akik hadiszolgálatra vagy egyáltalában nem, vagy legalább is külföldi hadjáratokra kötelezve nem voltak. Ilyenformán a két nápolyi hadjárat alatt a sereg zöme magyarokból és pedig részben a hűbériség elvén alakult bandériumok zászlói alá sorakozott, részben a hadjárat tartamára a király kíséretéhez önként csatlakozott vitézekből állott. Utóbbiakhoz hasonlóan még számos idegen lovag is csatlakozott részint a pápa és a nápolyi udvar elleni ellenszenvből, részint hírvágyból és lovagias kalandok iránti hajlamból, tekintettel arra, hogy az ép oly messze, mint érdekes földre menő hadjárat, utóbbiakra igen bő alkalmat és kilátást nyújtott. Végül a nápolyi hadjáratokban is még nagyszámú zsoldos hadak egészítették ki a király seregét, amelyeknek számos csapata részben állandóan állott a király szolgálatában, részben költségkimélés szempontjából időről-időre és a szükséghez képest toboroztatott, rendszerint magán a hadiszintéren a tulajdonképpeni hadműveletek megkezdése előtt.

Lajos király hadseregének szervezéséről alig jegyeztek fel valamit a krónikák. A sereg hadászati egysége alighanem a bandérium, a harcászati egység ennek egy bizonyos hányada, a fél-, negyed-, nyolcadbandérium stb. volt. E seregek, seregtestek, csapattestek, osztagok parancsnokai különböző rendfokozatokat viseltek; a legmagasabb parancsnokot rendszerint kapitánynak (capitaneus) hívták; alárendeltjei voltak a fő-hadnagyok (senescali) és a hadnagyok (caporales, capo), de természetesen nem a mai értelemben véve a főhadnagyi és hadnagyi rendfokozatokat. A hadnagy ugyanis akkorban egy egész hadnak, azaz seregrésznek nagyja, vagyis parancsnoka, vezetője volt.

Fő és úgyszólván egyedüli fegyvernem még most is a lovasság volt. Gyalogság csak kivételesen s akkor is csak alárendelt szerepkörben fordult elő és rendszerint a városok jutalékából került ki. Egyébként, ha valamely műveletet, várostromot stb. gyalogosan kellett végrehajtani, akkor arra lóról szállt lovasságot alkalmaztak.

A lovasság fegyverzete. Az idegen lovagok, valamint rendszerint maga Lajos király is, teljes vértezetben jelentek meg. A zsoldos csapatok nehézfajta lovasságból állottak, míg a magyar lovasság legnagyobb része könnyű fegyverzetű és felszerelésű volt. A könnyűvérű, mozgékony magyar vitéz nagyon nehezen tudta magát beletalálni a harcos mozdulatait akadályozó súlyos vasöltözetbe, melyet rendszerint kocsikon kellett a sereg után szállítani. A magyar lovasság támadófegyverül a kopját vagy lándzsát (hasta, lancea), az egyenes és görbe kardot (gladius, ensis) és a buzogányt, továbbá a nyilat (arcus, sagitta), védőfegyverül pedig a sisakot (barbuta) és a könnyű pajzsot (scutum) használta. A sisak kemény bőrből készült s elől bőrszallaggal kötötték össze. Az ezt viselőket „barbutus”-oknak, bőrsisakosoknak nevezték.

A gyalogság fegyverzete. A gyalogosok főfegyvere az íj és a nyilpuska volt, amelyhez még a nyiltartó puzdra tartozott; oldalukon rövid pallost, az előbbiek ezenkívül csatabárdot vagy buzogányt is viseltek. A gyalogság jelentékeny része azonban csak lándzsával volt fölfegyverkezve, melyhez még a rövid pallos, vagy néha tőr járult.

Öltözet. A magyar csapatok hadiöltözete bőrből (di cordovano) készült. A legalsót jól bezsírozták, erre aztán még egy második, esetleg harmadik, sőt negyedik rövid bőrzekét (pellicium) öltöttek, mely szorosan a testhez simult és az izmokat feszítette. Sisakot, mely szintén bőrből készült, nem mindig viseltek, mert ez gátolta őket a nyilazásban; ehelyett rendszerint valami könnyebb föveg-félét használtak. A lovagok s ezeket utánozva, a magyar főbb urak öltözete rendszerint hosszú sodronyingből (lorica) és teljes vértezetből állott, melyhez a vaskeztyű (chiroteca ferrea) is tartozott; a szegényebbek csak mellvértet vagy vaslemez darabokkal borított mellényt viseltek.

Lóanyag. A magyarok lovai – mondja Villani[3] nem nagyok; azokkal végzik a szántást s egyéb mezei munkát; azonkívül mindenféle teherhordásra taliga elé fogják s valamennyit úgy nevelik, hogy szorosan együtt álljanak. A lovak ép oly kevéssé finnyásak mint gazdáik. Ha lakatlan vidéken táboroz a had, ember és ló szabad ég alatt, sátor nélkül tanyáz. Ilyenkor a katona leszedi lováról a vértet és ha szép idő van, rajta alszik, ha esik, vele takaródzik. A ló pedig jó és rossz időben egyaránt födetlen; nem árt neki, nagyon edzett és könnyen elviseli a rossz időjárást is. Lábaikra béklyót tesznek és kiverik a mezőre, vagy cövekhez kötik, hogy legeljenek, mert a magyar ló beéri fűvel, szénával, szalmával; szemet (biada) ritkán és keveset kap.

Élelmezés. A magyar katona – mondja ugyancsak Villani Máté – szintén kevés élelemmel elégszik meg; ez nem sok gondot okoz neki. Magyarországon sok az ökör és tehén s azokat nem használják földművelésre, hanem a jó legelőkön gyorsan meghizlalják s levágják őket; bőrükkel és zsírjukkal élénk kereskedést űznek, húsukat besózzák s ha jól megfőtt, kiszedvén belőle a csontot, kemencékben vagy a levegőn megszárítják, azután porrá törik, finom lisztté őrlik. Ha tehát a sereggel lakatlan vidéken vonulnak át, ahol élelmet nem kapnak, üstöket és más rézedényeket visznek magukkal és hadi ellátás gyanánt mindegyik egy-egy zacskóval visz e porból s azonkívül a vezér taligákon nagy mennyiséget szállíttat belőle. Ha aztán folyóhoz vagy másféle vízhez érnek, megállapodnak, edényeiket megtöltik vizzel, felforralják s ha felforrt, az emberek számához mérten megfelelő mennyiséget öntenek bele a szárított húslisztből; ez megdagad, felduzzad, aztán száraz húsliszttel összekeverik, meggyúrják. Ez a pép kenyérrel, vagy kenyér nélkül is élvezhető és igen tápláló.

Ilyenformán a magar sereg ellenséges földön is soká fentarthatja magát, miután lovaik füvet mindenütt találnak, a legénység pedig megél ezzel a porrá tört hússal (carne matoriata) is.

Az élelmezésnek és ellátásnak ez a primitív módja azonban bizonyára csak a szükség tartamára korlátozódott. A zsoldos csapatok ellátásáról egész másképpen kellett gondoskodni; épígy más elvek szerint történt a magyar csapatok ellátása is a nápolyi és velencei hadjáratok tartama alatt. A természetbeni élelmezés helyett annak beszerzésére minden harcos megfelelő, havonként előre kifizetendő összeget kapott. Természetes, hogy ily rendszer mellett a csapatok gyakran éheztek és majdnem mindig erőszakoskodtak, sőt nem ritkán rabolniok kellett, hogy a szükséges élelmiszerek birtokába jussanak. Néha, így többek között a Terra Fermán, vállakozók vállalták el a hadjárat tartamára a csapatok élelmezését s ez, ha többe is került, de legalább tűrhető állapotokat teremtett. A zsold az ellátáson felül járt ki a csapatoknak. Általában véve a vezető állásban levő tisztek, kapitányok, 20–25, az alsóbbrangú tisztek 10–15, a közvitézek pedig kb. 5 aranyat kaptak havonta. Azonkívül az esetenkénti zsákmányból is mindig megkapta a csapat a maga hányadát.

Hadászat, harcászat. Lajos király korában a hadászat, vagyis a seregek hadműveleteinek vezetése terén a legegyszerűbb formákat alkalmazták. A sereg egy vagy több oszlopban, csoportban nyomult előre és ahol az ellenségre, vagy még inkább valami erődített helyre, várra bukkant, azt megtámadta. Az ütközet vagy csata a folyamatban levő hadműveletnek véget vetett; üldözésről, hadászati értelemben, alig volt szó.

A harcászat szintén meglehetősen egyszerű alapelveken nyugodott. Az ütközetek, csaták összképe többnyire kisebb-nagyobb csoportok, nem ritkán pedig egyes kiváló egyének rendszerint teljesen önálló, egymással csak laza összefüggésben lévő részletharcának összességéből alakult ki. Miután a főbb vezérek maguk is belevegyültek a harcba, sőt rendszerint az ellenfél valamelyik vezérével vívták meg élet-halál harcukat, rendszeres és tudatos harcvezetésről szó sem lehetett. De különben is az egyes csapatok, bandériumok csak saját zászlós uraik parancsszavára hallgattak, ezek pedig többnyire a szomszédokra való tekintet nélkül, saját belátásuk, hogy ne mondjuk, kényük-kedvük szerint cselekedtek és csak arra ügyeltek, hogy katonáik vitézül harcoljanak és zászlóik becsületén csorba ne essék.

Egyébként, Villani Máté szerint „a magyarok a német vitézi harcmodortól eltérőleg, ha csak lehetett, kerülték a nagyobb zárt tömegekben való harcot, hanem tizen-tizenöten egy-egy csoportba összeállva, hol jobbról, hol balról támadják az ellenséget, akit már messziről igyekeznek nyilaikkal megsebezni s gyorsan elrohannak vágtató lovaikon.” A kilőtt nyilak a vértezett lovagokban ugyan kevés, de a lovakban és a gyalogságban annál több kárt tettek. Ha az ellenség futásnak ered, akkor üldözik, ha pedig első támadásuk nem sikerül, ők futnak, hogy aztán puzdráik veregetése által adott jelre ismét összeverődve, újra meg újra az ellenségre támadjanak, mely támadásnak gyors végrehajtásában és az ellenség rohammal való zaklatásában nagy mesterek voltak. Ilyenkor nem gondolnak a halállal, sőt a legnagyobb veszélyt keresik. Nagyon gyakorlottak – mondja tovább az egykorú Villani – s ügyesek a hosszas lovaglásban és a zsákmánylásban. Harcmódjuk nem a csatamezőn való helytállásban, hanem portyázásban, megfutamodásban, üldözésben, nyilaik kilövöldözésében, meghátrálásban s utána az ütközetre való visszafordulásban áll.”

Suchenwirt szerint csatakiáltásuk most már nem a régi vezérek korabeli „huj, huj” volt, hanem Nagy Lajos e szavakkal bíztatta és buzdította rohamra induló hadait: „Éljen Magyarország![4]

Barátnál, ellenségnél egyaránt a lovasság szerepelt főfegyvernem gyanánt azzal a különbséggel, hogy a magyar lovasság zöme könnyű, az ellenfeleké pedig kivétel nélkül nehéz lovasságból állott. Ha kivételesen gyalogság is vett részt a harcban, akkor az ebből keletkezett vegyes felállításnál a lovasság rendszerint a csatarendek szárnyain, ritkábban a gyalogcsapatok tömegei között nyerte beosztását. Harcát ez a két fegyvernem egymásra való tekintet nélkül, teljesen önállóan vívta. Egyébként a különböző, egymástól teljesen elütő fegyverzet és harcmód következtében a két fegyvernem között összeműködésről nem is igen lehetett szó. A gyalogság a harchoz többnyire mély tömegekben állott fel, hogy a nekirontó lovasságnak könnyebben ellenállhasson és hogy az általa használt hosszú nyársak segítségével a lovakban lehető nagy kárt tegyen.

Tüzérséget a nyilt harcban még egyik fél sem használt. Az egyelőre csak a várakban és a hajókon nyert alkalmazást. A tüzérséget pótló hadigépek alkalmazása ekkor már mind ritkábbá vált s maga Lajos király soha sem tartott állandóan hadseregében hadigépeket s ha egyik-másik vár ostrománál mégis szüksége volt rájuk, azokat rendszerint idegenektől szerezte be.

Az erődített helyek és várak támadása és védelme körülbelül még ugyanazon módozatok szerint történt, mint Károly király korában.[5] Hogy az erődített helyek és várak ostroma Lajos király csapatjainak egyik legérzékenyebb gyöngéjét képezte, azt az események leírása folyamán ismételten volt alkalmunk hangsúlyozni. Villani Máté is kiemeli, hogy a magyarok jelvények s mindennemű ostromszerek nélkül szoktak hadba vonulni.[6]

Egyébként a várak építésére és jókarban tartására ebben az időben már nálunk is igen nagy gondot fordítottak s azok számát közel 200-ra tehetjük. A várépítészet annyiban mutatott az előbbi korszaktól eltérő formákat, hogy a régibb egyszerű szerkezetű várak helyett most mindinkább a kettős várrendszer hódított tért, ami abból állott, hogy a vár belsejében a falak és sáncok megkettőztetése által a vár belsejében egy második kis várat, a végső menedékhelyet képezték ki, úgy hogy, ha a külső vár az ellenség kezébe is került, a belső mag legalább még egy ideig tarthatta magát. A külső várban rendszerint a vár-úr cselédsége és a várőrség tanyázott; itt voltak az istállók, gabonás csűrök és egyéb gazdasági épületek s annak udvarán tartották a fegyvergyakorlatokat és a lovagi játékokat és tornákat is. A belső várat maga a vár ura foglalta el; itt voltak a családtagok és a vendégek szobái, a lovagterem, a kápolna a családi sirbolttal, a gyakran óriási mélységű kút, stb.[7]

Az előző korszakokhoz képest a várak építési anyaga is megváltozott. Eddig majdnem kizárólag fát és földet használtak. Lajos korában már túlnyomóan kő volt az építési anyag. Kassa, Eperjes, Kőszeg, Sopron, stb. mind már kőből épültek és csak kisebb falukat vettek körül palánkokkal és sövénykerítésekkel.[8]

A várak építése és elidegenítése, sőt még elzálogosítása is királyi engedélyhez volt kötve.[9]

Fekvés és rendeltetés szerint ebben az időben általában háromféle várat különböztettek meg. A megyék központján fekvőket királyi váraknak hívták. Azokban lakott a megyei főispán, aki onnan vezette a királyi bandériumot a király által kijelölt gyülekezési helyre. Különös fontosságuk volt a határ-, vagy végváraknak, amelyek az országhatár mentén megfelelő távolságra egymástól mintegy őrszemekül és biztonságul szolgáltak a külellenséggel szemben. Ilyenek voltak többek között az ország északi részén a vágmenti várak, továbbá Árva, Szepes, Lőcse, stb.; nyugaton Sopron, Szarvkő, Kőszeg, stb.; keleten és délen Törcsvár, Landskron, Orsova, Valkó, Varasd, stb. Végül voltak még meglehetős nagy számban magán várak is egyes főurak birtokain. A vár parancsnoka a várnagy (castellanus) volt, akit a megyei és a végvárakba maga a király nevezett ki.[10]

Befejezésül még az e korabeli tengeri hadművészetről néhány szót. A Velence elleni hadjáratokban a tengeri hadműveletek is jelentékeny szerepet játszottak s habár ezekben sajnos, magyar flotta, miután olyan még mindig nem volt, nem vehetett részt, de azért a dalmát városok által kiállított kisegítő gályák és hajók mégis Lajos király kérésére és rendeletére vettek részt az ottani eseményekben s így illő dolog, hogy legalább egész röviden az akkori tengeri taktikáról is megemlékezzünk.

A tengeri harcászatban általában véve három korszakot szoktak megkülönböztetni: az evezős hadihajók, a vitorlás hadihajók és a gőzhajók korszakát. Az evezős hadihajók korszaka az ősidőktől egészen a XVI. század második feléig tartott s így Nagy Lajos kora is ebbe az időszakba esik, amikor a hajókat még főkép evezőkkel hajtották s vitorlákat csak kedvező szél esetén vettek segítő hajtóeszköz gyanánt igénybe. Voltak, egy, két és háromsoros evezővel ellátott gályák, amelyeken többnyire rabszolgákat alkalmaztak evezősök gyanánt. A harcok vívása külön e célra kiképzett osztagok feladata volt, akik a hajónak többnyire kimagasló, bástyaszerű orr- és farépítményein voltak elhelyezve, ahol könnyebben használhatták kézi vető és szálfegyvereiket, később pedig lőfegyvereiket. Ugyanitt voltak felállítva a hadigépek is, vagyis a nyilakat és köveket és égő csóvákat vető balliszták és katapulták, majd utóbb az ágyúk is.

Különböző, néha igen furfangos eszközöket használtak arra, egyrészt, hogy az ellenséges hajók falait megrongálják, másrészt, hogy az ellenséges hajót a saját hajójukhoz kössék, megcsáklyázzák, aminek megtörténte után gyorsan hidat vetettek s azon a harcosok tömegesen átkelvén az ellenséges hajóra, ott kezdetét vette a kézitusaszerű harc. Kedvelt fogás volt az ellenséges hajók evezőibe való berontás, mivel azok evezőik használhatatlanná tétele után mozgathatlanokká váltak. A harcnak egyéb módjai a felgyujtás és a fenékbefurás voltak. Utóbbi célra a hajó orrán alkalmazott egy vagy több vassal kivert döfőorr szolgált. Eszerint a hajók főtámadóereje az orrokban lévén, az akkori harcalakzatok csakis arcalakzatok és ezek változatai lehettek; vagyis a hajók orral az ellenség felé, nagyjában egymás mellett, nem pedig egymás mögött sorakozva mentek neki az ellenségnek a harc megvívása céljából. Az ennél alkalmazott vezérelvek igen kezdetlegesek voltak. Nemcsak az ókorban, hanem részben még a középkorban is a csata napján a két vezér szembeállította flottáit, jelt adott, mire a két hajóhad nekirontott egymásnak; közben minden hajó kiszemelt magának egy ellenséges hajót és ha azt legyőzte, egy másikat, vagyis a harc úgyszólván csupa páros viadalból, úgynevezett hajótusából állott. Vezetésről harcközben alig lehetett szó. Nagyobb tengeri flották már több hajórajra tagozva és különféle alakzatok felvétele után mentek neki az ellenségnek s ekkor már a vezetési képesség is jelentékeny szerepet játszott a tengeri csaták megvívásánál.

Nagy Lajos harmadik velencei háborújával nagyjában le is zárult az evezős hajók korszaka. Az ezt követő időszakban, vagyis a vitorlások korszakában már a lőfegyvereknek is kiváló szerep jutott s azoknak alkalmazása lényegesen kifejlesztette s részben meg is változtatta a tengeri harcászat alapelveit is.

A harmadik velencei háborúban a velenceiek részén különösen Pisani, a genovaiaknál pedig Doria Lucián tűnt ki remek vezetési képességével.

[1] II. Endre aranybullájának idevonatkozó IV. pontja úgy szólt, hogy: „Ha valamely nemes fiu nélkül hal meg, akkor leányát illesse birtokának negyedrésze, a többiről pedig tetszése szerint rendelkezhessék; ha a halál közbejötte miatt nem rendelkezhetik, a hozzá közelebb álló rokonra szálljon; és ha teljességgel semmi nemzetsége nincsen, akkor szálljon a királyra.

[2] Collecta exercitualis. Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 767., IX/2., 325., IX/5., 258., 630., 632.

[3] Villani Máté krónikája VI. 54.

[4] Suchenwirt Péter, Von Herzog Albrechts Ritterschaft: ta, Hurta (a. m. Hurrah) Ungerlant! Dein chrey (Schlachtruf) den pesten is bekant.”

[5] Lásd a VII. rész 122–123. oldalán.

[6] Villani Máté krónikája VI. 54.

[7] Czobor Béla, Magyarország középkori várai, 23.

[8] Fejér, Cod. Dipl., IX/1., 502.

[9] Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 497., IX/2., 243., IX/3., 235. – Hazai okmánytár VII. 410.

[10] Fejér, Cod. Dipl. X/4., 240., X/5., 158. – Dr. Nagy Sándor, Hadügyünk állapota I. Lajos korában (Ludov. Akad. Közlönye, 1884. auguszt. füzet).