| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
Az 1378 őszén döntés nélkül félbemaradt küzdelem 1379 tavaszán úgy szárazon, mint vízen még nagyobb erővel újult ki.
A magát fáradtnak és elcsigázottnak érző Lajos király már semmi kedvet nem érezvén arra, hogy a szárazföldi hadműveletek vezetését személyesen átvegye, erre a tisztségre Durazzói Károlyt szemelte ki, aki nejét és gyermekeit Nápolyban hagyva, 1379 elején Magyarországba érkezett.
Hogy az új hadjárat minél nagyobb sikerre való kilátással legyen megkezdhető, Lajos király elhatározta, hogy a Velence ellen küzdő haderőt mind a Terra Fermán, mind Dalmáciában megszaporítja. Amoda Durazzói Károlyt küldte le 10.000 fegyveressel, emitt pedig Doria Lucián 17 gályából álló hajóhadát a dalmát városok által felszerelt 6 gályával egészítette ki.
Amidőn Durazzói Károly május elején Treviso területére ért, Visconti Barnabos, Velence szövetségese, már nagyban dúlatta a Hawkwood angol és Landi német kapitány parancsnoksága alatt álló zsoldos csapatjaival Verona környékét, a Scala-k birtokát. Durazzói Károly nyomban támadólag lépett fel ellenük s azokat Cremona tájékán döntőleg megvervén, 1700 emberüket elfogta s miután a milanói körletből 20.000 darab marhát elhajtatott, Viscontit békére kényszerítette. Hasonló szerencsével harcolt Durazzói Károly a velenceiek többi zsoldos csapatai ellen is és egymás után több várost és várat bevevén, Treviso ostromához fogott, megjegyezvén, hogy akkor Velence ez erős váron kívül már csak nagyon kevés várost és területet vallhatott a magáénak. Treviso azonban most is hősiesen védte és tartotta magát.[1]
Ezalatt a tengeri hadműveletek is kezdetüket vették, Doria Lucián a rendelkezésére álló 23 gályával május elején Pola felé elindulván, azok egy részét egy arra alkalmas hegyfok mögött elrejtette, másik részével pedig május 7-én a polai kikötő előtt megjelenve, Pisanit minden áron, többek között lekicsinylő és becsmérlő szavakkal is a harc felvételére igyekezett rábírni. A velenceiek emiatt rém haragra lobbantak és szinte kényszerítették tengernagyukat, hogy a sokkal kisebb erejű incselkedő és ingerkedő ellenséget megtámadja. Azonban Doria Lucián, mihelyt a velencei hajókat közeledni látta, színlelt futással mindaddig visszavonult, amíg elrejtett gályái közelébe érve, azok Pisani hajóhadát oldalba támadhatták. Most aztán kemény küzdelem következett. Pisani teljes erővel nekirontott Doria Lucián csoportjának és az admirális hajóra hidat vetvén, azt heves küzdelem árán, amelynek folyamán Doria Lucián elesett, elfoglalta. E pillanatban jelent meg a küzdőtéren a genovai hajóhadnak a hegyfok mögül előretört Doria Ambrus vezette osztálya és a velenceieket oldalba fogván, rajtuk teljes győzelmet aratott. 15 gálya, 2400 ember, köztük 24 velencei patricius, tetemes pénz- és nagyszámú hadikészlet esett a győzők kezébe. Pisani mindössze 7 gályával Parenzoba menekült. A signoria a szerencsétlen tengernagyot Velencébe idézte, ott haditörvényszékileg halálra ítélte, de egyelőre csak börtönbe vetette, a halálos ítélet végrehajtását későbbi időre halasztván.
Doria Ambrus nem aknázta ki fényes polai győzelmét és Carrara Ferenc később is hiába nógatta, hogy menjen egyenesen Velencének, mely általa is szorítva, talán ellenállás nélkül is megadja magát. Éppígy nem volt hajlandó Doria Péter, az újonnan kinevezett tengernagy mindaddig a Velence elleni közös műveleteket megkezdeni, amíg a kilátásba helyezett újabb erősbítések hajókban, emberekben és hadiszerekben be nem érkeznek és amíg Cattarot, Sebenicot, Arbét az ellenségtől meg nem szabadította.[2]
Így tehát Velence időt nyert, melyet egyrészt az újabb harcra való előkészülésre, másrészt arra használt fel, hogy a magyar király révén lehetőleg elfogadható, tisztességes békét eszközöljön ki. E célból a köztársaság két követe, Contarini Zakariás és Priuli Jakab, miután Hém Pál fia Benedeket és Jakab szepesi ispánt és országbírót ügyüknek megnyerniök sikerült, magyar födözet alatt május 25-én elindultak Trevisoból és Sacilen, Spilinbergon, Villachon és Magyaróváron át június 12-én Jakab ispán kíséretében Budára érkeztek, ahol Durazzói Károlyon kívül már a pápai, firenzei, genovai és padovai küldöttségek vártak rájuk. A velencei követek, látván, hogy a béke megkötésére vajmi kevés a kilátás, ügyes mesterkedéssel húzták-vonták a tárgyalásokat. Lajos király nem volt Budán és nem is ment oda, hanem testi és lelki fájdalmaktól gyötörve, úgylátszik apatikusan a visegrádi várban tartózkodott. Helyette Durazzói Károly vezette a tárgyalásokat.[3] Hosszas, meddő vitatkozások után Lajos király június 17-én fogadta a velencei követeket, amikor tudtukra adatta, hogy az ország tanácsának határozatából Károly durazzói herceget visszaküldi Olaszországba, aki a szövetségesekkel egyetértve, ott teljhatalommal fog dönteni a háború és béke sorsa fölött. „Őfelsége a király – tette hozzá a határozatot kihirdető Vilmos győri püspök – amennyiben tőle függ, hajlandó szövetségesei jogának és tisztességének szem előtt tartásával békét kötni.” Ezek után a követek szomorúan indultak el Oroszvárig magyar, onnan osztrák födözet alatt hazafelé.[4]
Ezalatt otthon, Velencében a signoria tőle telhetőleg sürgette a Velence védelmét célzó munkálatokat. A Lidó csatornáját[5] erős láncokkal zárták el és védelmére ágyús hajókat és mindkét parton erődített táborokat alkalmaztak. Alighogy a munkálatok elkészültek, július elején 16 ellenséges gálya végigjárta a Velence előtt fekvő homokzátonyokat, a Malamoccot, Pellestrinát, megvizsgálta Chioggiáig a lagunák mélységét és aztán a következő napon eltávoztak. E rossz óment jelentő ellenséges tevékenységre a velenceiek a Molamocco, Pellestrina és Capo d'Argile között fekvő csatornákat is éppúgy elzárták, mint előbb a lidóival tették; azonkívül Chioggiába 3000 embert helyeztek el, a lagunák védelmére egy kis flotillát rögtönöztek, megmaradt 6 gályájukat pedig a lidói főbejárat védelmére rendelték ki.
Alig hogy a velenceiek e minden erejüket megfeszítő munkával elkészültek, augusztus 9-én megjelent Doria Péter 47 gályával, melyek közé dalmáciaiak is be voltak sorolva, a Lidó előtt és a védművek szemrevételezése után Chioggia ostromára határozta el magát. Ugyanekkor megjelent Carrara is Chioggia tájékán, aki a Brentán felszerelt 100 hadi és 200 szállító járművel az említett folyón lefelé evezve, a folyót elzáró cölöpöket kitörte, azokat a cölöpzetet védő nagy hajóval együtt elégette és azután a lagunát bárkáival elárasztota. A szövetséges magyar hadak szintén részt akartak venni Velence ekként elhatározott ostromában, de Carrara, arra hivatkozva, hogy nincs elég helye a bárkákban, csak 20–25 magyarnak engedte meg a főbbek közül, hogy az expedicióban részt vegyenek. Ez nagy elkedvetlenedést szült a magyar táborban, ahol arra magyarázták a dolgot, hogy a magyar csapatok mellőzése azért történt, mert a genovaiak és padovaiak, akiknek létszámát 24.000-re becsülték, a kilátásban levő bő zsákmányt maguknak akarták megtartani.[6]
Chioggia városát a hasonnevű szigettel egy 200 lépés hosszú híd kötötte össze. Ezt a hidat és az azt védő műveket akarták a szövetségesek mindenekelőtt elfoglalni. Az ostrom augusztus 11-től 15-ig nagy elkeseredéssel folyt, de a chioggiaiak hősies ellenállása folytán eredményre nem vezetett. Augusztus 16-án Carrara gyujtógépeit vonultatta fel, amelyektől a szövetségesek sokat vártak, de ennek is csalódás lett a vége. De épp, amikor az ostromlók aznapi munkájukat abba akarták hagyni, nagy láng csapott fel, melyről a chioggiaiak azt hitték, hogy az a tüzet fogott hídtól származik, pedig az csak a gyujtótól származott. A megriadt chioggiaiak, nehogy a meggyulladt híd visszavonulásukat lehetetlenné tegye, rendetlen futással igyekeztek azon átjutni, de az őket követő ostromlók velük együtt értek a városba és azt azonnal fosztogatni kezdték.
A hatnapi ostrom a velenceieknek 860 halottjukba került, 3800 emberük pedig foglyul esett. A szövetségesek vesztesége még ennél is nagyobb volt, de náluk a küzdelem és a nagy áldozatok nyereséggel és haszonnal is jártak, mert ők egy jól megerősített várost és hajóik számára alkalmas bejárót nyertek a lagunákba.
Carrara az elfoglalt város lakosságával azonnal hűségesküt tétetett és azt ajánlotta a genovai admirálisnak, hogy rögtön támadják meg a megrémült Velencét is, azonban Doria Péter ezúttal is biztosan, rendszeresen akart eljárni és egyelőre megelégedett azzal, hogy a főtéren a genovai, a palota kapujára a padovai, a toronyra pedig a magyar zászlót húzatta fel.[7]
A következő napon a szövetségesek az Ets-től délre fekvő Loreot és még egy-két helységet foglaltak el, hajóik pedig szakadatlanul fel s alá cirkáltak a part mentén.
Velencét végveszély fenyegette. A tenger felől a hatalmas genovai hajóhad, a szárazföld felől pedig a szövetségesek erős hadserege fenyegette, holott neki már csak 6 gályája és alig számbavehető hada volt, egyetlen szövetségese, Visconti Barnabos pedig már előbb kikapcsoltatván, számításba nem jöhetett. Ily körülmények között a kétségbeesett nép által szorongatott Contarini doge és kormánytanácsa követséget küldött egy üres lappal Doriához és Carrarához, kérvén őket, írják fel arra békefeltételeiket, kijelentvén, hogy mindent elfogadni készek, ami Velence szabadságával még összeegyeztethető. Carrara mérsékletet javasolt, de Doria Péter a következő választ adta Velence megbízottjainak: „Előbb meg fogjuk fékezni a Szent Márk kapuján álló szilaj lovakat (az ottani lószobrokat értve alatta) s aztán hajlandók leszünk nagylelkűleg határozni sorsotok felett!”[8]
E csípős, gúnyos szavak a velenceiek kétségbeesését, de egyszersmind tettvágyát és kitartását is a végsőkig fokozták. Előhivatták börtönéből Pisani tengernagyot és a végveszélyben újra őt bízták meg a védelem vezetésével, azonkívül kihirdették, hogy mindenki nobili címet nyer, aki magát hazája védelmében kitünteti és bizonyos összeget annak megmentése céljából az államkasszába befizet. És Velence már azért is időt nyert a felkészülésre, mert Carrara, nem értvén egyet Doria Péter könyörtelen felfogásával és álláspontjával, hazament Padovába,[9] ami annyiból jó volt a velenceieknek, hogy hátukban most már kissé szabadabban mozoghattak. Sőt mi több, amikor Doria Péter augusztus 24-én Velencét megtámadta, a velenceiek épp azért, mert hátuk szabad volt, teljes erejükkel fordulhattak ellene és szerencsésen vissza is verték őt.
Már ezt megelőzőleg végső kétségbeesésükben és elkeseredésükben még valamire gondoltak. Eszükbe jutott, hogy a budai tárgyalások alkalmával Lajos király azzal eresztette el őket, hogy ő is a békét óhajtja. Elküldték tehát Morosini Miklóst, Contarini Zakariást és Gradenigo Jánost Sacile-ba, hogy ott Durazzói Károllyal újból felvegyék a békealkudozások fonalát.
De a herceg odaérkezésük napján, augusztus 5-én még nem érkezett vissza Magyarországból s így egyelőre csak jóakaróikkal, a már fent említett Benedek bánnal és Jakab ispánnal tárgyalhattak, akik azt a tanácsot adták nekik, hogy ha Velence nem akar teljesen tönkremenni, helyezze magát a magyar korona védelme alá, fizessen a magyar királynak évente némi adót és tűzze ki a magyar zászlót, s ez esetben a szövetségesek nem merik majd megtámadni a magyar korona fenhatósága alatt álló várost.
A velencei kormánytanács, mely még sokkal keményebb feltételekre volt elkészülve, örömmel fogadta ezt az ajánlatot és megbízta követeit az egyezség megkötésével. Ezek augusztus 23-án a már Cacile-ba érkezett Durazzói Károly elé járultak, aki a győri püspökkel, Czudar Péterrel és Hémfia Benedekkel nyomban hozzáfogott a tárgyalásokhoz. Ebben a pillanatban még mind a két fél szinte úszott a boldogságban. A velenceiek azért, mert sikerült városukat és hazájukat a megsemmisüléstől megmenteni, a magyarok, mert íme az a nem várt csuda fog megtörténni, hogy a fönhéjázó, büszke Velence magyar fönhatóság alá kerül, illetve, hogy a dúsgazdag Velence ezentúl Magyarország adófizetője lesz!
Minek utána a főbb pontozatok tekintetében megállapodtak, Durazzói Károly még aznap estére igérte a kész szerződések bemutatását. Közben azonban nagy fordulat állott be. A genovai és padovai megbízottak a feltételeket túlenyhéknek találták s így a velencei követeknek este bemutatott szerződés már egészen másképpen festett. A feltételek most már ezek voltak: Velence elismeri a magyar királyt, örököseit és utódait urának, kötelezi magát, hogy adóképpen évenkénti 100.000 aranyat, hadikárpótlásul pedig egyszersmindenkorra egy millió aranyat fizet. A hadikárpótlás kifizetéséig Velence zálogba adja a doge süvegét és a köztársaság kincseit. Utóbbi lemond Triestről és átadja a Terra Fermát, nevezetesen Cenedát, Coneglianot, Castelfrancot, Trevisot, Mestrét, stb., Genova pedig még külön fogja követeléseit precizírozni.[10]
Ezek hallatára a velencei követek elképedtek és rögtön tisztában voltak vele, hogy ezeknek a feltételeknek elfogadása Velencét végő romlásba döntené és hamarosan alighanem teljesen megsemmisítené, aminthogy ez is volt a célja főleg Genovának. De azért a velencei követek elég ügyesen, ravaszul és furfangos módon még ezeket a túlkemény feltételeket is elfogadták a további tárgyalások alapjául, csakhogy időt nyerjenek, mert qui habet tempus, habet vitam, gondolták magukban.
Lényegesen megkönnyítette Velence különben valóban kétségbeejtő helyzetét, hogy ellenfelei, a szövetségesek, mindjobban elhidegültek egymástól, sőt egymást a legcsúnyább gyanúsításokkal is kezdték illetni. Genova és Padova urait a sárga irígység fogta el annak hallatára, hogy az ajánlott békepontok Magyarország számára tartalmazzák a legnagyobb előnyöket és kedvezéseket; egy szóval kiki a maga számára akarta a legnagyobb koncot az áldozatból kihasítani, amin azután alaposan összevesztek egymás között. Ezek a kölcsönös féltékenykedések és áskálódások hónapokig tartó tárgyalásokat vontak maguk után, aminek Velence örülhetett a legjobban, mert ő azalatt titokban tovább folytathatta készülődéseit. Sőt még egy körülmény játszott különösen a köztársaság kezére. Durazzói Károly, akinek legfőbb gondját nem a velencei háború képezte, hanem aki égett a vágytól, hogy minél előbb a nápolyi trón birtokába jusson, amihez elsősorban sok pénz kellett, kéz alatt megegyezett a velenceiekkel, hogy jó magas díjak ellenében megengedi nekik annyi élelem és egyéb cikkek beszerzését, amennyi csak jólesik nekik. Ennek fejében magának minden darab szarvasmarháért, minden mázsa olajért, húsért, vagy sajtért 2 aranyat, minden mérő gabonáért 30 soldit fizettetett.[11] Emiatt ifj. Carrara Ferenc bosszúsan el is hagyta a tábort, atyja pedig Durazzói Károlyt e tette miatt bevádolta Lajos királynál, aki a herceget jogkörének átlépése és túlkapásai miatt felelősségre is vonta.[12]
A szövetségesek között dúló egyenetlenségek mindenek előtt a saját maguk tevékenységét bénították meg, úgy hogy a Velence ellen folyamatban levő ostrom eredményeket nem mutatott fel, másrészt Pisani időt és alkalmat nyert, hogy a köztársaság ellenálló képességét szinte hihetetlen magas fokra emelje. Így többek között erődítéseket emelt Velence védelmére; a már meglevő gályákat kijavíttatta, sőt lázas sietséggel újakat is építtetett; a csatornákban levő összes hajóanyagot összeszedette és a hadi célokra alkalmas járóműveket kellően fölszereltette; a harcképes polgárságot besoroztatta, felszereltette és kiképeztette. Ehhez persze temérdek pénz kellett, de a polgárság minden dicséretet felülmúló áldozatkészsége ezt a kérdést is megoldhatóvá tette. Contarini András doge elöljárt a jó példával, amidőn nemcsak fizetéséről mondott le, hanem még összes ékszereit is értékesítés végett az államnak ajándékozta. A papság is szép példát mutatott a többi polgároknak; nemcsak, hogy jövedelmének, vagyonának nagy részét az államnak adta át, hanem fiatalabb tagjait be is soroztatta rendes katonai szolgálatra.
Ilyen előzmények után Pisani október közepe táján már egy-egy sikerült kitörést is kísérelt meg, majd két ízben komoly támadást is intézett Chiogga visszafoglalása érdekében, de azok eredményre nem vezettek. Ekkor, 1379 december 21-én, a 70 éves Contarini doge maga állott serege és hajóhada élére, kijelentvén, hogy addig vissza nem tér a városba, amíg annak közeléből az ellenséget el nem űzte. Azonban a csapatok vitéz magatartása és az önként és szívesen hozott áldozat dacára ezt az erőlködést nem koronázta siker, s így az ezévi hadjárat is eldöntetlenül záródott le.
[1] Stella, Annales Genuenses, Muratorinál, XVII.
[2] Chinazzo, D., Istor. 718. – Caresini, Chron. 446.
[3] Pór Antal (Nagy Lajos, 495–496. old.) érdekesen írja le ezeket a budai tárgyalásokat és kiemeli azt a fényt és pompát, amelyről a velencei követek jelentéseikben beszámoltak; azután így folytatja: „A kép, melyet a velencei követ jelentése elénk tár, pompás… Lajos és magyar tanácsosai határoznak Olaszország, Európa sorsa fölött… E fény és hatalom mögött azonban megérzik, hogy Lajos ereje időnek előtte hanyatlik… Hogy a csaták zajába nem kívánkozik, az föltűnést nem kelt, hisz az ötvenet már meghaladták életkora évei és nem ritkán nyavalygó teste („Variis involutus degritudinibus”, úgymond Dlugoss III., 398.) gondos ápolást igényelt; de hogy a fontos béketárgyalások vezetését, melyek ha kellő eréllyel és becsületességgel vitetnek, uralkodása legfényesebb eredményét alkotják vala, a legbiztosabb kézből, a saját kezéből kiadja: az kétségtelen jele Lajos ernyedésének, mely – mit hazánk érdekében eléggé sajnálni nem lehet – igen korán mutatkozott a nagy férfiúban.”
[4] Anjouk. dipl. Eml., III., 141. sz.
[5] Lásd az I. rész 1. sz. mellékletét.
[6] Anjouk. dipl. Eml., III., 143. sz.
[7] Confortus Pulex, Muratorinál XIII., 1250. hasáb.
[8] Sanuto, Istor. Venet., Muratorinál XXII.
[9] Caresini, Chron. 446. – Chinazzo, 722., Daru, Geschichte der Republik Venedig, I. köt. X. könyv.
[10] Maurocenus, Hist. Venet., XIV., 299.
[11] Paulus Maurocenus, Luciusnál, Lib. V., c. 1. – Dandulus, Chronic et Notae marginales, Muratorinál, Rer. Ital. XII.
[12] Lucius, Memorie istoriche di Tragurio 396.
| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |