Velence helyzete a szárazföldön az 1378. évi hadjárat kitörésekor valóban kétségbeejtőnek mondható. Az ellene szövetkezett szövetségesek nagy tömegével szemben ő egyedül csak Visconti Barnabosra támaszkodhatott, aki azonban, mihelyt szemtől-szembe került Lajos király hatalmával és csapatjaival, nyomban késznek nyilatkozott a fegyvert letenni. Éppígy a Velence részéről megnyilatkozott nagyfokú igyekezet, hogy Lajos magyar királlyal hacsak lehet, megegyezés jöjjön létre, szintén amaz óriási súlyról és tekintélyről tanúskodik, amellyel akkor Magyarország és annak hatalmas királya ország-világ előtt rendelkezett. Hátha még Lajos király személyesen lent lett volna és ő maga, az azelőtti időben nála megszokott eréllyel intézte és vezette volna a hadműveleteket és azok sikere révén felszínre kerülő külpolitikai tárgyalások fonalát!

At 1378. évi hadműveleteket Carrara és Horváti, az eddigieknél már sokkal helyesebb és egészségesebb alapra fekteti. Eddig a mindenkori hadjárati és hadműveleti célok netovábbját Trevisonak ostrom útján való bevétele képezte, ami következetesen a célszerűtlen és vajmi kevés észszerűséggel végrehajtott ostromban részt vett csapatok erejének mielőbbi felőrléséhez vezetett; most végre Treviso mint vár teljesen háttérbe szorul s a szövetséges hadak valóban ott feküsznek rá Velence ütőerére, úgy hogy az e helyütt – t. i. a tőszomszédságban lévő Mestrénél és a főközlekedést és szállítást lebonyolító csatornánál megsebeztetvén, a köztársaság egész vérkeringése és a szükséges élelemmel való ellátása megzavartatott. Ez a rendszabály felette célszerű és hatásos kiegészítést nyert Piccone Péter nagyszabású adriai cirkálásai által, minek következtében a köztársaság csakhamar az éhinség kínos-keserves veszedelmének látta magát kitéve. És alig férhet kétség hozzá, hogy ha a szárazföldi hadműveletekben a szövetségesek részéről még ennél is több energia jutott volna kifejezésre, akkor Velence 1378 őszén, amidőn helyzete már a tengeren is fokozatosan mindig rosszabbra fordult, alighanem végkép kimerülve kénytelen lett volna magát kegyelemre megadni. Így ellenben ezúttal is bebizonyosodott, hogy aránylag helyes, de nem eléggé energikusan végrehajtott félrendszabályok soha sem eredményezhetnek döntő, hanem csakis félsikereket. Sőt az ezévi hadjárat végeredményét tekintve, a mérleg inkább Velence javára billent le, mert hiszen neki újból sikerült Cattaro, Sebenico és Arbe elfoglalása által lábát a dalmát partokon megvetnie és további hadműveletei számára meglehetősen biztos bázist teremtenie.

Rendkívül érdekes az akkori középeurópai két tengeri nagyhatalom összecsapása és mérkőzése, előbb a Tyrrhéni, majd az Adriai tenger gyakran haragos és erősen tajtékozó vizein. Az erősebb, hatalmasabb kétségkívül Velence volt. Ennek megfelelően ő tudott aránylag több gályát, egyharmaddal is többet, felszerelni és csatasorba állítani. Velence számbeli túlerejével az erkölcsi túlerő is karöltve járt; ennek megfelelően az ő hadiflottája nem várja be az Adriai tengeren, ahol ő bizonyára otthonosabban érezte magát, az ellenség támadását, hanem merészen eléje megy a Tyrrhéni tengerbe, ahol viszont a genovai hajóhad érezte magát jobban és biztosabban. Hogy vajjon a találkozás és az ezt követő összecsapás véletlenül történt-e a Tiberis torkolatánál, avagy hogy Pisani előre megfontolt szándékkal itt kényszerítette csatára ellenfelét, akit a tomboló vihar leple alatt talán meglepnie is sikerült, azt, adatok hiányában megállapítani nem tudjuk. Ebben a tengeri csatában a velencei hadiflotta és vezetőjének fensőbbsége minden kétséget kizáróan kifejezésre jutott, amiről különben a genovaiak óriási, 60 %-os vesztesége is élénken tanúskodik. Hogy a megmaradt négy genovai gálya mily bőszült és eszeveszett futással igyekezhetett a véres csatatér színhelyétől eliramodni, ahhoz nem kell bővebb kommentár; a fejvesztettség nagyságát legjobban az bizonyítja, hogy az erősen megtépázott és csak nagynehezen megmenekült hajók nem is saját jól ismert tengerükön és saját otthoni kikötőik, hanem az olasz félsziget megkerülésével az ellenfél által teljesen uralt Adria felé keresett menekülést és menedéket, bár az is igaz, hogy a dalmát partok mentén mindenütt hatalmas szövetségesük, a magyar király hívei részéről a legszívélyesebb fogadtatásra számíthattak.

Hogy a győztes Pisani hamarosan elvesztette a kontaktust a menekülőkkel, azon utóvégre nem lehet csodálkoznunk. A kemény csata után mindenekelőtt neki is rendbe kellett szednie hajóit és embereit, ami a dühöngő vihar közepette nem volt se könnyen, se gyorsan elvégezhető. Más elbírálás alá esik, hogy az Adriába való visszatérés után jó sokáig egyáltalában nem tudja megállapítani, hogy hova is húzódott és hol lapult meg a megszökött négy ellenséges gálya. Nem is vehetjük tőle rossznéven, mert szinte kézenfekvő dolog volt, hogy ő azokat a legerősebb dalmát kikötőben, Zárában kereste. Hogy a záraiak most is a legmelegebben a magyarokkal és azok szövetségeseivel érezve, Pisani felszólítására a legnagyobb mértékben elutasító, sőt bántó választ adtak, az mindenesetre dicséretükre válik. Egyébként az a gyorsaság, amellyel Szécsi Miklós bán segítségükre sietett, újból meggyőzhette őket, hogy ők Magyarországban lelték fel és fogják mindig fellelni legtermészetesebb és legerősebb háttámaszukat.

Hogy vajjon Pisani tévútra vezetés folytán, mert talán azt jelentették neki és ő maga is legvalószínűbbnek tartotta, hogy az elmenekült négy genovai hajó az olasz félsziget megkerülése után a legközelebbi biztos kikötő, a jelen esetben tehát a már fekvésénél és alakulatánál fogva is a lehető legjobban védett Cattaro felé gravitált, hajózott Zára mellől egyenesen az előbb említett kikötő felé, azt biztosan nem tudjuk megállapítani. De abból a tényből, hogy Cattaro után Sebenicot kereste fel és csak hónapok mulva, tehát jó nagy későn tudta meg, hogy nemcsak az előle elillant négy genovai gálya, hanem egy egész új, az övét a hajóegységek száma tekintetében jóval felülmúló ellenséges hadiflottának sikerült a traui kikötőben megalakulni, ez arra enged következtetni, hogy Pisani és alárendelt tisztjei és egységei meglehetősen bekötött szemmel bandukoltak ide-oda az Adriai tenger északkeleti partja mentén. A dolgok ily állása mellett most már Pisani, kivált az első traui kudarc után, eddig élvezett minden előnyét és fölényét elvesztette és amit ezután tesz, már csak kínos-keserves vergődésnek minősíthető, mert azt nem meggyőződésből, hanem tisztán fölöttes hatóságának, a signoriának nem egészen indokolt és nem kellően megfontolt parancsszavára teszi. Ellenben azt az elhatározását, hogy mihelyt a genovai új hajóraj jelenléte tudomására jutott, a legnagyobb elánnal nekiment a traui kikötőnek, dicsérőleg kell kiemelnünk. Hogy az itt talált hatalmas ellenállás mindenkorra elvette kedvét további hasonló fejjel a falnak menésektől, azon nem csodálkozhatunk. Sőt az őszi kampány végén már ő, az eddigi támadó érezhette magát boldognak, hogy a nálánál jóval erősebb ellenfél nyugodtan hagyja őt erősen szenvedő hajóhadával a polai kikötőbe vonulni. És nem férhet hozzá kétség, hogy nagyobb erély kifejtése mellett, ahogyan azt már a szárazföldi hadműveletek megbeszélésénél is hangsúlyoztuk, Velencének alighanem hamarosan leáldozott volna a szerencsecsillaga.