Az a gigászi küzdelem, amelyet a területre nézve a többi európai nagy államokhoz képest elenyészően csekély terület felett rendelkező Velencei Köztársaság az évek hosszú során át hol kisebb, hol nagyobb eredménnyel ellenségeinek egész légiójával folytatott, valóban bámulatra méltó és tiszteletet gerjesztő. Egy ily hosszantartó titáni harc eredményes viselésére elsősorban rengeteg gazdagsága, de nem kisebb mértékben polgárságának nemes önfeláldozása képesítette Adria jegyesét, vagy még helyesebben mondva, akkori majdnem kizárólagos úrnőjét. Régi közmondás, hogy a háborúskodáshoz pénz, pénz és megint csak pénz kell; ennek pedig a Velencei Köztársaság bőviben volt. A tengeren hatalmas hajóhadára támaszkodva, Velence akkoriban elég biztosnak érezte magát, a szárazföldön ellenben nagyobbára idegen zsoldos hadak támogatására volt utalva, melyek még drága pénz ellenében is gyakran a lehető legrosszabbul operáltak és verekedtek, amint az a pieve di saccoi ütközetben is újra kitünt.

Mindenesetre szerencséjének vallhatta a köztársaság, hogy 1372–1373. évi háborúját nem az egész magyar hadsereggel, hanem csak az annak egy része által segélyezett padovai sereggel kellett megvívnia. Hogy vajjon a lengyelországi és a IV. Károly német császárral szőnyegen levő bonyodalmak elég veszedelmesek voltak-e, hogy miattuk Lajos király nem igen mert teljes erejével legádázabb ellensége, a Velencei Köztársaság ellen fellépni, azt most utólag bajos elbírálni, de alighanem ezúttal is bebizonyosodott volna annak a közmondásnak a helyessége, hogy aki mer, az nyer. Az az egy bizonyos, hogy sokkal nagyobb költséggel, ember és lóanyag veszteséggel ez a háború akkor se járt volna, ha Lajos király maga úgyszólván az egész magyar sereg élén indult volna el álnok ellenségének megfenyítésére. A Lajos király által hangoztatott 30.000 lónyi veszteség mindenesetre kissé túlzottnak látszik, de másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar seregek állandóan nagyszámú tartaléklovakat vittek magukkal. Ezek egy részét a harcoló lovasok felváltva használták, más részük pedig a seregszükségletek és a zsákmány tovaszállítására volt hivatva.

Általában véve a magyar katonák ezúttal is ismételten adták jelét kiváló harcratermettségüknek, ügyességüknek, halált megvető bátorságuknak; csak ott, ahol nem nekik megfelelő feladatok megoldására, erődítéseknek, sáncoknak gyalogszerrel való elfoglalására használták fel őket, ott vallottak szégyent és kudarcot, de ennek nem a csapat, hanem a vezetőség fogyatékossága volt az oka, ami abban nyilvánult meg, hogy az akkori vezetők erődített helyeket ostromgépek és egyéb ostromszerek igénybevétele nélkül, tisztán csak nekirohanással akartak hatalmukba keríteni, amit már a priori mesés képtelenségnek kell minősítenünk. Még nehezebbé vált a szegény rohamozó csapatok feladata és helyzete, ha meggondoljuk, hogy a velenceiek – a trevisoi krónika feljegyzése szerint – ebben a háborúban legelső alkalommal már lőporos ágyúkat is használtak, amint az az említett krónikának következő, felette karakterisztikus és találó feljegyzéséből kivehető: „Ormótlan, öblösszájú vasszerszám az, mely hosszában ki van fúrva. Ebbe a fúrt nyílásba gömbölyű követ, továbbá kénből, salétromból és szénből készült port tesznek. Ha e port egy külön lyukon át meggyujtják, a kő oly erővel repül kifelé, hogy fal ellen nem állhat neki. Közben pedig azt hinnéd, hogy mennydörgést hallasz.” Ennél rövidebben és precízebben valóban aligha lehetett volna az újfajta hadifegyvert és a működését leírni.

Ezeket az ágyúkat a velenceiek elsőízben alighanem a trevisoi erődítésekben alkalmazták, ahol azok a július 1-i eredményes harcokban valószínűleg szintén, ha nem is nagy anyagi veszteségeket okozva, de legalább nagy erkölcsi hatást keltve, tevékenyen működtek közre. E fontos új haditényezőnek alkalmazásán kívül ez a csata még a két különálló seregrésznek, a velencei és a török csoportnak remek összeműködése révén is nevezetessé vált.