Az 1358-iki békekötésnek[1] két olyan pontja volt, amelybe a Velencei köztársaság nem akart, nem tudott belenyugodni; ezek egyike a dalmát kikötők elvesztése volt, amelyek révén szabadon üzhette kereskedelmét a Balkán félsziget államaival, a másik sérelmes pont pedig az volt, mely a tengert és a kereskedelmet szabadnak nyilvánította, pedig ő az Adriát teljesen a magáénak szerette volna látni. Ugyanaz a vágy hevítette akkor az Adria tekintetében Velencét, mint mostanában Olaszországot, mely ezt a tengert tudvalevőleg „mare nostro”-nak szereti becézgetni. De amiatt nagyon sok ellensége is akadt a, bár területre nézve kicsiny, de dúsgazdag és hatalmas köztársaságnak. Itt volt az első sorban Genua, Velencének e régi vetélytársa, akivel már egy évszázad óta folytatott véres, de alapjában véve eldöntetlen harcokat. Ugyancsak riválisai voltak a tengeren a siciliai, illetve nápolyi királyság, Ancona és több más kisebb-nagyobb állam és város, melyek mindannyian részt követeltek maguknak az Adriát domináló jogokból és az e réven származó kiváltságokból.

De nemcsak vizen, hanem szárazon is sok volt az ellensége az Adria jegyesének,[2] ahogyan magát a Velencei köztársaság előszeretettel nevezni szerette. A szárazföldi ellenségek közül a legnevezetesebbek az osztrák hercegek, akik Triestet akarták minden áron a maguk számára elhalászni; ott volt az aquilejai patriarcha, ott voltak Verona és Padova urai, akik mind és mindannyiszor a Velencével háborúskodó Lajos király pártján állottak. Vagyis egyszóval a szárazföldön is, úgyszólván zárt félkörben nem barátokkal, hanem csupán halálos ellenséggel volt a kis köztárssaság körülvéve. Ezek az ellenségek annál veszedelmesebbek és kellemetlenebbek voltak, mert mindannyian, nem passzive, hanem agresszive viselkedtek és mutatták ki ellenszenvüket a köztársasággal szemben, melynek területéből valamennyien még egy-egy darabot akartak letörni a maguk számára. Végül Magyarország és Velence között a dalmát kérdésen kívül, – mely utóbb azáltal mérgesedett el még jobban, hogy a signoria a dalmát városok kereskedelmét minden úton-módon meghiusítani és megkárosítani igyekezett, – az okozta a legelkeseredettebb ellentéteket, hogy a tengeri uralmára féltékeny Velence kézzel-lábbal ellene dolgozott és meghiusította, hogy Magyarország megfelelő tengeri flotta megszervezése által tengeri hatalommá válhassék és Lajos király csak a kedvező alkalomra várt, hogy ezért bosszút álljon álnok ellenfelén.

Tudjuk, hogy midőn Lajos király 1366-ban Velencét az 1358. évi szerződés szerinti 24 gályának kiállítására felszólította, ez csak 5 gályát volt hajlandó rendelkezésre bocsátani.[3] Amikor pedig Lajos király 1370-ben legalább ennek az 5 gályának a rendelkezésre bocsátását kérte, Velence azon ürügy alatt, hogy Lajos király esetleg a signoriával szövetségben lévő görög császár és a szerb fejedelem macedóniai birtoka ellen használhatná fel őket, megtagadta azoknak kölcsönadását.[4] Ezt Lajos király azzal bosszúlta meg, hogy mindazokat a magyar hadakat, amelyek akkor Budai Imre kapitány vezetése alatt Velence zsoldjában állottak, visszaparancsolta.[5]

1371-ben Velence ismét kellemetlenkedni kezdett Carrara Ferencnek, Padua urának, akinek a signoria nem tudta megbocsátani, hogy a második velencei háborúban olyannyira hűséges szövetségese volt Lajos királynak. Az újabb konfliktus indoka az volt, hogy Carrara nagyon háborgatja a határokat és azok mentén jogtalan foglalásokat tesz. A bajba jutott Carrara Lajos királytól kért segítséget, aki küldött is neki némi segítőcsapatokat,[6] s aztán leutazott Dalmáciába, melynek akkor Durazzói Károly volt a kormányzója, hogy meggyőződjék az ottani viszonyokról és hogy intézkedéseket és előkészületeket tegyen a Velencével bekövetkezendő konfliktus esetére. Amint erről a signoria tudomást szerzett, nyomban kiküldte hajóhadát, hogy a dalmát partok mentén cirkálva, szemmel kísérje az ott történőket és ha lehet, a király terveiről és szándékairól is híreket szerezzen.[7]

Lajos király tengerpart menti tartózkodása alatt úgylátszik ezúttal is azt a benyomást nyerte, hogy a tengeren nem lesz ajánlatos Velencével kikezdeni és hogy hadműveleteit megint kizárólag a szárazföldön kell majd megindítania. Egy esetleges hadjárat előkészítése céljából a király 1372 március havában Bécsbe ment, ahol a két osztrák herceggel, Alberttel és Lipóttal, valamint a szintén odaérkezett Carrara Ferenccel a szövetséget megújítván, itt a szövetségesek egyszersmind elhatározták, hogy megparancsolják népeiknek, miszerint Velencével mindennemű kereskedelmi kapcsolatot megszüntessenek.[8]

Ennek hatása alatt a signoria megpróbálta, hogy követei útján Lajos királyt valamikép kiengesztelje, ami azonban nem sikerült. Közben XI. Gergely pápa is közbenjárt, hogy Velence és Padova békejobbot nyujtsanak egymásnak, de ennek se volt foganatja, mert kiderült, hogy Carrara orgyilkosokat bérelt, akikkel a signoria ama tagjait, akik ellenséges indulattal viseltettek ellene, el akarta tétetni láb alól. Ily körülmények között a háború kikerülhetetlenné vált, de ez egyelőre 1372 őszén csak Velence és Padova között tört ki. Lajos király, miután figyelmét és tekintetét a délvidéki és a lengyel ügyek is lekötötték, csak 2000 lovasból álló segítő hadat küldött az ifjabb Laczkfi István vajda parancsnoksága alatt szövetségesének, aki ellen a velenceiek eleinte némi sikereket értek el. A magyar segítőhad beérkezte után Carrara Treviso ostromához fogott anélkül, hogy lényegesebb eredményeket el tudott volna érni. A magyar segélycsapat küldés ellen Velence óvást emelt, de Lajos király nem sokat törődött vele. Az ebből keletkezett elég hosszadalmas, de hiábavaló tárgyalásoknak, melyek alatt a felek keserű szemrehányásokkal illették egymást, az lett a vége, hogy Lajos király 1373. február 7-én manifesztumot tett közzé, amelyben kijelenti, hogy Velence, a fölfuvalkodott város ellen, mely jogtalanul támadta meg Padova urát, Carrarát, a magyar király szövetségesét, kénytelen szárazon és vizen hadjáratot indítani s egyben felszólítja a becsület és jog alapján álló összes népeket és fejedelmeket, hogy a dölyfös város fenhéjázásának megtörése és az elnyomottak megvédése céljából hozzá csatlakozzanak. Ehhez képest Lajos király kalózjogot ad Velence ellen mindenkinek és egyúttal a háború tartamára a köztársaság minden ellenségének menedéket biztosít Dalmácia kikötőiben és váraiban.[9]

Ezzel egyidejüleg IV. Károly német császár is értesítette a birodalmi olasz városok urait, nevezetesen Visconti Barnabost és Galeazzot, mint milanói helytartót, hogy ő is a magyar király pártját fogja, minthogy ez jogosan indított háborút Velence ellen s ennélfogva figyelmezteti őket, ne áskálódjanak a magyar király és szövetségesei ellen, mert ő, a császár ezt semmikép sem fogná tűrni.[10]

1373 tavaszán Lajos király újabb segítő csapatokat küldött Olaszországba, melyekhez 1000 osztrák is csatlakozott. Ezek a csapatok Belluno–Feltre–Bassano-n át igyekeztek Treviso környékét elérni. Azonkívül Telegdi Tamás esztergomi érsek is vezetett egy 2500 főnyi segélyhadat a rendes úton Olaszországba. E seregcsoporttal jöttek Telegdin kívül Hémfia Benedek, Bebek György, Czudar Péter, Kállai Ubol és még többen mások.

Carrara Ferenc összegyűjtvén hadait, eléje ment a Telegdi seregcsoportnak s azzal a Livenza melletti Sacilenál egyesült, ahova az Estei őrgróf és Verona ura, Can-Signore Scala, is küldött egy-egy lándzsás osztagot segítségül.

Ebben az időben a nem valami egységes és egymással folyton egyenetlenkedő velencei seregrészek fölött Giustiani Tádé vette át a parancsnokságot s azokat a Piave felé vezetvén előre, annak mentén Piave di Sacconál elsáncolt táborba szállt. Sőt amidőn arról értesült, hogy Carrara a Sacilenál egyesült sereggel további előnyomulását megkezdte, Giustiani elhatározta, hogy eléje megy és a Piave és Conegliano között megütközik vele. De csak az elővéd csoport jutott át a Piave folyón, mely előretolt csoportot Laczkfi és Carrara körülfogván, teljesen bekerítették, s azután a Piave di saccoi elsáncolt tábor megtámadására indultak. Ez 1373. május havában történt; hogy mely napon, meg nem állapítható. Giustiani csapatjainak magva, a velenceiek, eleinte keményen tartották magukat, de a zsoldos csapatok még csak komoly ütközetbe sem bocsájtkoztak, hanem kereket oldva, csakhamar az egész tábort zavarba és rendetlenségbe hozták s így Giustiani kényszerű visszavonulása hamarosan vad futássá változott át. Az ezt követő hajsza alatt maga a fővezér Giustiani Tádé, továbbá Camino Gellért, a cenedai gróf, Risolini Azzo, a velencei csapatok parancsnoka és még számos magasabb vezető fogságba kerülvén, hadi foglyok gyanánt Magyarországba küldettek. A sereg nagyrésze szintén vagy vezérei sorsában osztozott, vagy a helyszínén lemészároltatott; csak nagyon kevésnek sikerült Treviso falai mögött oltalmat találni.

E gyönyörű siker után a magyarok egy része, Hémfi és Belek csapatai, visszatértek Magyarországba, ellenben Laczkfi és a pádovaiak, valamint az osztrák hercegek 1000 főnyi segélyhada egymással egyesülvén, hozzáláttak Treviso ostromához.

Velence kétségbeesett erőlködéseket tett, hogy Treviso elestét mindenáron megakadályozza; szorultságában Marád szultántól fogadott fel 5000 török zsoldost,[11] akiket sietve Trevisoba szállított, s az ottani had fővezérletével a doge fiát, Dandulo Lénártot bízta meg. Hogy a vár és város ellenállása fokoztassék, annak védelmére a velenceiek sáncokat, palánkokat (bastidákat) építettek. E bastidák kijáratainak elzárására Carrara ellen-bastidákat építtetett, úgy hogy a velenceiek, hogy teljesen el ne zárassanak, kénytelenek voltak még egy harmadik sor bastidát építeni. Ezeknek a bastidáknak bevételét és meghódítását tette Carrara csapatjainak legelső feladatává. Kellő számú ostromgépek felett nem rendelkezvén, Carrara gyalogrohamot parancsolt az erődítések ellen, melyben a magyarok szintén lóról szállva vettek részt. Az 1373 június 30-án intézett első roham szerencsésen sikerült is. Laczkfi vitézeinek élére állva, ellenállhatatlan erővel tört be a bastidák legkülső vonalába s azokat a velenceiektől megtisztítván, le is rombolta. Hasonló sikerrel és eréllyel működött mellette a pádovai csapatok élén az ifjú Carrara Ferenc, akit hősiessége elismeréséül Laczkfi István vitézkötéssel tüntetett ki.

Nem oly szerencsésen végződött a július 1-én a második bastida-sor ellen intézett támadás, amelynek elhárításánál a velenceiek részén már a törökök is részt vettek. Ugyanis alig hogy Laczkfi és Carrara a Dandulo Lénárt által keményen védett erődítések ellen rohamra indult, a magyar és pádovai csapatok háta mögött lesállást foglalt törökök is előretörtek rejtekükből, ami egyszesmind jeladás volt Dandulonak, hogy ő is a védelemből ellentámadásba menjen át. A két oldalról szorított magyarok és pádovaiak nemsokáig tudtak ellenállni és oldalt kitérni akarván, mocsaraknak szoríttattak, ahol tehetetlen célpontokul szolgáltak az ellenség kézi- és számszerijakból feléjük röpített nyilak nagy tömegének s így nem volt mást mit tenniök, mint hogy megadják magukat. Dandolo krónikája ezerre, Chinazzoé pedig kétszázra és sok padovaira és zsoldosra teszi a foglyok számát, akik közt Laczkfi István vajdán kívül még 14 magyar főúr volt. Más forrás szerint[12] a szövetséges magyar-olasz hadból körülbelül 300 fegyveres és 600 ló került a velenceiek kezébe. A zsoldosokat Dandulo, zsoldos módra – elvévén fegyvereiket és lovaikat – szabadon bocsátotta, a magyarokat és páduaiakat ellenben, és pedig a főnemeseket a palazzo ducalenak, a doge palotájának, ama földalatti sötét zárkáiba zárták el, amelyek még most is borzalommal töltik el a szemlélőt, a többieket pedig a Giudecca szigeten internálták.[13]

Carrara, miután Lajos király visszaküldte támogatására Bebek Györgyöt 1500 lovassal, el volt szánva a háború további folytatására, de miután Velencének sikerült testvéreit, Carrara Miklóst és Marsiliust is fellázítani ellene, és mivel immár a milánói hercegek, a Viscontiak is nyiltan Velence pártjára állottak, amelyet haddal is támogattak, Lajos király pedig a német császár ellen készülvén és a meg-megújuló lengyel zavarokra való tekintettel további segítőcsapatokat nem küldhetett, Carrara Ferenc, miután a magyar fogoly urak rokonainak unszolására Lajos király is sürgette a békét, kénytelen volt ezt 1373 szeptember 21-én a pápa közbenjárásával, felette súlyos feltételek alatt megkötni. Ezek szerint Páduának hadiköltségek fejében 100.000 aranyat s azonkívül 15 éven át a Márkus-templom számára még 400–400 aranyat kellett fizetnie; több erődített helyet át kellett engednie a köztársaságnak, másokat ellenben le kellett rombolnia; Carrara Miklós és Marsilius visszakapták birtokaikat; a velencei kereskedőknek Páduában vámmentesség biztosíttatott s végül az ifjú Carrara Ferencnek a doge-palota nagy tanácstermében bocsánatot kellett kérnie. A bocsánatot kérő beszédet, amelyet az ifjú vitéznek térden állva kellett mondania, Petrarca készítette s annak elhangzása után Contarini András doge elég kíméletlenül a következő szavakkal válaszolt: „Kelj fel fiam, többé ne vétkezzél s mondd meg apádnak is, hogy többé ne vétkezzék!” Természetes, hogy ez a mély megalázás vérig sértette Carrarát, aki ezentúl még nagyobb ellenséges indulattal viseltetett Velence iránt. Lajos király nem kötött békét a köztársasággal, habár a háború egyidejűleg köztük is véget ért.[14]

A Padovának adott hadisegély alkalmából felmerült költségeit Lajos király 300.000 forintra becsülte, ide nem számítva annak a 30.000 lónak értékét, amelyek a hadjárat folyamán odavesztek.[15]

[1] Lásd a 121. oldalon.

[2] Ez az elnevezés onnan származott, hogy 1311 óta a mindenkori doge évente a Bucintoro (Bucentaurus, buzino d'oro) nevű, dúsan aranyozott, fényesen diszített gyönyörű gályán Mária mennybemenetele napján a tengerre szállt, hogy magát azzal egy gyűrűnek tengerbedobása által képletileg eljegyezze. Hasonló ünnepélyességgel történt az újonnan megválasztott dogék beiktatása is, akiknek mindegyike a fentemlített módon jegyezte el magát az Adriai tengerrel. (Molmenti, La dogaressa di Venezia, Torino 1887 és Musatti, Storio della promissione ducale, Padova 1888.)

[3] Lásd a 145. oldalon.

[4] Lucius De regno Dalmat. Lib. V., c. 1., Schwandertnél III., 385.

[5] Cop. di commem. VIII/2., 487.

[6] Continuatio Andreae Dandulo, Muratorinál XII., 435.

[7] Lucius De regno Dalmat. Lib. V., c. 1. és Continuatio Andreae Dandulo, Muratorinál XII., 435.

[8] Fejér, Cod. Dipl. IX/4., 483.

[9] Anjouk. Dipl. Eml. III., 46. sz.

[10] Anjouk. Dipl. Eml. III., 41. sz.

[11] A velenceiek röstelték bevallani, hogy keresztény ellenfelük ellen pogány zsoldoscsapatokat is alkalmaztak. Ezért Dandolo András folytatójának krónikája hallgat is a dologról, ellenben Chinazzo Daniel krónikája úgy tünteti fel a dolgot, mintha a törökök önként ajánlkoztak volna, miután ők is ellenségei voltak a magyaroknak: „Il quale volentieri li succorse – mondja Chinazzo – per esser' egli nemico del Re d'Ungheria.”

[12] Velencei Libri Pactor, V., 6.

[13] Anjouk. dipl. Eml. III., 48. sz.

[14] Velencei Libri Pactorum V., 6. – Contin. Andreae Dandulo, Muratorinál XII., 438. – Gatari, Istoria di Padova, Muratorinál XVII. – Andreas de Redusio, Chronic. Tarvisium, Muratorinál XIX. – Sanuti, Chronic. Venetum, Muratorinál XXII. – R. Caresini, Chronicon és D. Chinazzo, Cronaca della guerra di Chioza, Muratorinál XV.

[15] Anjouk. dipl. Eml. III., 178.