Az 1364. évi brünni béke[1] csak látszólag békítette ki a szerződő feleket. Miután IV. Károly német császár ezután is épp oly módon igyekezett hatalmát szomszédjai rovására öregbíteni, az elégedetlenek, nevezetesen Kázmér lengyel király, Albert és István bajor hercegek, továbbá Rupert és Adolf pfalzi grófok 1369 elején felkeresték Lajos magyar királyt s ez alkalommal újból szövetséget kötöttek a német császár ellen, Kázmér pedig ismét megújította Lajos királlyal a lengyel trónra vonatkozó örökösödési szerződését is.[2]

IV. Károly mint mindig, ezúttal is igazi diplomáciai rutinnal elhárította a már kitörőfélben levő háborút, mely Kázmér királynak 1370 november 5-én lóról esés következtében történt elhalálozása folytán teljesen abba is maradt.

Lajos király nem valami nagy örömmel indult el Lengyelországba, hogy a gazdátlanná vált koronát fejére tegye, mert tudta, érezte, hogy ez újabb kellemetlenségek és bonyodalmak kútforrása lehet, már csak azért is, mert többen voltak olyanok, akiknek tulajdonképpen több joguk volt a trónra, mint neki, aki, bár érvényben álló kétoldalú szerződés, de azért mégis csak leányági rokonság révén került a trónpretendensek között első helyre, holott még élő Piastok is voltak, így többek között Ziemovit, a mazoviai herceg és a gnievkovoi Fehér Ulászló, Lajos király második feleségének, Erzsébetnek anyai nagybátyja. A várható bonyodalmakra tekintettel Lajos király jó nagy sereg élén indult el Krakóba, ahol 1370 november 17-én lengyel királlyá koronázták. Ez alkalommal Lajos király Galiciát és Lodomériát, vagyis az úgynevezett Vörös-Oroszországot, amelyet annakidején csak halála napjáig engedett volt át Kázmér lengyel királynak, Magyarországhoz csatolta. E tartományt Lajos király nevében előbb László oppelni herceg, majd Czudar Péter, utána ennek testvére, Imre, azután Bebek Imre s végül Kapolyai János kormányozta.[3] Krakó Kis-Lengyelországnak volt fővárosa s így Nagy-Lengyelország nemesei óvást emeltek az ottani koronázás ellen s nyomatékosan követelték, hogy legalább utána Lajos király az ő fővárosukban, Gnesenben is tegye fejére a koronát, hogy ezáltal a krakói koronázás, mintegy utólag helybenhagyassék. Lajos király elment ugyan Gnesenbe is, de egy ottani második koronázásról hallani sem akart és két napi ottartózkodás után Krakóba tért vissza, de itt is csak rövid ideig maradt s aztán az ország kormányát lengyel születésű anyjára, Erzsébet özvegy királynéra, az elhalt Kázmér király nővérére bízván, december második felében visszatért Magyarországba,[4] amit egyrészt a IV. Károly német császárral, másrészt a Velencével támadt újabb bonyodalmak tettek sürgősen szükségessé.

Ezt a gyors eltávozást a lengyel főurak nagyon rossznéven vették, amihez csakhamar az Erzsébet anyakirálynő kormányzásával való elégületlenség is járult, aki a kormányférfiak és hivatalnokok egy részét újakkal, és pedig olyanokkal váltotta fel, akiknek állítólag az volt a legnagyobb érdemük, hogy jobban tudtak hizelegni és uraskodni, de amellett a rájuk bizott ügyek elintézéséhez vajmi keveset értettek. Másrészt Erzsébet királynénak is elég oka volt panaszra a lengyel urak ellen, akik örökös civódásaik, féktelenségük által szinte lehetetlenné tették a kormányzást.

Ehhez még más baj is járult. Fehér Ulászló 1365-ben nejét elvesztvén, búbánatában végkép le akart mondani a földi élet örömeiről, miért is hercegségét Kázmér királynak eladván, Franciaországban szerzetessé lett.[5] Az Erzsébet kormányzásával elégedetlen urak, főleg a nagy-lengyelországiak, 1373-ban titkon felszólították Ulászlót, jőjjön vissza Lengyelországba, hogy azt segítségükkel elfoglalja.

A fényes igéretektől elkábított Ulászlónak tetszett az ajánlat, aki mindenekelőtt Avignonba utazott, hogy a pápa szerzetesi fogadalma alól feloldozza. Ámde XI. Gergely nemcsak, hogy ennek a kérésnek meg nem felelt, de még meg is dorgálta Ulászlót szándékáért, aki erre, nemhogy visszament volna Franciaországba, hanem váratlanul Budán termett, a királyné közbenjárását kérvén, hogy Lajos király őt a gnievkovi hercegségbe visszahelyezze. A sok rábeszélésnek engedve, a király végre engedett a kérésnek, de csak azzal a föltétellel, ha a pápa a szerzetesi fogadalom alóli felmentést megadja, minek érdekében Lajos király két követ kíséretében újból visszaküldte Avignonba, de a pápa most is kérlelhetetlen maradt. A Magyarországba visszatért Ulászló itt egyideig látszólag csendesen viselkedett, de még ugyanabban az évben, titkon Kujáviába ment s ottani pártos társainak segítségével a gnievkovi hercegség néhány várát és városát részint csellel, részint erőszakkal elfoglalván, magát királynak kiáltatta ki. Dicsősége azonban nem sokáig tartott, mert Szandigov, a gneseni tartomány kapitánya Lajos király fölhivására hadat vezetett ellene. Miután a kalandort hívei már az első összeütközés után elhagyták, ő maga elmenekült, bujdosásnak indult és a legnagyobb nyomorban tengette életét. 1375-ben Ulászló újból fölbukkant a gnievkovi hercegségben, ahol igazi rabló lovag módjára kezdett viselkedni. Az ellene újból hadba szálló gneseni csapatok azonban hamarosan körülzárták várában, miközben ő maga is megsebesült. Erre Ulászló kérésre fogta a dolgot s kijelentvén, hogy gaz tettéért bűnbánólag bocsánatot akar kérni, összeroncsolt testtel Magyarországba vitték unokahugához, az ifjabb Erzsébet királynéhoz. Ennek közbenjárására Lajos király nagylelkűen megbocsátott neki s örökségét tizezer arany forinton megvevén tőle, a szentmártoni apátságot adta neki. De a nyugtalan ember itt se birta ki sokáig; 1379-ben a német lovagrendhez Danzigba menekült ki.[6]

Ezalatt Lengyelországban szünet nélkül tovább dúlt a pártoskodás és az elégedetlenség s miután Lajos király úgy értesült, hogy utóbbinak legfőbb oka a túlnagy adózás, ő egy feltétel alatt hajlandónak mutatkozott e téren lényeges könnyítéseket életbeléptetni, ha viszont a lengyelek az 1355-ben csak a férfiágra kimondott örökösödési jogot a király leányágára is kiterjesztik, tekintve, hogy neki ezideig fia nem született. E célból Lajos király 1374 szeptember havára Kassára lengyel nemzetgyülést hívott egybe, ahol a fentemlített hónap 17-én a fenti alapon a megegyezés létre is jött.[7] Csakhogy a lengyelek, akik Dlugoss lengyel koríró szavai szerint „mindennemű adózást úgy gyülöltek, mint a pestist”, csakhamar még a lényegesen leszállított adókat is sokalni kezdték és régi szokás szerint csak tovább zajongtak és elégedetlenkedtek. Ez arra bírta Erzsébet anyakirálynét, hogy Lengyelországból távozzék. Lajos király ekkor Dalmát–Horvátország kormányzásával bizta meg öreg, de még mindig uralomra vágyó anyját s helyette néhány hónapra ő maga ment el Lengyelországba rendet csinálni, azután pedig három helytartóval intéztette az ország ügyeit. Csakhogy Erzsébet anyakirályné, udvaroncai által csábítgatva, csakhamar ismét visszakívánkozott Krakkóba, ahol ő mint a leggazdagabb király anyja, nagy fényt és pompát fejtett ki, miért is a külföldi udvarok képviselői nem győzték eléggé dicsérni és csodálni az ottani fényes udvari élet gyönyörűségeit.

Csakhogy ezeket a zajos vígságokat csakhamar igen kellemetlen incidensek zavarták meg. A litvánok, akiknek még mindig Kieystut volt a fejedelmük, alighanem Ziemovit mazoviai herceg unszolására, aki ha nem is nyiltan, de titokban szintén vágyódott a lengyel koronára, betörtek Lodomériába és megszállották Vladimirt. Ennek hűbérura akkoriban Koriatovics Mihály volt, aki véletlenül Krakóban lévén, várnagya kardcsapás nélkül adta át a várat, amelyet a litvánok nyomban leromboltak. Azonkívül még több várat és várost is bevett Kieystut és tűzzel-vassal kezdte pusztítani Vladimirt, Belcz és Sandomir környékét.

E zavarok közepette történt 1376 vége felé, hogy Erzsébet anyakirályné kíséretéhez tartozó néhány lovas 1–2 szekér széna miatt viszályba keveredett a lengyelekkel. Ebből csakhamar verekedés támadt, mely annyira elmérgesedett, hogy Kmyta Jasko krakói kapitány szükségét látta, hogy maga is fegyveres erővel közbelépjen. De vesztére tette ezt, mert állítólag az egyik magyar úgy nyakon találta nyilával, hogy lebukván lováról, szörnyet halt. Ez annyira feldühösítette a lengyeleket, kivált a kapitány rokonait és csatlósait, hogy azok elkeseredett dühvel vetették magukat a városban lévő magyarokra, akik közül, bünösöket és ártatlanokat egyaránt, mintegy 160-at lemészároltak. Sőt talán egy se maradt volna életben, ha a királyné be nem záratja a vár kapuit és létrákat nem támasztat a menekülők számára a falak alá. Ez az iszonyú jelenet örökre elvette Erzsébetnek kedvét a lengyelországi tartózkodástól s néhány nap mulva el is utazott Magyarországba, hogy a vérengzés színhelyére többé vissza se térjen.[8] Meghalt Budán 1380 december 29-én.[9]

Lajos király a történtekről értesülvén, újból az előbbi három helytartót bízta meg az ország kormányzásával s egyben felhívta a lengyel főpapokat és főurakat, hogy hadaikat készenlétbe helyezzék, hogy mire ő Lengyelországba érkezik, hozzá csatlakozhassanak a litvánok ellen vezetendő hadjáratában. Ehhez képest Lajos király 1377 augusztus vége felé tetemes had élén meg is érkezett Sandomirba, de ott hiába kereste a lengyel főpapok hadait, mert azok megtiltották kmetjeiknek (szabadosaiknak), hogy a királyi sereghez csatlakozzanak; ellenben a főurak két zászlóaljat csatlakoztattak a királyi hadhoz. A lengyel hadakat Lajos király Chelm visszafoglalására rendelte előre, míg maga a magyar sereggel szeptember elején Belczet vette ostrom alá.

A litvánok a magyar és lengyel sereg közeledésének hírére nyomban megkezdték a lengyel területek kiürítését s csak az elfoglalt várakban hagytak vissza őrségeket. Ezek legtöbbje nagyobb ellenállás kifejtése nélkül megadta magát, csak Belczet tartotta hosszabb ideig Kieystut egyik rokona, Narynuntovicz György, aki előbb Lajos király hűbéresének vallotta magát. Belcz ostroma közben Kieystut békét kérendő, személyesen megjelent a király táborában, akivel hamarosan meg is egyezett. Ennek folytán a litvánok kiürítették a lengyel királyság területét s annak biztosítékául, hogy azt többé nem bántják, túszokat küldtek Magyarországba.[10]

Ezek után Lajos király seregével visszatért Magyarországba, Lengyelország kormányzását előbb László oppelni hercegre, majd, miután a főurak ez ellen is áskálódni kezdtek, az előbbi három helytartóra bízta.[11]

Lengyelországból visszatérve, Lajos király 1377 őszén Nagyszombatban a német császárnéval találkozott, hogy az utolsó évek kellemetlenségeit tisztázzák és lehetőleg rendbehozzák.

Tudjuk, hogy 1369-ben IV. Károly német császár csak ügyes taktikájának köszönhette, hogy az ellene létre jött szövetséggel háborúba nem keveredett,[12] de azért a levegő továbbra is nagyon puskaporos maradt. A háborús veszedelem továbbra is abban lelte alapját, hogy a német császár, aki egyúttal cseh király is volt, Brandenburgot vejének, Ottó hercegnek birtokát, utóbbinak ellenkezése dacára minden áron a cseh koronához akarta kapcsolni, míg az említett herceg fiutód nélküli elhalálozása esetére rokonát, Frigyes bajor herceget akarta örökösévé tenni, akinek igényét Lajos király is támogatta. Így történt aztán, hogy amikor a német császár 1371 nyarán a még mindig ellenkező brandenburgi Ottót haddal megtámadta,[13] Lajos király László oppelni herceg és nádor, valamint Czudar Péter bán vezérlete alatt Morvaországba küldött egy magyar hadat, amely azt egyideig tűzzel-vassal pusztította.[14] Erre a német császár visszahívta seregét Brandenburgból és egyidejűleg megkérte XI. Gergely pápát, hatna oda, hogy Lajos király is megszüntesse hadműveleteit. Az ebből kifolyó ismételt tárgyalásoknak az egész vonalon tényleg békés megegyezés lett a vége s azok folyamán már 1372-ben az is szóba került, sőt elvben el is határoztatott, hogy a német császár 10 éves fia, Zsigmond, Mária magyar hercegnővel keljen egybe, akire Lajos király mind Magyar-, mind Lengyelország trónját örökségképpen átruházni szándékozott. A magyarokkal ezt az ügyet simán elintézvén, Lajos király ugyan e célból a lengyel rendeket 1382 július 25-ikére Zólyomba rendelte, ahol azok készséggel járultak hozzá a király kivánságához. Már előbb, 1381 március 20-án Lajos király végkép megunván a Lengyelország kormányzásával kapcsolatos örökös kellemetlenségeket s hogy azoktól legalább annyira-amennyire szabadulhasson, Budán az oda meghivott lengyel főurakkal egyetértőleg úgy intézkedett, hogy ezután helyette Lengyelországot teljhatalommal Zavisza krakói püspök, ennek atyja Dobieszlav krakói várnagy és a nagy-lengyelországi Sibini Sedzivoj kalisi nádor és krakói starost (főispán) kormányozza.[15] A legfontosabb kérdésekre nézve a lengyel rendekkel ekként megegyezvén, Lajos király a 15 éves Zsigmondot, aki Kázmér királynak másodunokája volt, a lengyel urakkal és egy magyar haddal nyomban átküldte Lengyelországba, hogy az ottani királyi várakat átvegye és az engedetlen Ziemovit mazoviai herceget és egy rettenetesen garázdálkodó kujáviai főurat, a Nalec nemzetségből származó Bartosst engedelmességre szorítsa.[16]

[1] Lásd a 135. oldalon.

[2] Fejér, Cod. Dipl., IX/4., 157. – Tört. Tár. II., 187. – Chron. Salisburg., Peznél I., az 1369. évhez.

[3] Budai krónika 318. – Fejér, Cod. Dipl. IX/5., 87., 468., X/1., 261., 720. – Dlugoss Hist. Polon. Lib. X., 35. – Küküllei, Thuróczynál, III., 30. – Engel, Geschichte von Halitsch, 609.

[4] Dlugoss, Hist. Polon. Lib. IX., 4., 12. – Küküllei, Thuróczynál, III. 37.

[5] Caro, Geschichte Polens, II., 367. – Czinár, Moast. I., 90.

[6] Dlugoss Hist. Polon. III., 347., 356., 358., 361. – Caro. Geschichte Polens, II., 393. – Archidiac. Gnezn., Sommerbergnél II., 108., 123.

[7] Fejér, Cod. Dipl., IX/4., 572. – Dlugoss Hist. Polon. Lib. X., 21.

[8] Dlugoss Hist. Polon. Lib. X., 31.

[9] Memoriale Pauli de Paulo, Schwandernél, III., 723.

[10] Dlugoss Hist. Polon. III., 371. – Chron. Livon. SS. rer. Pruss.II., 114. – Engel, Allgem. Welthist. XVIII., 609.

[11] Dlugoss Hist. Polon. Lib. X., 39.

[12] Lásd a 158. oldalon.

[13] Dobner, Monumenta historica Bohemiae (Prága 1764–1785), IV., 27.

[14] Küküllei, Thuróczynál, III., 36. – Budai Krónika 328.

[15] Dlugoss Hist. Polon. Lib. X., 389.

[16] Dlugoss Hist.Polon. Lib. X., 67.