Lajos király Kázmér lengyel király halálakor egy fáradt, kedvetlen, tépelődő ember benyomását teszi, akit környezete és a lengyel küldöttség alig tudott rábeszélni, rávenni arra, hogy a lengyel koronát, amelynek elnyerése érdekében már atyja, anyja és uralkodása kezdetén ő maga is annyit fáradozott és annyi mindenféle szerződést kötött, elfogadja,[1] A sok küzdelem, harc, gond, utazgatás, fáradozás, de legfőkép a sok csalódás úgy látszik hamarosan kikezdte a különben életerős, egészséges, vidám lelkületű ifjú testi és lelki ellenálló képességét, úgy hogy már férfi kora delén, 44 éves korában olyanná lett, mint aki úgyszólván semminek, még egy újabb koronának és az azzal járó nagykiterjedésű országnak sem tudott igazán örülni; az egykor legideálisabb gondolkodású és hajlamú ifjúból úgylátszik hamar tépelődő, gyanakvó, mindennek inkább hátrányait, mint előnyeit észrevenni tudó férfi lett, aki legjobban talán azt szerette volna, ha az emberek és körülmények békét hagynak neki. Igaz, hogy a lengyel viszonyok ziláltsága nem valami szép és jó perspektivát engedett a jövőre nézve, de meg lehetünk győződve, ha Lajos király korábbi éveiben megnyilatkozott tetterejével és elszántságával fogott volna hozzá a lengyel ügyek rendezéséhez, akkor ott is hamar helyreállott volna a bizalom és annak révén az új királyhoz való, benső meggyőződésen alapuló ragaszkodás és annak a meggyőződésnek a meggyökeresedése, hogy Lengyelország Lajosban oly királyt kapott, akiért örök hálával tartozik nemcsak a magyarok, hanem a lengyelek istenének is.

Lengyel korírók leszögezik azt a tényt, hogy Lajos király sohasem szerette a lengyeleket s ez az animozitása annyira ment, hogy sohasem vette magának a fáradságot, hogy nyelvüket legalább annyira-amennyire megtanulja. Legjobb bizonyítéka különben a közte és a lengyelek között fennálló hidegségnek az a kimért, határozottan bántó bánásmód, amelyben Lajos király új országa népét koronázási ottartózkodása alkalmával részesítette. Ez a bánásmód legkevésbé sem volt alkalmas arra, hogy Lajos király a különben is gyanakvó lengyel nép szívét legalább félig-meddig megnyerje a maga számára. A közte és a lengyel nép között kétségtelenül fennálló lelki disszonanciának volt a következménye Lajos király ama elhatározásának is, hogy ő az új ország kormányzásától meglehetősen távoltartja magát és azt majdnem korlátlanul átengedi a lengyel nyelvet tökéletesen beszélő és elhalt bátyja révén a lengyel néppel mégis belsőbb konnexusban álló és amúgy is még mindig szerepelni és uralkodni vágyó édesanyjának. Csak az a kár, hogy ez a kormányzás is a női uralom szinte megszokott összes hátrányainak igazi megtestesítőjévé vált. Felületesség, részrehajlás, nem elég erély, stb. stb. lépten-nyomon jellemzik Erzsébet anyakirályné lengyelországi rövid uralmát is. Maga Lajos király, az ország legfőbb ura és megkoronázott királya, csak akkor ment át Lengyelországba, amikor ott nagyot kellett ütni valakin, ellenben ha saját magának volt valami még oly fontos kérelme is a lengyel rendekhez és a lengyel néphez, akkor sem ő maga kereste fel őket, hanem azok egy bizonyos, talán legkezesebbnek hitt számát citálta, rendelte magához, hogy saját otthonában alighanem szintén elég kurtán – kimérten bánjon el velük.

Nem könnyű dolog egy az utókor által nagynak elismert uralkodóról ily, ha nem is lesujtó, de semmi esetre sem hizelgő szavakat hallani, de ép azért, mert Lajos király egyébként igazi nagy ember, igazi nagy jellem volt, szinte tartozunk uralkodásának ezt az árnyoldalát is felemlíteni és az indokok kifürkészése és feltárása által megérthetővé és az idegen írók véleményével szemben kissé jobban megbocsáthatóvá tenni. „Wo viel Licht, ist grosser Schatten”[2] mondja Göthe, a nagy emberismerő. És miért lett volna a mi valóban nagy Lajosunk kivétel az általános szabály alól?

A Lajos lengyel királysága alatt lengyel földön és lengyel érdekekben lefolyt katonai hadműveletek semmi különös, érdekes vagy tanulságos momentumokat nem mutatnak fel s így azok részletesebb megbeszélésre sem szolgáltatnak alkalmat. Miután Lajos király az országba betört litvánok ellen a kellő számú erővel megjelent a hadiszintéren, Kieystutnak és vezéreinek hamar elment a kedvük attól, hogy Lajos király seregével a komoly mérkőzést megkíséreljék. Épígy a IV. Károly német császárral a brandenburgi ügyből kifolyólag támadt konfliktus is a morvaországi nem valami nagy jelentőségű és csak rövid ideig tartó portyázástól eltekintve, inkább diplomáciai úton és a türelmes papiron, mint a harcmezőn nyert megoldást és elintézést.

[1] Dlugoss Hist. Polon. Lib. X., 67.

[2] Magyarul körülbelül annyit tesz, hogy ahol sok a fény, ott erős az árnyék is.