A délvidéki háborúk kivétel nélkül mind annak a kettős célnak szolgáltak, egyrészt, hogy az ottani úgynevezett félhitű népeket a nyugati kereszténység táborába tereljék át, másodszor pedig, hogy e népek és fejedelmeik által a magyar fennhatóság elismertessék. Utóbbi egymagában véve nem került volna valami túlnagy megerőltetésbe, de a másikkal szemben, – miután a nép eredeti, ősi vallásához görcsösen ragaszkodott – az összes délvidéki tartományok oly nagy animozítást tanúsítottak és oly szívós ellenállást fejtettek ki, hogy azzal egyidejűleg rendszerint a fennhatóság elismerésének megtagadása is karöltve járt. Minden tekintetben magunkévá tehetjük tehát Horváth Mihálynak következő, felette találó megjegyzéseit:[1] „Lajos erőlködései, az ó-hitű népet a római egyházba téríteni, mind Oláhországban, mind Szerbiában és Boszniában nemcsak sükertelenek maradtak, hanem főokaivá lettek annak is, hogy a magyar uralom e tartományokban sohasem verhetett erősebb gyökeret. A vallásához híven ragaszkodó nép, mivel azt üldöztetni érezé, mihelyt a körülményeket kedvezőknek látta, minduntalan föllázadt; utóbb pedig, mint látni fogjuk, inkább a hódító törökkel szerződött, ki, ha egyebekben zsarnokilag viselte is magát irányában, vallását szabadon engedte gyakoroltatni.”

Magyarország szempontjából tehát sokkal jobb lett volna, ha Lajos király vallási dolgokban nem állt volna annyira a szentszék szolgálatába, vagy legalább nem oly mohón, tüzzel vassal fogott volna hozzá a térítés nagy munkájához, szem előtt tartván, hogy ily nagy, fontos és valóban életbevágó kérdések elintézéséhez sok idő kell, azokat nem lehet bosszúlatlanul máról-holnapra keresztülerőszakolni. Ehelyett nagyobb súlyt kellett volna arra helyezni, hogy kellő megértés és megfelelő bánásmód által ezeknek a végeknek idegen ajkú és érzésü fejedelmei, vezető emberei és lakói fokozatosan, minél szorosabban az anyaországokhoz kapcsoltassanak. A legideálisabb természetesen az lett volna, ha ezekre a végekre mind nagyobb számban magyarokat lehetett volna telepíteni, de erre a tatárjárás és a folytonos háborúskodások okozta nagy vér- és emberveszteség következtében egyelőre gondolni sem lehetett. Hiszen tudjuk, hogy királyainknak az ország lakosságának gyér volta miatt ismételten idegen népek, kivált kúnok, németek, szászok, oláhok betelepítéséhez kellett folyamodniok, hogy egész nagy területek egyáltalában teljesen parlagon ne maradjanak. Persze, hogy jobb lett volna ezekre a lakatlan végekre az ország belsejéből tősgyökeres magyar családokat kitelepíteni és inkább az ennek révén az ország belsejében támadt emberhiányt idegenekkel pótolni, de ez a lakóhelyét megszokott és azzal teljesen összeforrt, kitelepítésre kijelölt magyarság részéről túlnagy áldozatot és önmegtagadást követelt volna. Ilyesféle tranzakcióra csak az ország magyar lakosságának megfelelő sürüsége, hogy ne mondjuk túltömöttsége mellett lehetett gondolni, aminek bekövetkeztét elsősorban a rengeteg vér- és emberáldozatot követelő örökös háborúskodás kellő korlátozása által lehetett volna elősegíteni és megfelelően gyorsítani. Miután Lajos király hadjáratai nagyobbára idegen célok, – így a nápolyi és a Lengyelországgal kapcsolatos hadjáratok családi, a déli és keleti végeken inszcenáltak pedig főleg a pápa és az egyház érdekében vívattak, mely hadjáratoknak az igazi magyar nemzeti ügy csak másodsorban látta hasznát, a fentemlített korlátozás nemcsak megengedhetőnek, hanem mindenesetre üdvösnek és hasznosnak is mutatkozott volna. Legindokoltabbaknak nemzeti szempontból a tengerpart birtokáért a Velencei köztársasággal vívott küzdelmeket tekinthetjük. Az ezek révén elért sikerek valóban elévülhetetlen babérokat fontak az utóbb méltán nagynak elnevezett Lajos királyunk dicső homloka köré, csak az a kár, hogy Kálmán királyhoz hasonlóan ő is elhagyta aludni a dalmáciai tengerpart biztosítására és állandó magyar flotta megteremtésére és kiépítésére vonatkozó kiválóan helyes és a magyar nemzet jövője szempontjából fölötte fontos eszméjét, melynek megvalósulása érdekében sajnos ő is csak kezdeményező lépéseket tett.

A Lajos király által a bosnyákokkal, szerbekkel, bolgárokkal és oláhokkal szemben elért eredmények határozottan szépeknek mondhatók. Legkönnyebben ott és akkor ment a dolog, amikor ő is személyesen jelen volt. A Dunán való átkelés az ámulatba ejtett oláh fősereg szemeláttára mellvédekkel és tornyokkal ellátott hajók segítségével, határozottan mesterműnek mondható. Ennek a nagy erkölcsi hatásnak volt köszönhető, hogy Laczkfi Miklós katasztrófális kudarca a hadjárat végső sikerét és eredményét egyáltalában nem befolyásolta. Laczkfival szemben az oláhok teljesen ugyanazon recept szerint jártak el, mit annak idején I. Károly királlyal szemben. Ezért nem tudjuk eléggé elitélni Laczkfinak és társainak ama nagy könnyelműségét és minden biztonsági rendszabály elmulasztása mellett véghezvitt vad és vak előretörését, mellyel a végleg megvertnek és tönkretettnek hitt ellenség üldözését végrehajtották. Pedig az ilyen cselvetésekkel, színleges megfutamodásokkal kapcsolatos hadviselési és harcmód a magyarok előtt nem volt ismeretlen, mert hiszen azt ők maguk is gyakran alkalmazták s így a Laczkfi seregcsoporton megesett csúfság annál súlyosabb elbírálás alá esik.

[1] Dr. Horváth Mihály, Magyarország történelme Dr. Hatvani Mihály átdolgozásában, II., 137.