Bazarába Sándor havasalföldi vajda, aki Lajos trónralépése után mindjárt önként meghódolt,[1] uralkodásának utolsó éveiben már nagyon szeretett megfeledkezni arról, hogy neki a magyar királynak adót is kell fizetnie. Ezért Lajos királynak többször kellett Demetert, a későbbi váradi püspököt, Havasalföldre küldenie, akinek mindannyiszor sikerült ott a belső békét és a Magyarországgal való régi jó viszonyt helyreállítania.[2]

A belső béke a Havasalföldön is legfőképp vallási okokból bomlott meg, miután a nép és az alvajdák legnagyobb része ellene szegült az ő területükön is rohamlépésekkel megindult katholizálásnak, amiről VI. Kelemen pápának több levele is tanúskodik, amelyekben örömének ad kifejezést afölött, hogy a Magyarországon, Erdélyben, a Havasalföldön és a Szerémségben lakó oláh románok (olachi romani) mindsűrűbben kezdenek a katholikus hitre áttérni.[3]

Még önállóbb nyomokon akart Bazarába Sándor fia és utóda, Lajk (1360–1372.), más néven Vladu, Vlajk, vagyis László, illetve Ulászló haladni, aki atyja halála után a magyar király engedelme nélkül vette fel a havasalföldi vajda címét.

Ezért és egyéb renitenskedéseiért Lajos király az 1365 február havában Temesvár környékén gyülekezett sereggel elsősorban az említett havasalföldi vajda vakmerőségének megfenyítésére szándékozott elindulni.[4]

Azonban Lajk vajda a magyar sereg gyülekezéséről tudomást szerezve, alighanem főleg azért, mivel nem volt kellőképpen felkészülve, sietve tudomására hozta Lajos királynak, hogy ő kész meghódolni és mindenben engedelmeskedni a király parancsainak.[5] Ennek folytán a Temesvárnál gyülekezett sereg már nem a Havasalföld, hanem Bulgária felé vett irányt, ahol – mint fentebb láttuk – hadműveleteit elég szép siker koronázta.

Ezek után a pápa által is folyton sarkalt Lajos király főfeladatának tekintette, hogy Boszniában, Szerbiában, Bulgáriában és az oláhlakta vidékeken, vagyis a Havasalföldön és Moldvában a katholikus hitet minél intenzívebb módon terjessze. Ennek legtöbb foganatja Bolgárországnak legutóbb meghódolt részében volt, mert az odaküldött 8 franciskánus csakhamar azzal dicsekedhetett, hogy 50 nap alatt 200.000 embert térítettek meg. E fölötti örömében Lajos király még 2000 hittérítő szerzetest kért, akiket aránylagosan felosztva, Boszniába, Szerbiába, Bulgáriába, a Havasalföldre és Moldvába küldött.

Lajk eleinte tűrte a térítők munkálkodását, de utóbb elkeseredett népe által fellovalva, 1369 elején parancsot adott az országban levő franciskánusok kiűzésére, miközben öt szerzetes életét is vesztete.[6] Sőt még nagyobb bűnre is vetemedett az oláh vajda. Sisman bolgár cárral összejátszva, elfoglalta Bodony (Viddin) város területét, ami nyilt lázadást jelentett Lajos királlyal szemben.

Utóbbi ennek folytán még abban az évben háborút indított Lajk ellen, elhatározván, hogy azt egyszerre két oldalról támadja meg. Míg egyrészről ő maga Garai Miklós macsói bánnal Bodony felől készült Oláhországba betörni, addig Laczkfi Miklós erdélyi vajdának nemesekből és székelyekből álló hadával Brassó környékéről kellett a Havasalföldre bevonulnia.

Laczkfi, miután a hegyszorosokon szerencsésen átvergődött és az Iloncsa (Jalomiţa) folyó mentén emelt több erődöt bevett, teljes erejével rávetette magát a Lajk alvezére, Dragomér gróf, dimbovicai várnagy által vezetett s alighanem Tirgovist tájékán harchoz fejlődött seregcsoportra, amelyet sikerült is legyőznie. A megvert oláh had futásnak eredt és azt Laczkfi oly hevesen és vigyázatlanul követte, illetve üldözte, hogy nemsokára keskeny hegyszorosokba és galagonyás sűrűségekbe érve, egyszerre azon vette észre magát, hogy a közben megállott és visszafordult ellenség, valamint az erdőkből és hegyekből minden oldalról előrohanó oláh nép kelepcéjébe került. A körülfogott magyar had egy ideig keményen védekezett, ami Járai Péternek, a vitéz erdélyi alvajdának, Vas Dezsőnek, Vörös Péter küküllei várnagynak, Székely Péter és László és sok más jeles vitéznek életébe került. Nemsokára a magyarok kénytelenek voltak az egyenetlen harcot feladni és az ellenség gyűrűjén keresztültörve, futással igyekeztek megmenekülni. Csakhogy ekkor a csapatok megmaradt része mocsarakba, ingoványokba került, úgyhogy legtöbbjük azokban lelte halálát; csak nagyon kevésnek sikerült megmenekülnie. Az elesettek közt volt maga a fővezér, Laczkfi Miklós vajda is, akinek tetemét csak véres tusa árán szabadították meg övéi az oláhok kezei közül.

Ezalatt Lajk a Szörényi bánságban Bodonnyal (Vidinnel) szemben is nagyszámú hadat gyüjtött össze, mely fölött maga vette át a parancsnokságot s azzal minden áron meg akarta akadályozni a magyaroknak a Dunán való átkelését. Azonban Garai Miklós, az oláhok záporszerű nyilazása ellenére mellvédekkel és tornyokkal ellátott hajók segítségével elég símán kelt át a folyamon, ami az oláhokat annyira meglepte, hogy csakhamar hanyatt-homlok futásnak eredtek. A magyar sereg erre behatolt a Szörényi bánságba s azt elfoglalván, Szörény várát nyomban még jobban megerősítette.

Erre Lajk békét kért Lajos királytól, amihez ez annak feltétele alatt, hogy a katholizálás ezentúl az oláhok között fennakadás nélkül folytatható, készségesen hozzájárult.

A béke nemcsak Lajk-kal, hanem egyidejűleg a szintén legyőzött bolgárokkal is megköttetett a következő feltételek mellett: Lajk visszatér a magyar korona hűségére és nemcsak megtartja, mint Lajos király hűbérese a Havasalföldet, hanem visszakapja báni címen a Szörényt is, mint a magyar király zászlósa. Strascimir szintén visszakapja Bodonyt, de csak mint hűbért és mindketten megigérték, hogy nemcsak nem gördítenek akadályokat a nyugati kereszténység terjesztése elé, hanem ők maguk is katholikussá lesznek.

Lajk ezúttal megtartotta szavát, legalább egy időre hű maradt Lajos királyhoz, aki utóbb Fogaras hercegévé is kinevezte, ahol új oláh telep létesült.[7]

Azonban 1376-ban Lajk vajda újból fellázadt, s akkor Lajos király szörényi bánná Treutel Jánost nevezte ki. 1377-ben a havasalföldi vajda még mindig nem hódolt be[8] s úgy látszik erre való tekintettel építette fel Lajos király Brassó vidékén Törcs fellegvárát,[9] melynek őrizetével az úgynevezett „fehér” vagy máskép „angol” zsoldos kompániát bízta meg, mely angolokból és magyarokból alakult.[10] Főkapitánya az angol Mortimer Hugó, másodkapitánya pedig a meseszerű hős, Toldi Miklós volt. Mint tisztek, be voltak osztva hozzá a magyarok közül: Szalay Mihály, Szamosi Lanc, Zagoriai Miklós és valami Mrachio Péter nevezetű.[11]

[1] Lásd a 4. oldalon.

[2] Fejér, Cod. Dipl. IX/2., 397.

[3] Theiner, Monum. Hung. I., 145.

[4] Magy. Tört. Tár, II. 186..

[5] Fejér, Cod. Dipl. IX/4., 148.

[6] Pejachevich, Hist. Serviae, 314.

[7] Lajk egy 1372-ben kelt levelében tényleg a fogarasi új telepítvény urának mondja magát. (Fejér, Cod. Dipl. IX/4., 210., 477. – Eder, Observ. 54.)

[8] Fejér, Cod. Dipl. IX/5., 85., 95., 100., 159.

[9] Eder, Observ. crit. et pragm. ad hist. Transs. 41.

[10] Budai Krónika, 329. – Fejér, Cod. Dipl. IX/5., 158.

[11] Anjouk. dipl. Eml., II., 463. sz.