A XIV. század közepe felé a törökök állandó terjeszkedése és előretolódása Kisázsiából a Balkán félsziget felé nagy veszedelmet jelentett egész Középeurópára, de kivált annak keresztény társadalmára. Ezt a veszedelmet VI. Kelemen pápa még elég idejekorán felismerte, fel is hívta rá az összes keresztény fejedelmek és kivált Lajos királynak figyelmét, de azért senki sem vette a dolgot oly komolyan, ahogyan kellett volna; mindenki a maga lokális ügyes-bajos dolgaival volt elfoglalva s azért, mint mondani szokás, egyik sem vette észre a szálkától a gerendát. Ilyen szálkáknak voltak tekinthetők a mindenkori pápáknál az olaszországi pápai birtokokért vívott hosszadalmas harcok; a pápáknak és azok révén Lajos királyunknál ama fantasztikus buzgóság, amellyel minden máshitű népet a római katholikus egyház kötelékébe akartak, ha lehet jó szerével, ha nem, kényszereszközökkel áttéríteni; ilyenekül tekinthetők továbbá Lajos királynál a nápolyi és a velencei ügyek, amelyek jelentőség tekintetében mind messze mögötte maradnak az újonnan felszínre került török problémának.

Az eddigi történetírók nagy része,[1] miután Lajos király legkiválóbb életrajz- és történetírója, Küküllei János munkájában a török háborúkról nem tesz említést, úgy tünteti fel a dolgot, mintha Lajos király egyáltalában nem viselt volna háborút a törökök ellen, ez a nézet azonban a fentközölt, sok tekintetben hézagos, de feltétlenül hiteles adatok által teljesen megdöntöttnek tekinthető. Sőt a törökök egyik kiváló történetírója, Szeád-eddin (Thúry József, Török történetírók I., 105. és 108. old.) is megemlékezik a törököknek 1365-ben a magyarokkal történt összeütközéséről. Hogy Küküllei a törököket nem említi feljegyzéseiben, ez alighanem azért van, mert Lajos király főellenfele ezekben a hadjáratokban Sisman bolgár cár volt, aki mellett a törökök csak mint segítők szerepeltek. Analog esetként felemlíthetjük Lajos király 1346. évi zárai hadjáratát, amikor 100.000 főnyi seregében jóval több volt az idegen, mint a magyar elem, azért erről a seregről az összes kútfők csak mint magyar seregről emlékeznek meg. Hasonló az eset a nagyobbára törökökből álló Sisman-, illetve Strascimir-féle seregnél, amelyről mindenki s így Küküllei is, következetesen mint bolgár seregről emlékszik meg, aminek révén aztán a történészek az egész hadjáratot még csak nem is bolgár-török, hanem tisztán csak bolgár hadjáratnak keresztelték el.

Egy további, minden kétséget feltétlenül kizáró bizonyíték, hogy Lajos király a törökökkel is hadakozott, a steyerországi, máriacelli templom, amelyet a még most is olvasható felírás szerint Lajos király a törökök fölött kivívott győzelem emlékére építtetett,[2] s amelyben még most is megvannak a hálás uralkodó által odaajándékozott drága ékszerek, miseruhák stb. Menesdorfer János bécsi jogtudósnak egy 1407-ben, tehát Lajos király halálánál csak 25 évvel későbben írt jegyzéke szerint[3] nevezett király a templomot azért építtette és az ottlevő miseruhákat és ékszereket azért adományozta annak, mivel ütközeteinek egyikében 20.000-nyi hadával egy 80.000-nyi török hadat vert meg. Ez a csata minden valószínűség szerint az 1365. évi hadjárat keretén belül vívatott, bár a legtöbb történetíró annak idejét 1366-ra teszi, anélkül, hogy erre hiteles adatokra hivatkozhatnának. Horváth Mihály[4] Lajos király 1366. évi tartózkodási helyének és idejének fölsorolásával be is bizonyítja, hogy ebben az évben nagyobbszabású török hadjárat nem lehetett. Én a rendelkezésre álló adatok gondos mérlegelése és a 143. oldalon a 248. jegyzetben említett Lajk-féle adománylevél kellő értékelése alapján jutottam arra a konklúzióra, hogy a Lajos király és Lajk között 1365-ben létrejött megegyezés egyik sarkalatos pontja az volt, hogy a havasalföldi vajda már úgyis mozgósított seregével a magyar sereget támogassa a bolgárok ellen megindítandó hadjáratában s a Lajk levelében említett Dobokai Lászlót Lajos király biztonság és ellenőrzés szempontjából rendelte ki és osztotta be, talán megfelelő számú magyar haddal a vele kooperáló oláh sereghez. Nincs kizárva, sőt valószínű, mert a Lajk-féle adománylevél tanuskodik mellette, hogy az oláh seregcsoportnak az ellenség által nem várt és teljesen meglepő beavatkozása, alighanem annak oldalában vagy hátában, idézte elő a nagy túlsúlyban levő bolgár-török sereggel vívott bodonyi csatában a gyors és a magyarokra nézve teljes sikerrel és győzelemmel végződött döntést. Innen a Lajk-féle levélben megnyilatkozó önérzetes hang, mely levélben egész helyesen és félreérthetetlen módon az is kifejezésre jut, hogy a harc nemcsak bolgárok, hanem az azokkal szövetséges törökök ellen is vívatott, Lajos király jóindulatából, kegyéből és a keresztény hit iránti hűségből kifolyólag. Lehet, hogy ennek a körülménynek, hogy t. i. az oláh és nem a magyar seregnek sikerült ebben a kiválóan fontos csatában a kedvező döntést előidézni, tudható be, hogy Küküllei, a magyar krónikás nem emeli ki és nem domborítja ki kellőképpen ennek a csatának, mint a törökök elleni nagyjelentőségű küzdelem szép sikerű kezdetének kiválóan fontos voltát.

A Provence-szal, Nizzával, Velencével gályák átengedése és a savoyai gróffal a tengeri hadműveletek iránt folytatott tárgyalások kétséget nem hagynak a felől, hogy Lajos király komolyan foglalkozott a törökök ellen viselendő nagy támadó hadjáratnak gondolatával, de a közölt adatokból az is eléggé világosan kitűnik, hogy főleg a pápa és Velence voltak okai annak, hogy Lajos király, Európának és az egész kereszténységnek nagy kárára, utóbb lemondott a törökök Európából való kiszorításának felette nagyjelentőségű eszméjéről és szándékáról. Pedig a magárahagyatott savoyai gróf által elért sikerek után ítélve, valószínűnek látszik, hogy Lajos királynak ugyanakkor egy hatalmas nagy sereggel való megjelenése Bolgárországban, szinte kiszámíthatatlan eredmények és sikerek alapjává válhatott volna. Ezzel szemben az évenként leküldött kisebbszámú haderők részleges sikereknél egyebet nem igen érhettek el, ily részleges sikerekkel pedig ezt a nagy és fontos kérdést megoldani nem lehetett. Láthatjuk tehát, hogy Lajos királynak meg volt a helyes érzéke arra nézve, hogy a török kérdést offenzív módon, vagyis a töröknek Kisázsiába való visszaszorítása révén kellene megoldani s csak a külső kényszerűség bírta rá arra, hogy defenzív módon, a délvidéki fejedelmeknek és országoknak Magyarországhoz való csatolása és népüknek a római katholikus anyaszentegyházhoz való terelésével igyekezzék a nagy veszélyt az anyaországtól távoltartani. Mindezek a körülmények mentségül szolgálhatnak ugyan, de egy Nagy Lajoshoz mégis csak jobban illett volna, ha a mellékes kérdések, így főképp utolsó velencei hadjáratának kikapcsolása és háttérbeszorítása, vagy legalább is elodázása mellett, minden erejét és energiáját a hatalmas erővel előretörő török megfékezésére, ha lehet tönkretevésére, fordította volna.

Kiválóan helyes érzékre vall Lajos királynak ama igyekezete is, hogy magának az Adrián önálló hadiflottát létesítsen, de ebben a szintén nagyfontosságú, a nemzet egész jövőjére kiható kérdésben nagyobb erély kifejtése mellett egy Nagy Lajosnak talán szintén sikerült volna kézzelfoghatóbb eredményeket is elérni.

[1] Így többek között Pray, Katona és az ő nyomukon haladva, Szalay, Fehér, Krones stb.

[2] Ez a templom, bár azóta újonnan át lett építve, maiglan ezt a fölírást hordja homlokán: „Ludovicus Rex Hungariae, per Matrem Misericordiae victoriam Turcorum gloriose obtinuit.”

[3] Fejér, Cod. Dipl. IX/3., 577.

[4] Dr. Horváth Mihály Magyarország történelme II., 134.