A mongolok által Turkesztánból kiszorított törökök egy ága 1225 körül Kis-Ázsiába menekült, ahol annak főnökei Aladdin ikoniumi szeldzsuk szultántól hűbér fejében földet kaptak. E főnökök egyike Ertogrul (Vérontó), de még inkább annak fia, Oszmán (1288–1326), akitől a birodalom nevét is nyerte, a szeldzsukok birodalmának feloszlása után egész Kis-Ázsiára terjesztette ki hatalmát. Azonban az oszmán birodalom tulajdonképpeni megalapítója nem is Oszmán, hanem ennek fia Orchán (1326–1359) volt, aki a Hellespontuson átkelve, Gallipolit is elfoglalta.

Orchán székhelyét az 1326-ban elfoglalt Brusszában ütötte fel és ő nevezte el itteni palotájának kapuját „magas porta”-nak. Hadiereje eleinte lovasságból (szpahi) állott, majd a meghódított keresztény népek gyermekeiből megalakította később oly híressé vált gyalogságát, a janicsárokat, akik a török hadseregnek századokon át legfontosabb alkotó részét tették ki.

VI. Kelemen, (1342–1352) pápa nyomban felismerte az ebből származó nagy veszélyt s ezért azon fáradozott, hogy mindenekelőtt hatalmas hajóraj induljon a törökök ellen, amelynek kiállítását és vezérletét Hugo cyprusi királyra, az ispotályosokra és a velencei dogera bizta és azonkívül keresztes háborút is hirdetett Cyprus szigetén, Thrákiában és Olaszországban, nemkülönben Lajos királyt is felhívta, hogy Magyarországon is hirdetne keresztes háborút a törökök ellen.[1] Azonban a szervezés és felkészülés igen sok bajjal és nehézséggel járt s azonfelül igen sok időt is vett igénybe, Lajos királyt pedig uralkodása kezdetén más, sokkal fontosabbaknak és sürgősebbeknek látszó célok és tervek foglalkoztatták s így a török ügy egyelőre úgyszólván teljesen háttérbe szorult. Ily körülmények között az Európát fenyegető újabb ázsiai veszedelem bántatlanul fejlődött, gyarapodott tovább s végre oly magas fokot ért el, hogy azt megállítani és eredeti medrébe visszaterelni többé már nem lehetett.

Nagyon elősegítette az oszmánok gyors terjeszkedését és hatalmas birodalmuk megalakulását a bizanci császárság szétzüllése s tulajdonképpen ez adott alkalmat a törököknek, hogy Európában is megvessék lábukat. Ifjabb Andronikus bizanci császár halála előtt 1341-ben Kantakuzénusz Jánost nevezte ki kiskorú fiának, Paläologusz Jánosnak gyámjává, aki azzal hálálta meg az őt ért kitüntetést, hogy már néhány hónap mulva ő öltötte magára a császári bíbort, amiből ádáz polgárháború keletkezett. A gyermekcsászár anyja, Szavoyai Anna, nem hagyta abba a dolgot és nem nyugodott addig, amíg a bitorló Kantakuzenuszt le nem győzte, aki erre Orchán segítségét vette igénybe. Ez szívesen hajolt a kérésre, már csak azért is, hogy lábát Európába betehesse s így 1344-ben 40.000 török megjelenése a Marica mentén Paläologusz Jánost arra késztette, hogy Kantakuzánuszt császártársának ismerje el, akinek viszont Theodora nevű leányát Orchánhoz nőül kellett adnia.

Orchán ezután még többször segítette ipját, nemcsak görög vetélytársai, hanem főleg Dusán István szerb cár ellen, de a hadjáratok befejeztével csapatját mindig visszavezette Kisázsiába.

A görög császárok soha meg nem szűnő torzsalkodásai 1356-ban alkalmul szolgáltak Orchán legidősebb fiának, Szolimánnak, hogy lábát az európai partokon is alaposan megvesse, főleg miután a trónigényeiről lemondott Kantakuzénusz zárdába vonult. Szolimánnak és Orchánnak halála után ennek második fia, Amurad, vagy I. Murad, (1359–1389) még erélyesebben folytatta terjeszkedését és hódításait s 1362-ben Drinápolynak, a görög birodalom e legnagyobb és legerősebb várának megvétele után, amelyet állandó székhelyévé választott, hamarosan úgyszólván ellenállás nélkül hatalmába kerítette egész Thrákiát, vagyis a Hellespont-tól a Balkán vagy Hämus hegységig terjedő vidéket, aminek az lett a következménye, hogy 1364-ben Sisman bolgár cár meghódolt és adófizetőjévé vált a szultánnak, nővérét pedig átengedte annak háreme számára.[2]

Bolgárországban ekkor már meglehetősen ziláltak voltak az állapotok. Sándor bolgár cárnak két felesége volt; az oláh származásútól Strascimir János, a zsidó származásútól pedig Sisman János nevű fia született, akik halálosan gyűlölték egymást, ami részben az apa részrehajlására volt visszavezethető, aki úgy intézkedett, hogy trónját nem az öregebb, hanem az ifjabb fiú Sisman János örökölje, míg az idősebbnek csak a bodonyi (viddini) tartományt juttatta. De az egykor nagy és hatalmas ország Sándor cárnak 1365-ben bekövetkezett halála után egyébként is több önálló részre bomlott fel. Déli részeit az Európában mindjobban tért nyerő törökök foglalták el; a Fekete tenger és az Alduna közti résznek Dobrotics volt a korlátlan ura; őtőle kapta ez a vidék a Dobrudzsa nevet; a tulajdonképpeni cár Sisman Tirnovoban, annak bátyja, Strascimir pedig Bodonyban székelt.

A törökök eme hódításaik közben már nagyon közel jutottak ahhoz, hogy magát Konstantinápolyt is megszállják és Paläologusz János konstantinápolyi, illetve bizánci császár kétségbeesésében fűhöz-fához kapkodott és elsősorban VI. Ince (1352–1362) pápához fordult segítségért, kijelentvén, hogy annak ellenében hajlandó a római katholikus anyaszentegyházba átlépni. A pápa ennek folytán meg is tette a kellő intézkedéseket a törökök ellen vezetendő keresztes had előkészítésére, de a dolog csak igen lassan haladt előre, mert II. János francia és Péter cyprusi király, akik fogadást tettek, hogy fölveszik a keresztet, csak 1365. március 1-ére helyezték kilátásba a keresztes hadjárat megindítását. A pápa ehhez képest ki is nevezte a francia királyt a gyalogos keresztes had fővezérévé, de ez még 1364-ben elhalálozván, a dolog újabb halasztást szenvedett. Ehhez járult még, hogy a velenceiek, akik szintén megigérték, hogy a szent vállalatban részt vesznek, a krétai lázadás miatt fölmentésüket kérték a pápától s végre abban egyeztek meg, hogy az igért hajók felét mégis rendelkezésre bocsájtják. Végre a keresztesek, akik a megállapított időre a megjelölt kikötőkben megjelentek, megunva a várakozást, nagyobbrészt szétoszoltak, mert a pápa által kinevezett új vezérük, a cyprusi király, az európai udvaroknál tett tisztelgő látogatásai miatt nem jött meg a kitűzött időre. Erre a pápai követ is türelmét vesztve, a még együtt maradt 500 lovast és 600 gyalogost behajózván, átvitorlázott Rhodus szigetére, ahol az antiochiai fejedelem és a rhodusi lovagok hozzájuk csatlakozván, a 10.000-re felszaporodott keresztes had már nem I. Murad, hanem az egyiptomi szultán megtámadását határozta el és miután Alexandriát ritka szerencsével elfoglalnia sikerült, már ennyi dicsőséggel is megelégedvén, újból hazavitorlázott.

A törökök bolgárországi sikerei aggodalommal töltötték el Lajos király szívét is, aki, hogy a törökök további terjeszkedésének gátat vessen, mindenekelőtt szükségesnek vélte, hogy Bolgárországot, „mely születési jogánál fogva is megillette őt”,[3] szorosabban hozzácsatolja Magyarországhoz, remélve, hogyha Boszniában, Szerbiában és Bolgárországban a nyugati kereszténységet biztos alapra sikerül fektetnie, ez lesz a legjobb védőgát a pogányok és hitetlenek további terjeszkedésének meggátlására. Ezzel egyidejűleg mindjárt a Havasalföldnek meghódítását is felvette programmjába. V. Orbán pápa a legnagyobb örömmel vette tudomásul Lajos királynak erre vonatkozó elhatározását, amint az az 1364 február 25-én kelt és a legnagyobb magasztalás hangján írt levélből is kitűnik.[4]

Bolgárországra és a Havasalföldre vonatkozó terveit végrehajtandó, Lajos király 1365 január 5-én felhívta a megyék „összes főpapjait, apátjait, prépostjait, perjeleit és egyéb egyházi személyeit, nemkülönben báróit, grófjait, nemeseit és birtokosait, valamint bármily állású és rangú embereit, kik régtől fogva hadbaszállani kötelesek”, hogy ugyanazon év február 24-én Temesvárra egybegyüljenek.

A havasalföldi vajdát, mint alább látni fogjuk, már a magyar sereg felvonulásáról szóló hír is meghódolásra késztette s így a Temesvárnál gyülekezett sereg teljes egészében Bolgárország ellen fordulhatott. Lajos király ezzel a sereggel 1365 április 24-ike körül Szalánkeménnél a Dunán átkelvén,[5] Bodony alá vonult és nincs kizárva, sőt nagyon valószínű, hogy a meghódolt Lajk havasalföldi vajda Lajos király kívánságára megfelelő számú haddal szintén részt vett ebben a hadjáratban.[6]

Bodonynál Lajos király hadikészületeinek hírére Sisman bolgár cár rendelkezése folytán Strascimir parancsnoksága alatt egy bolgárokból és törökökből álló és állítólag 80.000 főt számláló sereg gyülekezett. Lajos király és Lajk havasalföldi vajda ezt a sereget megtámadván, azt jelentékeny számbeli túlsúlya ellenére megverték s aztán magának Bodony várának megostromlásához fogtak. Strascimir vitézül védte a várat s jó hosszú ideig kemény ellenállást fejtett ki, de pünkösd táján a magyar sereg mégis úrrá lett felette, mely alkalommal maga Strascimir is foglyul esett, akit Lajos király nejével együtt Horvátországba, Gomnech várába fogságba vitetett.[7] Bodony eleste után Bolgárország északnyugati részének még egy jókora darab földje is meghódolt a magyar királynak, aki abból Bodonyi bánság elnevezés alatt külön bánságot alkotott s annak élére előbb Hémfi Benedeket, majd Laczkfi Dénes erdélyi vajdát, utána Korogi Filpesfia Lászlót, majd ismét Hémfi Benedeket állította. Végül 1366-ban Lajos király a fogságból kibocsátott Strascimirt nevezte ki a Bodonyi bánság bánjává.[8]

A Bodonyi bánság megalakítása után Lajos király itt is megkezdte a lakosságnak a római katholikus hitre való térítését s azután hazatért seregével.

Paläologusz János császár a keserű tapasztalatok hatása alatt, hogy sem a cyprusi flotta, sem Lajos király 1365. évi hadjárata az ő sorsán éppenséggel semmit sem lendített, ismét a szentszékhez fordult segítségért, aki azonban azt ajánlotta neki, hogy legjobb lesz, ha közvetlenül Lajos királyhoz fordul támogatásért. Ehhez képest a bizánci császár 1366 elején meg is látogatta Lajos királyt Budán, akitől határozott igéretet kapott, hogy tőle telhetőleg támogatni fogja.[9] Budáról hazatérőben a bizánci császár Sisman bolgár cárhoz is bekopogtatott, aki azonban ahelyett, hogy segített volna rajta, foglyul ejtette és börtönbe vetette vendégét. Ezzel Sisman biztosan kedveskedni akart a török szultánnak, akinek ő önként meghódolt, hűbért fizetett és nővérét is átengedte háreme számára.[10]

Igéretéhez képest, illetve annak folyományaként Lajos király Fráter István nyitrai püspököt és Maginkaires György konstantinápolyi lovagot, a bizánci császár megbízottját, azzal a kérelemmel küldte el a pápához, hogy a létrejött megállapodást tudomásul véve, újból hirdesse ki a keresztes hadjáratot a törökök ellen és egyébként is intézkedjék annak előkészítése és minél nagyobb sikere érdekében.

Egyben Lajos király nyomban érintkezésbe lépett Savoya grófjával, aki a görög császárnak unokatestvére volt, felkérvén őt, vállalkozzék a törököknek tengeren való megtámadására, míg ő a szárazföld felől fog ellenük 60.000 főnyi hadat vezetni. Ebben a levélben Lajos király ama biztos reményének ad kifejezést, hogy sikerül majd nekik a görög császárt fogságából kiszabadítani, a törököt megverni és a Balkán félszigetről Ázsiába visszaűzni.[11] Sőt még ennél is tovább ment Lajos király; felszólította Cornario Márk velencei doget, hogy a költségek megtérítése ellenében építtesse meg és szereltesse fel az 1358. évi békeszerződés szerinti 24 gályát, de Velence mindenáron megakadályozandó, hogy a magyar királynak önálló flottája legyen az Adrián, inkább azzal az ajánlattal állt elő, hogy ő hajlandó saját költségére 5 gályát a hozzá tartozó egyéb hajókkal együtt a törökök elleni háború időtartamára kölcsön adni. Ez a válasz nagyon elkedvetlenítette a királyt, de nem találván alkalmasnak az időpontot arra, hogy Velencét erőszakkal kényszerítse vállalt kötelezettségének teljesítésére, erőltetett fanyar előzékenységgel megköszönte a céljainak meg nem felelő ajánlatot, hozzátevén, hogy majd tudatni fogja, hogy mikor és hova küldessenek a felajánlott gályák.[12]

De nemcsak Velencében, hanem a Provence-ban és Nizzában is kísérleteket tett Lajos király 10 gályának megszerzése iránt. Azonban a féltékeny velencei kormánytanácsnak Nápolyi Johannával, mint a Provence fejedelemasszonyával szemben alkalmazott fenyegetéseivel, ezt is sikerült megakadályoznia.[13]

Még jobban megerősítette Lajos királyt a törökök elleni hadjáratra vonatkozó elhatározásában, amidőn a bizánci császár fogságáról és Sisman bolgár cárnak vele szemben elkövetett gyalázatos viselkedéséről értesült.

Közben megérkezett a pápa válasza, akitől Lajos király egyszerre két levelet is kapott. Egy 1366 július 1-én keltet, mely a nyilvánosság számára szólt és amelyikben a pápa a kért búcsút megadja mindazoknak, akik a királlyal hadjáratba indulnak, majd a másikban 1366 június 22-ről keltezve, melynek tartalma a görögök előtt titokban volt tartandó, a pápa arra inti Lajos királyt, hogy miután a császár eddig az egyházi egyesülést még nem hajtotta végre, azért Lajos király ne nagyon siessen a hadjárattal. A görögök ugyanis, – úgymond a pápa – amidőn súlyos körülmények közé jutottak, már többször megigérték, de még sohasem hajtották végre az egyházi egyesülést. Ezért óvatosan kell velük szemben eljárni és mivel az ügy úgy sem intézhető el hamarosan, legalább egy évet kell várni, időt engedvén az újabb ígéret beváltására. Mindezeknél fogva Lajos király ne induljon személyesen a törökök ellen és még abban az esetben is, ha a görög császár és fiai tényleg áttérnének, csak fegyveres segítséget küldjön nekik, ő maga pedig, aki jótevés nélkül nem lehet meg, másféle jótetteket műveljen.[14]

A pápának e tartózkodó magatartást ajánló válasza és a velenceiek vonakodása a kellő hadiflotta kiállítására nézve, arra bírták Lajos királyt, hogy a törökök ellen tervezett nagy hadjáratról lemondjon. De hogy a bizánci császárnak tett igéretét némileg beváltsa, valamelyik hadvezérét megfelelő számú haddal mégis leküldte Bolgárországba, már csak azért is, mert hírét vette, hogy Sisman előkészületeket tesz a Bodonyi bánság visszafoglalására. Ez a had úgylátszik megint szerencsével harcolt az egyesült bolgár–török sereg ellen, mert az említett bánság továbbra is magyar fenhatóság alatt maradt.

Közben a savoyai gróf igéretéhez képest 1366 augusztus havában megérkezett Gallipoli előtt, amelyet el is foglalt a törököktől. Miután Lajos király közeledéséről még mindig nem kapott értesítést, elhatározta, hogy egymaga folytatja a hadjáratot s Sisman bolgár cárnak háborút üzenvén, elfoglalta tőle Sozopolist, Skafidát és Archialost, majd a Birgastól északra fekvő Mesembriát (Misivria) ostrommal bevevén, a jól megerődített Várnával oly egyezséget kötött, hogy ez 12 polgárból álló küldöttség útján a görög császár szabadonbocsátását kéri. Sisman hajlott az alkura, ha a görög császár szabadonbocsátásával a háború is véget ér. Ezt a feltételt a savoyai gróf elfogadván, a császár szabadonbocsátása ellenében felhagyott Várna ostromával s aztán flottájával hazatért.[15]

Egyes elszórtan előforduló feljegyzések kétségtelenné teszik, hogy a következő 1367., 1368. és 1369. években is megfordult egy-egy magyar had, vagy Lajos király közvetlen, vagy egyik-másik alvezérének parancsnoksága alatt Bolgárországban[16] és az iránt sem lehet kétségünk, hogy ezek a hadak, ha nem is sikerült nagy dolgokat művelniök, de azért nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egyelőre a törökök, ha nem is szüntették meg hódításaiknak tovább északi irányban való kiterjesztését, hanem mindenesetre lassabban és óvatosabban jártak el eme terveik végrehajtásánál. Kár, hogy ezekről a hadjáratokról nem maradtak ránk bővebb tudósítások.

Bolgárország meghódítása után Szerbiára került a sor, melynek trónján akkor V. Uros halála után Mrnjavics Vukosin (1367–1371.) főúr (knéz) ült. Ez a törökök ellen vívott drinápolyi csatában elesvén, fiainak mellőzésével Grebljanovics Lázár (1371–1389.) főurat választották királlyá, aki a magyar fennhatóságot elismerte.

1372-ben Lajos király újból kéri a szentszéket a pápai tized elengedésére, melyet a törökök ellen indítandó hadjárat céljaira kíván felhasználni, de erre a pápa azt feleli, hogy neki is szüksége van a pénzre, mert kénytelen a Viscontiak ellen a háborút tovább folytatni, de mihelyt végez ellenségeivel, minden erejével a törökök ellen szándékozik fordulni.

1373-ban a törökök tovább terjeszkedésének hírére Lajos király újból megismétli kérését a szentszék előtt, mire a pápa 1373 március 23. és május 15-én kelt levelei szerint Magyar- és Lengyelországban tényleg keresztesháborút hirdettetett, de a tizedet most sem volt hajlandó a háború céljaira átengedni.[17] Ugyanez év október 1-ére a pápa Theba városába értekezletet hívott egybe, hogy létrehozza a keresztény fejedelmek szövetségét a törökök ellen. De ez értekezleten viszont Lajos király nem jelent meg, mert neki az volt az álláspontja, hogy a törököt vagy hatalmas erővel kell tengeren és szárazföldön megtámadni, mihez azonban pénz kell, amihez a pápa hozzájárulni nem akart, vagy egyáltalában nem kell őket bántani, nehogy célhoz nem vezető kisebb hadjárat által még jobban felingereltessék, ami hódításainak még gyorsabb ütemben való folytatására késztethetné. Távolmaradása miatt a pápa szemrehányást is tett Lajos királynak[18] és 1374 őszén újból felszólította, engedne rideg álláspontjából, de ő állhatatos maradt és azt üzente most is a pápának, hogy a török ellen vagy élet-halál harcot kell kezdeni vagy egyáltalán nem szabad őt ingerelni célhoz nem vezető félrendszabályok által[19] s így a keresztes háborúból most sem lett semmi. Éppígy nem járt sikerrel a pápa következő évi felszólítása sem.[20]

Hogy Lajos királyt kérlelhetetlen rideg álláspontjától semmiképp sem lehetett eltéríteni, annak nagyrészt az lehetett az oka, hogy XI. Gergely pápa Lajos királynak Nápolyra vonatkozólag újabban előterjesztett igényeivel szemben meglehetősen tagadó állápontra helyezkedett. Újabban t. i. Lajos királynak az volt a terve, hogy legidősebb, Katalin nevű leányát összeházasítja V. Károly francia király másodszülött fiával, Lajos orleansi herceggel, hogy aztán a fiatal pár örökölje Johanna halála után a nápolyi királyságot. Az eljegyzés megtörténte után Lajos király követei felkeresték a pápát, járulna hozzá, hogy az említett királyság Johanna halála esetére a magyar királyra és családjára írassék át, de a pápa ezt a kérelmet sehogysem akarta teljesíteni.

Ily körülmények között Lajos király családját illetőleg végkép lemondott Nápolyról és ezentúl már csak az volt az óhajtása, hogy Johanna öröke Durazzói Károlyra, az általa Aversában megöletett Durazzói Károly testvérének, Lajosnak fiára szálljon, akit még 1362-ben Magyarországba hívott és 1370-ben Johanna testvérének, Máriának, Margit nevű leányával összeházasítván, Horvát- és Dalmátország bánjává nevezett ki. Utóbb 1376-ban Lajos király a fiatal házaspárt gyermekeivel együtt Nápolyba küldötte, hogy úgy Johannát, mint az ország nagyjait megnyerni és maguknak az útat a nápolyi trónra egyengetni igyekezzenek.[21]

1377. évi szeptember havában Lajos király arról értesíti Carrara Ferencet, Pádua urát, hogy nagy diadalt aratott a törökön és a bolgár királyon és hogy a diadal sok vérbe került, mert a hitetlenek háromszorannyian voltak, mint a keresztények,[22] de erről a hadjáratról egyebütt, sajnos, nem történik említés. Nincs kizárva, hogy ez a tudósítás az 1365. évi győzelemre vonatkozik.

[1] Lásd a pápa 1343. szeptember 30-án kelt, Lajos királyhoz intézett levelét, Theiner, Monum. Hung. II., 985–986., 1055. sz.

[2] Jireček, Geschichte der Bulgaren 323. – Joannes Kantakuzenus, Historiarum Libri IV., a Corpus S. Hist. Bysantinae (Paris, 1645.) XVII. kötetében. – Nicephorus Gregoras, Hist. Bysantinae Libri 24. XXI. köt. – Laonicus Chalkondylas, Hist. Bysantinae Libri 10. – Joannes Dukas, Hist. Bysantinae XX. köt. – Kantemir, Geschichte des Osmanischen Reichs (Hamburg, 1705.) – Joseph von Hammer–Purgstall, Geschichte des osmanischen Reichs (Pest 1827/34.)

[3] Hazai Okmányt. I., 160.

[4] Theiner, Monum. Hung. II., 107. sz.

[5] Fejér, Cod. Dip., IX./3., 489.

[6] Erre vall Lajk oláh vajdának egy 1372-ből keltezett levele, melyben a törökök ellen vele küzdött Dobokai Lászlót megadományozza. Ennek a levélnek ide vonatkozó része következőleg hangzik: „… Exercitum validum contra Thurcos proclamari fecimus. Ipse magister Ladislaus de Doboka… nobiscum et cum exercitu nostro viriliter contra saevissimos et infideles Thurcos et imperatorem de Tyrna (Tirnova), ipsosque invadendo, perpetravit, actus militares nobiles et honorificos ibidem exercendo propter fidem christianitatis et gratiam serenissimi principis Lodovici, regis Ungariae.” (Katona, Hist. crit. X. 393. – Fejér, Cod. Dipl., IX/4., 477.)

[7] Fejér, Cod. Dipl., IX/3., 492. – Küküllei esperes, Thuróczynál, III. 34.

[8] Fejér, Cod. Dipl., IX/4., 120. – Küküllei, Thuróczynál III., 34. – Magyar Tört. Tár, XII., 171. – Székely oklt., I., 69. – Hazai Okmt. II., 82. – Engel, Gesch. D. Bulg., 460. – Jireček, Geschichte der Bulgaren 327.

[9] Erről Fessler–Klein Geschichte von Ungarn, neu bearb. von Ernst Klein II., 153. oldalán a következőket írja: „In der ersten Hälfte des folgenden Jahres, 1366., kam der kaiser selbstan den ungarischen Hof, beschwor den König, schleunige Hülfe zu leisten, und betheuerte mit einem Eid, dass er sich in den Schos der römischen Kirche begeben und auch sein Volk in denselben führen wolle. Das traurige Schicksal des Kaisers, dessen Vorfahren sich Herren der Welt nannten, die Gefahr, welche der Christenheit drohte, die Aussicht auf die Vereinigung der beiden Kirchen, welche sich eröffnete, dies alles musste den hochsinnigen und galuabenseifrigen Ludwig rűhren, und er verspach feierlich, selbst auszuziehen zur Rettung des am Rande des Unterganges schwebenden Reichs und die ihm befreundeten Fürsten zum Beistand aufzubieten.”

[10] Jireček Geschichte der Bulgaren 323.

[11] Cabaret (Maistre Cabaret o Pauvre Peelerin), Chronica Sabaudiae, Scriptores, I. 300.)

[12] A velencei dogehoz intézett levelek egyike a székelyek földjén, Görgényben kelt 1366 jún. 20-án, a másik Lippán, ugyanazon év júl. 24-én. (Copia dei Commemor, VII/1., 284.)

[13] Anjouk. dipl. Eml., II. 462., 467. sz.

[14] Raynaldus, Annal. eccles. az 1366. évhez. – Katona Hist. Crit. X., 391. – Theiner, Monum. Hung. II., 139. sz. – Fejér, Cod. Dipl. IX/3., 594.

[15] Cabaret Chronica Sabaudiae 305.

[16] Így többek között bizonyos, hogy Lajos király 1368 október és november havában Bolgárországban járt s hogy akkor kíséretében voltak többek között: László, oppelni herceg, nádor, mint a sereg vezére, Lindvai Miklós bán fia Hahóti Miklós, Nagymihályi György fia János és László fia Jakab, Vetési János és László, Pakáni Antal fia Kopasz és még többen. Az 1369. évi bolgár hadjáratról csak annyit tudunk, hogy az onnan visszatért hadak a mondott év december 7-én oszlottak széjjel. (Sztáray Okl., I. 354., 361. – Turul II., 19. – Századok, 1869. évf. 127.)

[17] Raynaldus, Annal. eccl. az 1373. évhez.

[18] Theiner, Monum. Hung. II., 230., 262., 266–267., 270–274., 280., 292., 300., 309. sz.

[19] Raynaldus, Annal. eccl. az 1374. évhez. – Fejér, Cod. Dipl. IX/4., 583.

[20] Fejér, Cod. Dipl. IX/5., 52., 54.

[21] Fejér, Cod. Dipl., IX/5., 101. – Lucius, De regno Dalmat., Schwandertnél, III., 396. – Farlatus Illyric. sacr. V., 99.

[22] Gataro András Padovai krónikája és a Cortusiak krónikájának II. addimentuma, Muratorinál, XVII., 231. és XII., 984.