Feltünő, hogy ugyanaz a Lajos király, akinek nápolyi hadjáratai idején a katholikus egyház fejétől, a pápától, annyi méltatlanságot kellett eltűrnie, utóbb oly engedelmes és hű fiává vált a katholikus anyaszentegyháznak, hogy a mindenkori pápák szinte túláradozó szavakkal dícsérik és méltatják a magyar király bokros érdemeit, amelyeket az a katholikus hit terjesztése és a félhitűek üldözése körül magának szerzett. Úgy mondják, – és nem valószínűtlen – hogy Lajos király folyton fokozódó hitbuzgóságát legfőkép Erzsébet özvegy királyné szuggerálta fiának.

E hitbuzgóság azonban az ifjú királyt nemcsak a katholikus egyház egyik legszilárdabb és leghatalmasabb zászlótartójává, hanem ezzel egyszersmind a nyugati műveltség és kultúra terjesztésének is legelsőrendű bajnokává avatta. Különösen fontos volt ez ebben az időszakban, amidőn a középkori kultúra egyik legfőbb tényezője, a bizanci császárság, már úgyszólván végső napjait élte, az ozmánság pedig már erősen döngette az Ázsiából Európába nyíló kaput, hogy azon keresztültörve, hitet, jólétet, kultúrát, egyszóval mindent letiporjon, ami előnyomulása közben útjába akad. Ez volt az az időpont, amely alkalmat adott Lajos királynak és országának, hogy a nyugati civilizált világnak igazi védőbástyájává váljék a Kelet újabb durva erőszakosságával és barbárságával szemben.