A fegyverszünet ideje alatt egész télen át folytak a béketárgyalások, de azok eredményre nem vezettek, mert Lajos király állhatatosan megmaradt ama követelése mellett, hogy neki egész Dalmácia átadassék, amibe pedig a Velencei köztársaság belemenni sehogy sem volt hajlandó. Így tehát a fegyverszünet lejártakor a háborúskodás megint az egész vonalon kiújult.

De nem szünetelt tökéletesen a háborúskodás a fegyverszünet tartama alatt sem. Vásári (Monoszlai) Tamás, miután 1356 október közepén onnan hazulról mintegy 4000 főnyi erős vitézt kapott, Conegliano melletti táborából előnyomulva, nyomban újra elárasztotta a Terra Fermát és ismét megkezdte Treviso ostromát. Ezzel szemben a signoria is mindent megtett, hogy az ellenségeskedések előrelátható kiújulását méltó módon fogadhassa. A várak erődítéseit kijavíttatta, tökéletesbítette és a városok és várak lakosait és védőrségét a kellő mennyiségű élelmiszerekkel és egyéb szükségletekkel látta el. Azonkívül Németországban drága pénzen válogatott zsoldoscsapatokat fogadott fel, amelyek több csoportban igyekeztek Trevisot, a velenceiek védelmének központját és bázisát elérni, illetve ezt a magyarok ostroma alól felmenteni.

Nemsokára az ostrom megújítása után Treviso várparancsnoka, a felette tevékeny Cavalli Jakab, egy nagyobbszabású kirohanást hajtatott végre, de azt a magyarok hamarosan visszaverték. Nemsokára azután Delfino doge maga hozta le a felfogadott zsoldosok egyik, közel ezer gyalogosból és 600 lovasból álló csoportját a Piave mentén, amiről Vásári Tamás tudomást szerezvén, ezt a csoportot páduai szövetségeseivel egyetértőleg Nervesánál meglepőleg megtámadta és teljesen szétverte. A zsákmányul ejtett hadiszereket és élelmezési készletek 50 szekérnyi legnagyobb részét Vásári Tamás páduai szövetségeseinek engedte át.

A német zsoldosok egy másik csoportja vicenzai területen várta, míg a megáradt Brenta leapad, hogy aztán rendeltetési helyére, Treviso alá jusson. Nem így a magyar vezér, aki a megáradt folyón csapatját átusztatva, meglepőleg rontott rá a mit sem sejtő zsoldos hadra, annak jó részét leverte, másik részét foglyul ejtette, aminek megtörténte után a lovaiktól és fegyvereiktől megfosztott németeket zsoldos szokás szerint útnak eresztette.[1]

Ezekhez a vitézi tettekhez természetesen az a 2000 főnyi had, melyet Lajos király Magyarországba való visszatértekor Vásári Tamás parancsnoksága alatt az olasz hadiszintéren visszahagyott, nem volt elegendő. Magyarországba visszatérve, Lajos király 30 főnemest választott ki, s azok mindegyikét egyenként 5000 magyar lovashad kapitányává kinevezvén, kötelességükké tette, hogy hűbéri alapon 3 havi hadszolgálatot vállaljanak, mert a király most már úgy akarta az előreláthatólag hosszúra nyúló velencei háborút folytatni, hogy e hadak közül egyet, kettőt, vagy ha kell, többet is kéthavonként küld le a hadiszíntérre, az ottlevő csapatok felváltására, míg a vállalt hadikötelezettség harmadik hónapja az odamenetelre és visszatérésre volt szánva.[2] E csoportok elseje volt az a had, amely október közepén a hadiszíntérre érve, alkalmul szolgált, hogy Vásári Tamás a támadó műveleteket újra megkezdje.

1357 június havában Kont Miklós, az új nádor ment le nagyobb csapattal a velencei hadiszíntérre, amellyel a magát elég kitartóan védelmező Serravalle és a még teljesen ki nem épített Mestra bevétele után Castelfranco ostromához fogott, de ez, bár a nádort a páduaiak hadigépekkel is segítették, eredményre nem vezetett. Szeptember 21-én ennélfogva a nádor visszatért Magyarországba, a hadműveleteknek további vezetését ismét Vásári Tamásnak adván át, aki némi kisebb újabb eredményeket tudott is felmutatni, sőt a kiéheztetett Castelfranco is megadta magát neki, de Trevisot bevennie a legnagyobb erőlködés ellenére sem sikerült. Ezt úgylátszik, Lajos király rossz néven vette, mert Vásári Tamás felváltására Hémfi Benedeket küldte le a főparancsnoki teendők átvételére, de miután ez sem tudott említésre méltó eredményeket felmutatni, helyét nemsokára ismét Vásári Tamás foglalta el, aki újabb erősbítéseket hozván magával, ezek segítségével a magyar csapatok kezében levő területeket és erősségeket megtartotta ugyan, de se Trevisot bevenni, se más döntő eredmény révén a hadjáratot sikeresen befejezni nem tudta.

Ezért nem is itt, hanem a dalmát hadiszíntéren dőlt el a háború sorsa. Itt Csúzi János horvát bán a rendelkezésére álló csekély erővel, hajók hijján, mást nem tehetett, mint hogy továbbra is eddigi csipkedő, de azért elég kellemetlen, mert a lakosság mindenét elpusztító tevékenységét folytatta a Velencéhez szító városokkal szemben, amelyeknek helyzetét még keservesebbé tették a tengeri kalózok, akik a zavaros viszonyokat felhasználva, a tenger felől és a szigeteken üzték nagymérvű garázdálkodásaikat.

Velence, a dalmát városok tengerpartmenti védett fekvésében és ezen alapuló erősségében bízva, minden erejét a Terra Ferma megtartására használta fel és a dalmát városok őrségeit, miután azokat Csúzi János hadai úgy sem igen bántották, úgyszólván magukra hagyta.

Ezek a vérig kínzott tengerparti városok és lakosok megtudván, hogy Velence a békealkudozások folyamán elvben már úgyis amellett döntött, hogy sorsukra bízza, illetve átadja őket, emiatt nagy haragra lobbantak és arra az álláspontra helyezkedtek, hogy őket ne bocsássa senki áruba, elhatározták, hogy saját jószántukból térnek vissza „természetes urukhoz”, a magyar királyhoz. Az ügyesen kieszelt és nagy furfanggal és energiával végrehajtott akciót Spalato és Trau városok kezdték meg és kölcsönös megállapodás szerint 1357 július 8-án kellett a puccsot végrehajtani. A felfegyverzett spalatoiak Madius Mikhás vezetése alatt az említett nap éjjelén a velencei zsoldosokat, kit jószerével, kit erőszakkal, összefogdosván őket, majd parancsnokukat, Quirino János grófot is, aki ellenállás nélkül adta át a város kulcsait, fogságba vetették. A terv sikeres végrehajtásáról a spalatoiak futár útján nyomban értesítették a trauiakat, aki napkelte előtt odaérkezve, csodálkozással vette tudomásul, hogy a trauiak egyesek aggodalmaskodása folytán elállottak a terv végrehajtásától. De most, hallván, hogy mily szépen és könnyen ment a dolog Spalatoban, ők is bezárták kapuikat, hogy a városon kívül a barátoknál misén levő grófjuk, Bembo Márk kinnrekedjen. Ezt az őrség megtudván, úgyszólván ellenállás nélkül megadta magát.

Az eseményekről értesült velencei kormánytanács belenyugodott a történtekbe és néhány nap mulva 3 gályát küldött a két város felé, hogy a lefegyverzett őrségeket és a két grófot felvegyék, akiktől a lakosok, nagy örömmel, de illő tisztelettel vettek búcsút. Erre a két város nyomban követeket küldött az időközben Zágrábba érkezett Lajos királyhoz, akik a két város kulcsait a meghódolás jeléül átadták. A magyar király kegyesen fogadta őket és jóindulata jeléül nyomban megerősítette a két városnak a magyar szent királyok által adott szabadalmakat és kiváltságokat és azonnal gondoskodott védelmükről is.[3]

Ezt a kedvező alkalmat felhasználva, Lajos király parancsot küldött Csúzi János bánnak, hogy támogatva az egyidejűleg rendelkezésére bocsátott segélyhadak által, Zára városának ostromához fogjon. Ez meg is történt, de egyelőre eredmény nélkül, mert a vár kitűnő parancsnoka, Falieri Mihály, résen volt és felette célszerű intézkedéseket tett a város és vár védelmére. Később Lajos király kérelmére Carrarai Ferenc, Pádua ura, Elderboth Konrád [4] német kapitányt küldte zsoldos hadával Csúzi segítségére. Ez a kapitány embereivel együtt előbb Velence szolgálatában állott és Zárában teljesített szolgálatot, s így azok a város minden zegét-zugát jól ismerték. A helyszínére érkezett Elderboth kapitány mindenekelőtt érintkezésbe lépett a város két szélén levő benedekrendi apátságok főnökeivel és sikerült is velük megegyzésre jutni. Ennek értelmében Elderboth embereivel és a rendelkezésére bocsátott magyar csapatokkal a szeptember 17-ikére hajló éjjel a két apátság közelében létrák segítségével átmászott a falakon és a klastromok udvarain gyülekezve, hajnalhasadáskor meglepőleg rajtaütöttek a velencei védőrségen. Az ebből keletkezett uccai harcban a hada élén haladó vitéz kapitány mindjárt kezdetben életét vesztette ugyan, de a sokáig ide-oda hullámzó, elkeseredett harcnak és kézitusáknak az lett az eredménye, hogy a város kapuit felfeszíttetvén, azon át a magyar ostromló hadak bevonultak és a várost hatalmukba kerítették, akik elől a velencei zsoldosok a várba húzódtak vissza, amelyet a hadjárat befejezéséig meg is tartottak. A velencei kormány Zára grófját okozta a kudarcért, akit gyávasággal vádolván, egyévi börtönre, örökös hivatalvesztésre és súlyos pénzbírságra ítélt. Lajos király nagyon megörült Zára város bevételének, nyomban le is ment oda, hogy személyesen vezesse a vár bevételét célzó további ostromot, de fáradozása hiábavalónak bizonyult, mert az, mint már fentebb is említettük, csak a békekötés révén került hatalmába.

Zára bevétele után rövidesen a többi városok és várak, valamint az azokhoz tartozó szigetek is megadták magukat, vagy önként, vagy rövid ideig tartó ellenállás után, csak Scardona és Nona maradt meg állhatatosan Velence pártján. Ezeket aztán Csúzi kemény ostrom alá fogta. A beálló eleséghiány következtében előbbi csakhamar beadta a kulcsot, de a Giustiniani János által keményen védett Nona még jó sokáig tartotta magát, de végre, a beállott éhinség folytán ennek is kapitulálnia kellett. December 14-én Sebenico is megadta magát, grófjának, Giustiniani Andrásnak ellenkezése dacára.[5]

Ily körülmények között Velence, attól való félelmében, hogy ha Treviso is el talál esni, nemcsak Dalmáciát, hanem a Terra Fermát is elveszítheti, 1357 november 28-án követeket küldött Lajos királyhoz, hogy vele minden áron békét kössenek. Ez a béke, úgyszólván Lajos király diktátuma szerint, 1358 február 18-án a következő feltételek mellett jött létre: Velence lemond egész Dalmáciáról, azaz a Quarnero öböl közepétől Durazzo határáig, minden általa bírt erősségről, városról, területről, szigetről, kikötőről, valamint azokat illető minden jogairól, melyeket azokra nézve bírt, vagy bírni vélt; nevezetesen lemondott a szárazföldön Nona, Zára, Scardona, Sebenico, Trau, Spalato és Ragusa városokról, valamint Ovsero, Cherso, Veglia, Arbe, Pago, Brazza, Lesina és Curzola szigetekről és mindenről, ami azokhoz tartozott; lemond Horvát- és Dalmátország címeiről, amelyekkel eddig a velencei dogék éltek; lemond minden további igyekezetről, hogy e tartományokat valaha visszaszerzi és ünnepélyes esküvel igéri, hogy e tartományok ügyeibe soha semmi módon beleavatkozni nem fog. Lajos magyar király viszont, „örök barátságban óhajtván maradni Velencével és annak hercegével”, visszaadja mindazokat a várakat és helyeket, amelyeket Treviso, Ceneda és Istria területén elfoglalva tart, azonban olyanformán, hogy az ottani lakosok, azért mert Lajos királyhoz hajoltak, Velence bosszúját ne érezzék, s a multat egyáltalában a feledés fátyola borítsa. A kalózokat, tengeri rablókat egyik fél sem tűri alattvalói között, s mindkét fél teljes hajózási és kereskedelmi szabadságot élvezzen. A hadifoglyok kölcsönösen szabadon bocsáttatnak. Ha valamelyik fél e béke ellen vétene, azt a sértett fél jelentse fel a szentszéknek, mely egy hónap alatt fogja az ügyet megvizsgálni, pörösködés nélkül a vétkest elítélni, s a vétkes felet egyházi átokkal a szerződés megtartására kényszeríteni, amire különben a felek egymást esküvel is kötelezik. Erre a szerződésre Lajos király 1358 február 18-án Zárában a Szent ferenciek sekrestyéjében, a velencei doge és 22 velencei főúr pedig 1358 február 25-én a Szent Márk templomban tette le az esküt.[6]

E szerződés értelmében Velence Ragusából is visszahívta kormányzóját, mire a ragusai kormánytanács nyomban elismerte a magyar korona felsőbbségét.

Egy külön szerződésben Velence még arra is kötelezte magát, hogy Lajos királynak, valahányszor kívánni fogja, megfelelő bér ellenében 24 gályát fog rendelkezésére bocsátani. Ezzel kapcsolatban Lajos király tengeri erejének főparancsnokává Cessano Jakabot nevezte ki.[7]

Végül meg kell még említenünk, hogy az újonnan szerzett birtokok kormányzásával Lajos király édesanyját, özvegy Erzsébet királynét bízta meg, aki iránt mindig a leglovagiasabb kegyelettel viseltetett, tanácsnokul melléje Csúzi János bánon kívül Miklós kalocsai érseket, István nyitrai püspököt és Szécsi Miklós országbírót adván.

[1] Más verzió szerint egy ingre vetkőztetve, Velencébe küldte őket.

[2] Villani Máté krónikája, VII. 28.

[3] Anjouk. dipl. Eml. II., 389. – Vilani Máté krónikája, VII. 82. – Monacis Laurentius Chron., VI. 3.

[4] Mások szerint Ellerbach; Küküllei pedig (Thuróczy, III. 28.) Elderbok-nak írja nevét.

[5] Küküllei esperes, Thuróczynál III., 26–28. – Carthusorium hist. XI., 8., 10., Muratorinál XII. – Villani Máté, Muratorinál XIV. – Laurentius de Monachis, Chronic., VI., 110. – Lucius De regno Dalmat. IV. 17. – Daru, Hist. de Venise (Paris, 1829.)

[6] Dat. Jadrae in Monast. S. Francisci Ord. F. F. Min. in Sacristia Ecclae suae a. d. 1358-o indict. XI., die dom. 18-o febr. – Velencei Libri Pactor., V. köt. 396.

[7] Lucius De regno Dalmat. VI., c. 2.