Az előadottak szerint a második velencei háború a magyarokra nézve oly fényes sikerrel végződött, aminőt eddig királyaink egyike sem ért el Velencével szemben, de ha e nagy siker kulcsát és nyitját keressük, azt sem a Lajos király által talpra állított sereg nagyságában, sem ennek a seregnek célszerű alkalmazásában, hanem legfőképp a dalmát városok iniciatív fellépésében találjuk meg, amelyre őket leginkább az az óhajuk késztette, hogy a teljes kiuzsorázásukat célzó velencei jármot nyakukról lerázva, ismét magyar fönnhatóság alá kerüljenek, ami reájuk nézve a már ismételten kifejtett okokból sokkal tűrhetőbb és sokkal előnyösebb viszonyokat teremtett.

Hogy Lajos király, a nemzet nagy áldozatkészsége folytán, a Velence elleni háborúhoz oly nagyszámú sereget állított talpra, az tulajdonképpen nem előnyt, hanem hátrányt jelentett, mert ezt a hosszú ideig aránylag szűk helyen tartózkodó rengeteg embert és lótömeget rendesen élelmezni nem tudván, a csapatok hamarosan elégedetlenkedni, majd utóbb lázongani is kezdtek. És éppen a nagy tömegek alkalmazásából származó hátrányokat felismerve, tért át Lajos király az 5000 főnyi seregtestek szervezésére és azoknak turnusonkénti leküldésére a harctérre, ami a további hadvezetést a sereg ellátása szempontjából megkönnyebbítette ugyan, de ez a rendszabály csak felületes javulást eredményezett, mert az a bajok és kudarcok tulajdonképpeni okát nem küszöbölte ki. Hogy mi volt ez az ok, erre sem Lajos király közvetlen elődei, sem ő maga nem tudott rájönni. Én ezt az okot és avval kapcsolatban az akkori katonai műveletek eredménytelenségét a következőkben vélem felismerhetni. Amíg a háborúskodás főcélja és legfontosabb eleme, a zsákmányszerzés és azzal kapcsolatban a minél nagyobb kiterjedésű területeknek, országrészeknek, sőt egymás mellett fekvő több országnak bekalandozása volt, aminek legjellegzetesebb formáját és megtestesülését az őseink által végrehajtott külföldi kalandozások mutatják, addig a kiválóan mozgékony, könnyű magyar lovasság az összes hadászati és harcászati feladatok megoldására elsőrendű tényezőnek bizonyult. Orkánszerű gyors mozgás, szilaj, rettenthetetlen bátorsággal végrehajtott összecsapás és hadakozás jellemezte az e korabeli magyar seregek hadművészetét.

A hadviselésnek e kezdetben minden lenyűgöző formájával szemben ellenszerül Német-, Francia- és Olaszországban, főleg a keresztes hadjáratok idejétől kezdve, nálunk Magyarországon pedig a tatárjárás óta az idegen államok nyomdokain haladva, fokozatosan a városoknak, falvaknak, egyéb lakóhelyeknek árkokkal, földhányásokkal, falakkal, palánkokkal stb. minél tökéletesebb mesterséges megerősítését kezdték alkalmazni, ami lényegesen alább szállította a szerteszáguldozó lovasseregek garázdálkodásának félelmetes voltát. De míg más országokban oly csapatok szervezéséről és ostromszerek előállításáról is kezdtek gondoskodni, amelyek az erődített helyek bevételét lényegesen elősegítették, addig nálunk e téren alig történt valami és hadvezetőink szinte közömbösen és apatikusan nézték a mozgó harcban remekül működő lovasságunk tehetetlen vergődését, még a gyengébben kiépített és megerősített, de jól védelmezett városokkal és várakkal szemben is. Valóban megfoghatatlan, de mindig újból és újból visszatérő jelenség, hogy Lajos király is, nemritkán dacból, egy-egy ily vár köré összpontosította az akkori fogalmak szerint valóban nagynak és hatalmasnak nevezhető seregét, ahol annak legnagyobb része tétlenségre volt kárhoztatva, mert magát a várat, a rendelkezésre álló szűk térre való tekintettel egy időben úgyis csak kevés számú csapat rohanhatta meg. Mennyivel helyesebb lett volna, ha ezeknek az útbaeső erődített helyeknek körülzárására kisebb erőket visszahagyva, Lajos király, illetve a mindenkori fővezér a sereg zömével tovább folytatta volna hadműveleteit, a jelen esetben például egészen Velence tőszomszédságáig, szünet nélkül keresve az alkalmat a döntésnek nyilt mezőn való kierőszakolására. Vagy ha már a várak bevételére oly nagy súlyt helyezett, vagy ha az ellenség a nyilt csatában való mérkőzést következetesen kerülte, akkor feltétlenül oly eszközök és ostromszerek kitalálásán és építésén kellett volna eszét törnie, amelyek segítségével az útjába eső erődített helyeken könnyen úrrá válhatott volna, megjegyezvén, hogy ily ostromszereket akkoriban a németek, olaszok, Velence és a dalmát városok ismételten jó eredménnyel használtak is, s így nem kellett volna egyebet tenni, mint ezeket utánozni, tökéletesíteni, vagyis egyszóval a várvívás művészetét lehetőleg magas fokra emelni. Ebben az esetben sokkal gyorsabb döntésre lehetett volna számítani és nem történt volna meg az a sajnálatos, szinte megszégyenítő dolog, hogy a második velencei hadjáratban elért remek végeredményt tulajdonképpen nem Lajos király hatalmas serege, hanem a dalmát városok, inkább több furfanggal, ésszel, mint erővel vívták ki, mi mellett ez a hatalmas sereg úgyszólván csak a statiszta szerepét játszotta.