A fejezet elején felsorolt adatok még inkább megerősíthetnek bennünket ama véleményünk helyességében, hogy Lajos király, ha előbb nem, nyomban Dusán István elhalálozása után jutott arra az elhatározásra, hogy a hadjáratot nem Szerbia, hanem Velence ellen indítja meg. Hogy ő eredeti tervének megváltoztatását nem ütötte nagydobra, azt nemcsak, hogy rossznéven nem vehetjük tőle, hanem ellenkezőleg a legnagyobb mértékben helyesnek kell mondanunk, mert csak így tudta Velencét az utolsó pillanatig az őt fenyegető veszély tekintetében bizonytalanságban és kétségben tartani.

További megdönthetetlen bizonyítékul szolgálhat amellett, hogy Lajos király tervváltoztatása már jóval a hadműveletek megkezdése előtt vált éretté és hogy ő ezt a nagy tömeg előtt gondosan és szándékosan takargatta, még az a körülmény is, hogy ugyanaz nap, vagyis 1356 június 4-én, amelyen hivatalosan közhírré tette, hogy seregével Szerbia felé indul el és azt a küszöbön álló egyházi szent feladatra való tekintettel a pápai legátus által meg is áldatta, a kulisszák mögött, titkon Kanizsai prépostot máris a megváltoztatott hadjárati terv hírével indította útnak a pápához Avignonba.[1] Ez a tette Lajos királynak a pápa szempontjából tehát valóban a kétszínűség bélyegét viseli magán, és ezért, főleg katonai szempontból mérlegelve a dolgot, mi Lajos királynak ezt a kényszerhelyzet és célszerűség által sugalmazott eljárását nem főbenjáró bűnnek, crimen laesae majestatis-nak, hanem legfeljebb egy kis jól bevált csalfaságnak, fraus pia-nak minősíthetjük, aminőt minden ügyes és okos hadvezér a végső siker érdekében sokszor megengedett és bátran meg is engedhet magának.

Az elkövetett csalafintaság jóvátételét Lajos király alig bízhatta volna Kanizsai préposténál jobb kezekre. És szinte bámulatos, hogy ez a férfiú, akit IV. Ince pápa is a diplomáciai művészet mesterének mond, ügyes, eszes okfejtésével és rábeszélő tehetségével, mily gyorsan tudta a pápát Lajos király igazáról és jóhiszeműségéről, és bár színleg nem egészen egyenesnek látszó, de azért mégis teljesen korrekt eljárásáról meggyőzni.

Lajos király hadjárati terve, amily egyszerűnek, ép oly jónak is mondható. Flottája nem lévén, Velencét a legérzékenyebben szárazföldi birtokainak ama részein támadhatta meg, amelyek már kívülestek a köztársaság gályáinak hatóképességén. Erre nézve legjobb tanulságul szolgált neki az 1346. évi hadjárat, amelyben Velence tudvalevőleg hajóhadának igen jó hasznát vette. E tapasztalatokon okulva, most már a hadjárat súlypontját nem Dalmáciába, amelynek birtokáért a háború tulajdonképpen folyt, hanem a Terra Fermába, a köztársaság egyik legfontosabb területébe helyezi, bizton arra számítván, ha ezt sikerül hatalmába keríteni, Velence azért nagyon szívesen átengedi majd cserébe a vele úgyis csak lazább összefüggésben álló dalmát birtokokat.

Az erőleosztást is feltétlenül helyeselhetjük. A Dalmáciába küldött csoportnak inkább csak lekötés és foglalkoztatás volt a feladata, s így helyes volt ide csak minimális erőket kikülöníteni s az egész hatalmas főerőt a döntésre kiszemelt területen alkalmazni.

A hadászati felvonulás színhelyének megválasztása is szerencsésnek mondható. Zágráb és környékének fekvése olyan volt, hogy onnan tényleg akár Szlavonián és a Szerémségen át Szerbiába, akár Dalmáciába, akár a velencei szárazföld felé könnyen el lehetett jutni. A szándékolt tévútravezetés, s azonkívül az elhelyezés, élelmezés szempontjából is ez a terület felelt meg legjobban a hadászati felvonulás céljaira. Ezért maradt Velence utolsó pillanatig kétségben Lajos király hadjárati és hadműveleti terve és szándéka felől, amit a legutolsó pillanatig fényesen alkalmazott titoktartás is jelentékenyen elősegített.

A terra-fermai hadműveletek bámulatosan gyors és ügyes politikai előkészítése mintaszerűnek mondható. E tekintetben Lajos király most már másodszor bizonyult igazi mesternek. Ami az első nápolyi hadjáratban nagyobb keretek között oly szépen sikerült, annak a mostani kisebb viszonyok között is feltétlenül klappolnia, beválnia kellett.

Az elég nagy és fontos feladat megoldására egy kis csalafintaság alkalmazása mellett, vagyis a keresztes hadjárat továbbra is fentartott és mindvégig alkalmazott cégére alatt, valóban elég nagy és tekintélyes sereget sikerült Lajos királynak talpra állítania. Ezzel a nagy és hatalmas sereggel valóban sokat és nagyot lehetett volna produkálni, főleg miután a Velencei köztársaság azzal csak lényegesen kisebb szárazföldi haderőt állíthatott szembe, de ennek a tekintélyes seregnek az alkalmazása nemcsak gyengének, hanem úgyszólván kritikán alulinak mondható. Eleinte a hadműveletek még elég flottul haladnak előre, sőt Treviso első megrohanását Wolfhardt Konrád elővéde szintén pompásan hajtja végre, de azután az egész sereg megreked és hónapokig tartó tehetetlen vergődés vesz rajta erőt egy bár jól kiépített és kiválóan védett, de fokozatosan már igen nehéz viszonyok közé jutott vár előtt, anélkül, hogy azzal boldogulhatna. Ime Lajos királynak, egyébként magas színvonalon álló hadműveleti művészetének egyik jellemző kardinális hibája és gyengéje ezúttal is félreismerhetetlenül szemünkbe ötlik: megint hagyja magát és nagyobbára lovasságból álló seregét egy erősített város által mágnesként magához vonzani és lekötni, ami pedig még nagyobb hiba volt, elmulasztotta, hogy várostromlásra, amire pedig, az Olaszországban nagy mértékben dívó városerődítésre való tekintettel biztosan számítania kellett, seregét kellően előkészítse, kiképezze, begyakorolja és a szükséges ostromszerekkel ellássa, pedig minderre volt ideje bőven, mert hiszen tudjuk, hogy az első csapatok már 1355 december havában érkeztek be a hadászati felvonulás színhelyére és maga Lajos király már 1356 április vége felé érkezett le Zágrábba, amelynek környékéről a tulajdonképpeni hadműveletek csak 1356 június közepe táján indultak meg. Ily körülmények között nem csoda, hogy ez az egyébként oly kitűnően előkészített és oly nagy és szép lendülettel megindult hadjárat végeredményben mégis remis-vel, sőt ha a trevisoi ostrom teljes felhagyását és a sereg legnagyobb részének visszavonulását vesszük alapul, határozott kudarccal végződött.

Hogy Conegliano az első rémület hatása alatt ellenállás nélkül megadta magát, azt Lajos király nagy szerencsének tekinthette, mert könnyen megeshetett volna, hogy nagyszámú serege már itt hosszú időre leköttetvén, további előnyomulásában meggátoltatott volna.

Lajos királynak a rend és fegyelem fontossága, a zsoldos csapatok megfékezése, illetve elbocsátása, a fosztogatásnak és a lakosság sanyargatásának beszüntetése stb. érdekében tett, minden tekintetben célszerű intézkedései valóban mintaszerűeknek mondhatók.

Érdekes továbbá a Baldachino-féle epizód is és valóban csak a velencei köztársaság kapzsiságán múlott, hogy a magyarok pótolhatatlan nagy királya aljas bűntény áldozata nem lett.

Az újonnan megválasztott dogeval szemben követett igazi lovagias eljárás természetesen a legnagyobb mértékben alkalmas volt arra, hogy a király személyét az ellenség előtt is a lehető legrokonszenvesebbé tegye.

Végül külön ki kell emelnünk a Coneglianoban visszamaradt magyarok augusztus 28-iki remek, bravúros huszárcsínyjét. Ebből is világosan kitűnik, hogy a magyar csapatok, a magyar huszárság akkor volt igazán elemében, ha a nyilt mezőn csaphatott össze ellenfelével, de a hosszantartó, lélekölő várvívást, amellett, hogy nem is nagyon értett hozzá, alighanem lelke mélyéből utálta.

Treviso ostromának részleteiről nagyon keveset tudunk. E tekintetben szintén csak Villani Máté adataira vagyunk utalva, melyek szerint Lajos király seregével a város alá érve, azt rögtön körülzáratta és körülötte különböző oldalról mintegy 18 ostromművet emeltetett. Majd hozzálátott a falak aláaknázásához, de ettől a városbeliek nem nagyon féltek, mert a város síkon feküdt, s ez a síkság annyira vízbő volt, hogy két rőfnyit sem kellett ásni, s a víz mindenfelől bőven és tisztán buggyant fel. Lajos király és tanácsa, alapos szemrevételezés után, mindjárt tisztában volt vele, hogy Trevisot lehetetlen ostrommal bevenniök; hallották és látták, hogy a falak erősek és magasak, az árkok szélesek és telve voltak folyóvízzel; hogy az elszánt, bátor védők nagyon jól el voltak látva és felfegyverezve. Mindezek folytán Lajos király tisztában volt vele, hogy győzelmet csak hosszas megszállástól remélhet, de viszont ez demoralizálólag hatott a seregre, főleg amidőn az élelmiszerek dolgában szükséget kezdett érezni.[2]

Befejezésül ideiktatom még Villani Máténak Lajos királyról szóló rövid jellemzését. „Ez a magyar király – mondja Villani – nagylelkű, személyére nézve derék és merész, nagyon lelkesül sikeres vállalkozásokért, szigorú és büszke, főuraival szemben igen félelmes tud lenni s köteles szolgálataikban készséget kíván meg tőlük; mindenre vállalkozik a kellő előrelátás nélkül… Nagy dolgokban gyakran a hirtelen és könnyelmű elhatározás példáit mutatta s jobban ért a kedvezőtlen vállalatok abbahagyásához, mert azokat egyszerűen félbeszakítja, mint a szívós kitartáshoz.

[1] Lásd a 106. és 108. oldalon.

[2] Villani Máté krónikája, VI. 55.