Conegliano bevételéről és annak mellékkörülményeiről Villani Máté[12] néhány oly részletet mond el, amelyek nagyon jellemzők az akkori felfogásra, gondolkodásmódra és hadviselésre. E szerint Lajos király Treviso felé való útjában, mely városnak bevétele képezte legfőbb hadműveleti célját, észrevette, hogy a sereg előnyomulási vonalán fekvő Conegliano elég nagy és elég jól kiépített erősség s így, bár könnyen elhaladhatott volna mellette, mégsem akarta azt háta mögött hagyni. Ennek folytán „rendbeszedte a magyarokat, akik 44.000-en felül voltak, hogy kiostromolja a várost és elhatározta, hogy nem távozik alóla, amíg be nem veszi”. A várbeliek látván a környéküket köröskörül elborító, ijakkal és nyilakkal felszerelt sokaságot, megrettentek az ostrom veszélyeitől, s július 11-én, még a roham kezdete előtt, önként megadták magukat.

Lajos király főhadiszállását a Carrarai Ferenc által neki átengedett Páduában ütötte fel. Pádua ura eleinte nem igen akart a város átadásába beleegyezni, de azután 1356 július 30-án mégis megkötötte Lajos királlyal az egyezséget.[13] Ennek Lajos király később igen nagy hasznát látta, mert főleg Carrara volt az, aki a magyar seregnek élelemmel és egyéb szükségletekkel való ellátását magára vállalta.

Nevezetes és említésre méltó, hogy Velence június 13-án még mindig teljes bizonytalanságban volt Lajos király szándékai felől,[14] pedig e napon a magyar elővéd már Görzön is áthaladt. Július 6-án kelt levelével az aquilejai patriarcha tudatta a dogeval, hogy IV. Károly császár parancsából a magyar királyhoz kellett csatlakoznia, s hogy azt kell támogatnia Velence ellen.

A doget a magyarok előnyomulásának hírére a rémület fogta el és nyomban VI. Ince pápához fordult, tiltaná meg Lajos királynak, hogy az eretnekek ellen keresztes hadjáratra szánt seregével keresztény államot sanyargasson. Ennek meg is volt a foganatja, mert a pápa 1356 július 4-én Lajos királyhoz intézett levelében többek között azt mondja, hogy amily örömmel értesült nem régen, hogy Lajos király Szerbiát akarja megtámadni, hogy onnan a szakadárságot kiirtsa, s amily biztosra vette, hogy a hitetlenek féktelen nyakát meggörnyeszti s a félhitűek szarvait letördeli, éppoly nagy fájdalmára változott nagy öröme, amidőn megtudta, hogy a kardot, amelyet a hitetlenek ellen kötött fel, az igazhitű Velence ellen húzta ki hüvelyéből. Kéri tehát, állítsa helyre minél előbb a békét. Hasonló tartalmú levelet küldött a pápa a magyar királynéknak, Lajos anyjának és feleségének, nemkülönben az esztergomi érseknek, továbbá a zágrábi és csanádi püspököknek.[15]

Lajos király, már előre el lévén készülve a pápa beavatkozására, már június 4-én útbaindította Kanizsai István óbudai prépostot Avignonba, hogy Velence alattomos és áruló eljárását bizonyítva, a maga eljárását megindokolja és biztosítsa őszentségét, ha kell esküvel is, hogy a félhitűek ellen tervezett hadjárat sem marad el.[16]

Kanizsai prépost fényesen járt el küldetésében, mert a pápa már július 17-én rosszalását fejezte ki a dogenak, hogy a velencei köztársaság a rác királlyal és egyéb rácokkal, félhitűekkel és eretnekekkel esküvel megerősített szövetséget kötött a magyar király ellen, akinek ép az volt a föltett szándéka, hogy Szerbiában az eretnekséget kiirtsa. Ennek folytán a megkötött szövetséget semmisnek nyilvánítván, szívére köti a köztársaságnak, ne merje segélyben, támogatásban részesíteni a hitetlen rácokat.[17] Augusztus 10-én pedig arról értesíti a pápa a doget, hogy Lajos király hajlandó a békére, igyekezzék tehát, hogy azt a köztársaság minden áron nyélbe üsse. E napon ugyanis Lajos király késznek nyilatkozott, hogy a közte és Velence közt fennálló vitás ügyet a szentszék ítéletére bízza, s ha kell, hadát is visszavonja Velence területéről.

Ez a kijelentés még jobban elbűvölte a pápát, aki a következő napon, augusztus 11-én kelt levelében hálát ad az Úr Jézusnak, hogy oly bőven elárasztotta Lajost kegyelmével és hogy fiatal lelkébe érett észt, gyönge testébe férfias erőt adott. Kimutatta ezt – így folytatja a pápa levelében – amidőn a hitetlen litvánok, ruthének és rácok ellen küzdött. Most is határozottan kifejezte követe útján azt a szándékát, hogy a félhitű Uros rác király által az Üdvözítőn elkövetett gyalázatot megbosszulja. A pápa örömmel vette tudomásul a nemes magyar fejedelem ez elhatározását és annak óhajához képest keresztes hadjáratot hirdetett a szokásos kedvezések mellett s annak fővezérévé Lajost, Krisztus bajnokát nevezte ki, intve őt, hogy mielőtt a távolba indul harcolni a szent hitért, előbb saját országában, nevezetesen Boszniában irtsa ki a felburjánzott eretnekséget. Azonképpen jöjjön le Olaszországba is, és mint az egyház főkapitánya, verje le a gaz Ordelaffiakat[18] és Manfreddikat.

Költségei fedezésére a pápa a magyarországi egyházi javadalmak tizedét három évre engedte át Lajos királynak, akiért általános imákat is rendelt az egész kereszténységben, hogy Isten hosszú életet, nagy családot és győzelmet adjon neki.[19]

Miután azonban Velence egyelőre nem akart engedni rideg álláspontjából, semmiképpen sem akarván lemondani Dalmáciára való jogáról, s miután ebben a tekintetben Lajos király sem ismert megalkuvást, a pápa közbenjárása egyelőre pozitív eredménnyel nem járt és a hadműveletek, ha nem is valami nagy intenzitással, hanem azért mégis az eddigi keretben folytak tovább.

A legmakacsabb küzdelem Treviso birtokáért folyt, ahol Delfino János és Loredano Pál vitézül védték a várost és a várat, ellenben a harmadik vezér, Giustiniani, kevésbé tüntette ki magát.

A város ostroma közben történt, hogy Gradenigo János doge 1356 augusztus 8-án meghalt és utódjául augusztus 14-én egyhangúlag Delfino Jánost választották meg. A kormánytanács ezért küldöttség útján megkérte Lajos királyt, bocsássa szabadon megválasztott hercegét, aminek a lovagias király, a távozónak a kellő tiszteletet megadván, eleget is tett.[20] Ez a küldöttség egyúttal a következő békejavaslatot is előterjesztette Lajos királynak: Zára teljesen szabadnak nyilváníttassék és ne függjön se Velencétől, se a magyar királytól; a köztársaság néhány várost visszaad a magyaroknak, a többiekért pedig évi adót fizet s végül hajlandó a háború költségeit is megtéríteni. Lajos király azonban egész Dalmáciának feltétlen átengedését követelte a hozzá tartozó szigetekkel együtt, s ebből Albert osztrák herceg és néhány magyar főúr ellenirányú tanácsa ellenére sem volt hajlandó semmit engedni.[21]

A trevisoi ostrom hosszúra nyúlása elkedvetlenítette ugyan Lajos királyt, de Albert herceg és egyik-másik alárendeltjének ellenirányú javaslata ellenére ő állhatatosan megmaradt ama elhatározása mellett, hogy a várost okvetlenül be kell venni. Pedig a viszonyok itt hova-tovább igen kellemetlenekké váltak. Cavali Jakab, a vár katonaparancsnoka, oly ügyesen vezette a védelmi munkálatokat és magát a védelmet, hogy az ostromlók minden erőlködése dacára az ostrom láthatólag alig tudott némileg előrehaladni. Még kellemetlenebbé vált a helyzet, amidőn a magyar táborban az élelmiszerekben beálló hiány miatt az elégületlenség jelei kezdtek mutatkozni, nemsokára ezután pedig a német zsoldosok lázongani kezdtek. Lajos király erre kifizette és elbocsátotta őket, a sereg megmaradt részét pedig négy részre osztván, azok által felváltva folytatta az ostrommunkálatokat, miközben a többiek hátrább fekvő állásokban pihentek és egyszersmind könnyebben gondoskodhattak ellátásukról is. A fosztogatást a király halálbüntetés terhe mellett tiltotta be és egyúttal szigorú rendszabályokat léptetett életbe a rend és fegyelem fenntartásának érdekében.

Közben, a fentemlített velencei követek révén Albert osztrák herceg és a magyar főurak tudomására jutott, hogy gaz fickók Lajos király életére törnek. Ugyanis az egyik trevisoi nemes, Baldachino Julián, világlátott kalandor, aki utazásaiban megtanult magyarul, németül és tótul, sűrűn kilopódzott Trevisoból és megleste Lajos király életrendjét, hogy tervét, mely abból állott, hogy a magyar királyt élve vagy halva a velenceiek kezére juttassa, végrehajthassa. Megfigyelései nyomán megállapította, hogy a király, miután reggelenként a csapatokat megszemlélte, egy órára minden kíséret nélkül egy Acieto nevű majorba vonult vissza, amelynek kertjében, háttal a Sile folyónak ülve, végezte el napi levelezéseit. Sőt gyakran az esti órákat is ott töltötte fel- és alá járkálva. Ezt az alkalmat akarta Baldachino felhasználni, hogy két társával a közeli bozótban elbújva, alkalmas pillanatban hurkot vetnek a király nyakába, a vízbe rántják és eleveznek vele Trevisoba. Baldachino erre vonatkozó ajánlatát közölte a signoriával és tettéért, ha sikerül, 12.000 aranyat és Castel-franco átengedését kérte. De a velenceiek sokalták a kívánt bért s így nem mentek bele a kalandos tervbe s ennek volt köszönhető, hogy a dologból nem lett semmi. Később a király kérelmére, szavát adván, hogy Baldachinonak bántódása nem lesz, a velenceiek Budára küldték a kalandort, s a király ennek elbeszélését meghallgatván, megerősítette, hogy olyanformán, amint azt a merénylő előadta, a terv valóban sikerülhetett volna. Nyiltszívű és bátor közléséért és fellépéséért Lajos király Baldachinót busásan megjutalmazván, bántódás nélkül útnak eresztette.[22]

Lehet, hogy részben a király életét fenyegető veszély következtében sürgették a magyar főurak és Albert osztrák herceg, hogy Budára térjenek vissza, s onnan vezesse tovább a béketárgyalásokat Velencével. Tény az, hogy Lajos király augusztus 23-án, a sereg fővezérletét, Vásári, másként Monoszlai Tamásnak, Vásári Miklós esztergomi érsek testvérének átadván, Budára ment.

Közben a velenceiek helyzete Trevisoban mindig rosszabbra fordult. Már a lakosság is zúgolódni kezdett és tárgyalásokba bocsátkozott a magyar fővezérlettel a városnak puccsszerű átadására nézve, ami kitudódván, az árulókat elfogták, s nyolcat közülök felakasztottak. A vár mindenesetre közel volt már a kapitulációhoz, amidőn Lajos király 1356 október 28-án Zágrábban kelt nyilt levele köztudomásra hozta, hogy VI. Ince pápa követeinek közbenjárására 1356 október 11. napjától 1357 április 10-ig öthavi fegyverszünet köttetett a velencei köztársasággal, azzal a kikötéssel, hogy annak tartama alatt mindkét fél az általa bírt városokat és várakat megerősítheti.[23]

Más verzió szerint, s én magam is ezt tartom valószínűbbnek, Lajos király elutazása előtt titokban összegyüjtötte hadinépét és Treviso ostromát abbahagyván, seregével teljesen észrevétlenül visszavonult a Piave mögé, majd onnan tovább Magyarországba, Coneglianoban mindössze 2000 főnyi csapatot hagyván vissza. Ez a visszavonulás oly csendben és oly észrevétlenül történt, hogy a trevisoiak semmiféle jelből, vagy tudósításból még csak nem is sejthették, hogy a magyarok távozni akarnak s néhány nap is beletelt, míg a vár őrsége el is hitte, hogy az ellenség eltávozott.[24] Erről megbizonyosodván, a trevisoi őrség nyomban hozzálátott a munkásnépnek az elhagyott vidékre való visszatereléséhez, majd háziállatokat hozatott, s azokat szétosztotta a környékbeli lakosság között. Amint ennek a Coneglianonál visszamaradt magyarok neszét vették, mintegy 400 lovast egészen Trevisoig terjedő portyázásra küldtek ki, akik emberekben és állatokban igen nagy zsákmányt gyüjtöttek össze. Ennek hallatára a trevisoi várőrség parancsnoksága augusztus 28-án több mint 500 lovast és igen sok gyalogos ijászt küldött a zsákmány kiszabadítására, amiből hamarosan komoly harc keletkezett. A védekező magyarok hol nekimentek az ellenségnek, hol visszavonultak és ismét visszafordultak, miközben folyton arrafelé húzódtak, ahol a többi csapatok lesben állottak. Így folyt ez a játék, amíg a trevisoiak ahhoz a helyhez nem értek, ahol 800 magyar állott lesben. Ezek hirtelen oldalba és hátba támadták, majd teljesen körülzárták a trevisoiakat, akik közül 200-nál többet leöltek, 300-at pedig foglyul ejtettek, akiket aztán a zsákmánnyal együtt magukkal vittek. Ilyenformán – fejezi be tudósítását a krónikás – ez a magyar had ezen az egy napon nagyobb kárt okozott a velenceieknek s a vidék lakosainak, mint a király hatalmas seregével az egész ostrom ideje alatt.[25]

A dalmát hadiszintéren ezalatt nem történt semmi említésre méltó dolog. Csúzi János bán egyébként sem valami nagyszámú hadával nem is fogott hozzá komolyan Zára ostromához, hanem nagyrészt csupán a Velencéhez szító városok területének, szőlleinek, olajfáinak pusztítására szorítkozott.

[1] Villani Máté krónikája (VI. 36.) szerint Lajos király csak május havában érkezett volna Zágrábba.

[2] Lichnovszky, Geschichte des Hauses Habsburg, III.

[3] Óváry Regestái, 58. sz.

[4] Fejér, Cod. Dipl. IX/2., 484. – Steinherz értekezése, Mitteilungen des Institutes für österreichische Geschichtsschreibung. VIII. 238.

[5] Jireček, Geschichte der Bulgaren, 318.

[6] Sőt velencei krónisták, így többek között a Hist. Carthusiorum Lib. XI., c. 8., Muratorinál S. S. XII. azt állítják, hogy Velence minden felesleges haderejét el is küldte, még pedig Dalmácián át Szerbiába.

[7] Fejér, Cod. Dipl. IX/2., 471.

[8] Villáni Máté krónikája (VI. 36.) szerint: „Zágrábba jöttek Lajos királyságának és mellékországainak összes bárói, mindenikük szolgálatra köteles hadi népükkel, akiknek száma oly nagy volt (a 66. fejezetben a Trevisot ostromló sereg létszámát ugyancsak Villani 300.000 főnyinek mondja), hogy a környék nem tudta őket eltartani. Ezért a király a népek közül kijelölte azokat, akiket meg akart tartani szolgálatában, a többieket pedig visszaküldte Magyarországba.

[9] Ezt Villani Máté krónikája VI. 50. fejezetében több mint 40.000 magyar lovas erejűnek mondja.

[10] Coneglianot július 4-én érte el a király, s az már július 11-én meg is adta magát. (Óváry Regestái 62. sz.)

[11] Villáni Máté, VI. 50.

[12] Villani Máté krónikája, VI. könyv 52.

[13] Carthusiorum hist., Muratorinál II.

[14] Villani Máté krónikája (VI. 36.) szerint: „… A legtöbben azt hitték, hogy a nagy ütközet Záránál lesz, mint annakelőtte; mások, hogy Istriában; ismét mások, hogy Trevisonál, úgy hogy semmi biztosat sem lehetett tudni, ami annál több gondot s annál több költséget okozott a velenceieknek, mivel különböző helyeken kellett városaik biztonságáról gondoskodniok. És valóban költséget nem kimélve, szokatlanul magas zsoldon rögtön fölszerelték Zárát és Dalmácia, valamint Isztria többi városait, s Trevisot nagy költséggel gyaloghaddal is ellátták.

[15] VI. Ince pápa levele Lajos királyhoz, Raynaldusnál, Annal. eccles. az 1356. évhez. – Theiner, Monum. Hung. II. 33–35.

[16] Raynaldus az 1356. évhez, 24. szám. – Theiner, Monum. Hung. II. 47. sz.

[17] Theiner, Monum. Hung. II., 36., 37. – A pápa levele a dogehoz, Cop. Dei Commemor. V., 170.

[18] Ezek egyike ugyanaz az Ordelaffi Ferenc volt, aki Lajos király első nápolyi hadjárata alkalmával 300 lovassal és 500 gyalogossal Forliban hozzá csatlakozott (lásd a 36. oldalon). Az Ordelaffi és Manfreddi testvérek ellen, akik a pápai birtokokat bitorolták, már 1355 december 8-án kért a pápa segítséget Lajos királytól, hogy a „vipera fajzatot”, mellyel a szentszék által ellenük küldött Abornoz Alvarez bíboros nem igen tudott zöld ágra vergődni, engedelmességre szoríthassa. (Theiner, Monum. Hung. II., 27., 38., 41., 43. sz.)

[19] Theiner, Monum. Hung. II. 39., 44.

[20] Így adják elő ezt a Carthusorium hist. XI., c. 8., Muratotinál II. és Gatari, Istoria di Padova című művében, u. o. XVII. Ellenben Caresini, Chronic., ugyancsak Muratorinál, XII., azt állítja, hogy Delfinonak szökéssel kellett új állását Velencében elfoglalnia, de ennek kevésbé adhatunk hitelt.

[21] Villani Máté krónikája. VI. 63.

[22] Charthusorium Hist. Lib. XI., Muratorinál XII. 949.

[23] Óváry Regestái 67. és 69. szám.

[24] Villani Máté krónikája, VI. 66.

[25] Villani Máté krónikája, VI. 73.