Szerbiában Decsánszki Istvánt, aki legalább színleg magyarbarát politikát folytatott,[1] 1333-ban annak fia Dusán István (1333–1355) követte a fejedelmi trónon, még pedig olyanformán, hogy a lázadók élére állva, atyját elfogatta és megfojtatta.[2] Dusán István igen szerencsésen harcolt a bizantini császárság ellen, melytől Macedónia nagy részét elhódította; majd Bulgáriának és Albániának legnagyobb részét is elfoglalván, magát 1346-ban a szerbek és görögök cárjának kiáltatta ki és époly fényes udvart rendezett be magának, mint a görög császárok Konstantinápolyban, akiket mindenben utánozni igyekezett.[3] De még a fentemlített hódításokkal sem érte be Szerbiának új, nagy és hatalmas cárja, hanem végeredményben a magyar király fenhatósága alá tartozó összes szláv népeket is a maga hatalma alá akarta hajtani, micélból Velence[4] és a pápa pártfogását is igyekezett a maga számára megnyerni, utóbbinak igéretet téve, hogy népével együtt a katholikus hitre tér át, ha őt Lajos magyar királlyal szemben oltalmába veszi és megvédelmezi. Ez még akkor történt, amidőn Lajos király az 1345 és 1346. években hatalmas sereg élén ismételten megfordult Horvátországban és Dalmáciában[5] és Dusánt joggal furdalta a rossz lelkiismeret, hogy esetleg Lajos királynak eszébe juthat, hogy az ő folytonos garázdálkodásai miatt végre rajta is bosszút álljon. VI. Kelemen pápa szívesen vette tudomásul Dusán ajánlatát, de ez, miután Lajos király zárai kudarca folytán felszabadult az őt fojtogató lidércnyomás alól, hamarosan megfeledkezett a pápának tett igéretéről, sőt felhasználva a magyar királynak és a magyar csapatoknak a nápolyi bonyodalmak miatti hosszas távollétét, ismételten betört a Macsói bánságba, amelynek nagyobb részét Belgráddal együtt elfoglalta, majd a Szerémségnek és Boszniának jelentékeny, utóbbinak főleg déli részét is hatalmába ejtette. Az említett területek magyar védőrsége tőle telhetőleg igyekezett a betolakodókkal szemben ellenállást kifejteni, amiből az összeütközések és harcok egész sora keletkezett, amelyekről bővebb adatok nem maradtak ugyan ránk, de egyes krónikák ismételten tesznek rájuk célzásokat.[6]

A nápolyi ügy befejezte után Dusán Istvánt ismét rettegés fogta el, attól tartván, hogy most Lajos király biztosan ő vele is le fog számolni. Ezért újból Velence szövetségét és a pápa kegyét kereste, utóbbitól legátusoknak országába való küldetését kérvén. Lajos király azonban, mint tudjuk, egyelőre fontosabbnak és legsürgősebben elintézendőnek a lengyel–litván–tatár ügyet tartotta, ami Dusán István szerb cárnak újabb haladékot nyujtott és ez utóbbinak biztonságérzetét és elbizakodottságát újból annyira fokozta, hogy hamarosan megfeledkezett a pápának tett igéretéről és amellett a szomszédos magyar területek dúlását és fosztogatását is tovább folytatta.

Ezért Lajos király, aki ép ez évben vezette nagy hadjáratát a litvánok és tatárok ellen, kénytelen volt 1354-ben Oslo Domokos macsói bán parancsnoksága alatt egy másik sereget Szerbia ellen is küldeni. Ez elől a sereg elől Dusán István óvatosan kitért, magát Rudnik–Lomnica tájékán elsáncolván. A magyarok megtámadták Dusán Istvánt ebben az állásában, de úgylátszik, nem értek el eredményt, mert a hadjárat végén a szerb cár megmaradt Belgrád és a többi elfoglalt magyar területek birtokában.[7]

Közben Dusán István is tudomást szerzett a Lajos király által a litvánokkal és tatárokkal szemben elért fényes sikerekről, amelynek hatása alatt 1354 december havában a pápához küldött aranypecsétes levelében újból kijelenti, hogy a pápát elismeri egyháza fejének, akit alázatosan kér, küldene az általa megkezdett mű befejezése céljából néhány jámbor férfiút országába. Ez persze megint csak azért történt, hogy magának a pápa jóakaratát és védelmét Lajos királlyal szemben biztosítsa, de ez egyszer Dusán István fenhéjázása következtében hátrafelé sült el a puska. A pápai követek ugyanis Szerbiában a katholikusok szörnyű üldözéséről győződtek meg,[8] s azonkívül a gőgjében határt nem ismerő szerb cár a konstantinápolyi szokást utánozva, azt követelte, hogy a pápai legátus, Péter Tamás püspök, hódolata jeléül lábat csókoljon neki, amit ez megtenni vonakodott, amiért őt Dusán István a többi papokkal együtt kikergette országából. Péter Tamás püspök Lajos királynál keresett védelmet az ő személyén keresztül a pápát és az egész római katholikus egyházat ért sértésért.[9]

Lajos király szívesen hajlott a kérésre és miután utóbb a pápa az őt és egyházát megsértő szerb cár és népe ellen keresztes hadjárat hirdetését is megengedte, nyomban hozzáfogott a sereggyűjtéshez. Az egybegyült csapatok első részlege Szlavoniába irányíttatott, ahonnan Lendvai Miklós bán 1355 december havában megkezdte a hadműveleteket, de nem Szerbia, hanem Klissa vára ellen, melyet a szerb cár meghagyásából Palmano védett. Klissa várát ugyanis Brebiri Subič Mladen özvegye engedte át testvérének, Dusán Istvánnak. Miklós bán feladatának eleget is tett, mert előbb Klissa várának alsó részét, majd annak Oprack nevű fellegvárát is elfoglalta.[10]

Közben 1355 december 20-án Dusán István cár meghalt, ami a háború és a hadműveletek folytatásának egészen más fordulatot adott.

[1] Lásd a VII. rész 69. oldalán.

[2] Pejacsevich, Hist. Serviae, 254.

[3] Nokephorus Gregoras és Kantakuzenus, Stritternél II., 233., 838. – Engel, Geschichte des ungarischen Reichs. III., 271.

[4] Lásd a 22. oldalon.

[5] Lásd a 10. és 19. oldalon.

[6] Így többek között Küküllei esperes, Thuróczynál a III., 39. fejezetben: „Item fere singulus annis, et in quodlibet anno movit exercitum contra aemulos et rebellis et saepius contra Rachenos (ahogyan az akkori szerbeket hivták) et Moldavos, omnimodam diligentiam adhibendo; et maxime circa regnum Rachiae, Dominicus, filius Oslo, Banus de Macho, cum Zemere, vicebáno suo … labores assiduos impenderunt ad conservandum ipsum regnum sub regiae ditionis potestate.”

[7] Engel, Geschichte der Nebenländer des ungarischen Reichs II.

[8] Theiner, Monum. Hung. II., 16.

[9] Anjouk. dipl. Eml. II., 312. – Katona Hist. Crit. X., 100. – Fleury, Hist. eccles. XXIV., 147.

[10] Anjouk. dipl. Eml. II., 369., 377.