A litván–tatár kérdés szerencsés elintézése után Lajos király immár minden erejét és ambicióját a délvidéki ügyek rendezésének szentelhette. Itt különösen két ügy, a velencei és a szerb probléma, várt sürgős megoldásra. Hogy Lajos király a velencei ügynek tulajdonította a nagyobb fontosságot, ahhoz nem férhet kétség. Ez különben már abból a rendelkezésből is kitűnik, hogy leggyorsabban felkészült csapatjait Horvátországba és nem a Szerémségbe, vagy a Macsói bánságba rendelte. A Klissa körüli hadműveletek, illetve ennek a várnak az elrendelt megostromlása és bevétele szintén inkább a dalmát illetve a velencei, mint a szerb ügy érdekében fekvő bevezető hadműveletnek tekinthető. Ezáltal ugyanis Lajos király elejét akarta venni annak a lehetőségnek, hogy a szerbek, mialatt ő Dalmáciá birtokáért Velencével küzd, ebből az irányból oldalába, illetve hátába támadhassanak. Viszont a pápa a keresztes hadjárat hirdetését nem Velence, hanem kizárólag Szerbia ellen engedélyezte, s így az e címen toborzott csapatokat tulajdonképpen közvetlenül Szerbia ellen kellett volna felhasználni, aminek a Szerémségben, vagy a Macsói bánságban való felvonulás sokkal jobban felelt volna meg, mert innen vezettek volna a legrövidebb és legjobb közlekedési vonalak és hadműveleti irányok Szerbia belseje felé, míg a Szlavónián át veendő irány óriási kerülőt jelentett és emellett a hadműveletek vezetése és végrehajtása, mint nemkülönben a sereg ellátása szinte leküzdhetetlen akadályokba és nehézségekbe ütközött. Ezért, bármennyire akarják is történetíróink a dolgot szépítgetve úgy feltűntetni, mintha Lajos király a kereszt jelvénye alatt toborzott csapatokat eredetileg Szerbia ellen akarta volna felhasználni, én szinte biztos vagyok benne, hogy Lajos király már kezdettől fogva előbb Velencével, s csak azután akart Szerbiával leszámolni. A pápával szemben ez kétségkívül nem volt a legőszintébb és legegyenesebb eljárás, de szolgáljon ennek mentségéül, hogy harc és háborúban a görbe utakon való járkálást hébe-hóba még a legjobb akarat mellett sem kerülhetjük el. Avagy talán Dusán István, Velence és VI. Kelemen pápa Lajos királlyal szemben mindig a legegyenesebb úton haladtak és a legkorrektebb módon viselkedtek-e? Nézetem szerint a különbség közöttük és Lajos király között legfeljebb az volt, hogy míg az egyeneslelkü és lovagiasan gondolkozó Lajos az egyszer kivételesen valóban mást mondott, mást igért a pápa megbizottainak, mint amit, és ahogyan azt cselekedte, addig a többieknél ez volt a rendes eljárás: a ravaszság, furfang, tévútravezetés, becsapás, megvesztegetés, – míg az őszinteséget és a feltétlenül egyenes, korrekt úton való haladást csak elvétve találjuk meg ez urak külpolitikai cselekedeteiben.

A cél szentesíti az eszközöket, mondja egy régi példabeszéd. A jelen esetben Lajos király kettős célja Velence és Szerbia leigázása volt. Utóbbit idegen segítség nélkül is elvégezhette volna, előbbihez pedig a keresztes hadjárat örve alatt könnyen összetoborzott idegen csapatok nagy sokasága olcsó pénzen szerzett felette kivánatos és a sikert majdnem eleve biztosító segítséget jelentett, amelynek talpra álításához azonban a szándék és cél nyilt bevallása mellett, hogy ezeket az erőket nem Szerbia, hanem Velence ellen akarja működésbe hozni, sohasem kapta volna meg a pápa jóváhagyását és támogatását. Ha tehát Lajos király ez egyszer letért az ideális egyenesség és őszinteség útjáról, azt nem kedvtelésből, megszokásból, hanem a viszonyok kényszerítő hatása alatt tette, mert csak így remélhette, hogy célját, Velence leigázását, el is fogja érni.