Lajos király belátván, hogy eddigi kisebbarányú segélynyujtásai csak ideig-óráig segítettek a litvánok részéről folytonos zaklatásoknak kitett lengyeleken s hogy ennek folytán az évente nyujtandó, de tartós haszonnal alig járó segítség rengeteg pénzbe és fáradságba kerül, igen helyesen arra az elhatározásra jutott, hogy a kisebbszerű mentési kísérletekkel felhagyva, immár oly hatalmas sereget vezet a litvánok és a tatárok ellen a Kárpátokon túlra, hogy azzal és a hozzája csatlakozó lengyel hadakkal, ha csak lehet, összemorzsolja a keresztény országoknak eme két legkiállhatatlanabb és legveszedelmesebb ellenségét.

Kár, hogy az ezévi hadműveletekről az egy Villanus Mátén kívül, egyik egykorú vagy közelkorú krónikás sem emlékszik meg s így csak nagy vonásokban vázolhattuk ennek a felette érdekes hadjáratnak a menetét, mely végre az ország északkeleti határán túl fekvő szomszédos területeken rendet teremtett.

Hogy a tatár khán bizonyos fokig elfogultan lépett Lajos királyunk szeme elé, azon nem csodálkozhatunk, mert a Laczkfi által 1352-ben maroknyi hadával adott lecke után vajjon mit várhatott az akkor életét vesztett tatár fejedelem utóda, ha most magával a magyar királlyal és annak rengeteg nagyságú hadával kerül szembe, melynek láttára csapatjai és alattvalói máris eszeveszetten szétfutottak a szélrózsa minden irányába.

A két fejedelem között lefolyt párbeszéd minden esetre felette érdekes és ha szószerint nem is úgy hangzottak a felvetett kérdések és feleletek, de azok tartalma hűen tükröztetik vissza az akkori pillanatnyi helyzetet.

Ez a hadjárat végre meghozta Lajosnak is, Kázmérnak is azt az eredményt, amelyre mindketten már negyedik éve türelmetlenül áhítoztak.