Az 1353. évet Lajos király mindenekelőtt nagyszabású külpolitikai tervek szövésével és emellett saját magánügyeinek rendezésével töltötte el. A pápa által ösztönözve, elhatározta, hogy a litvánokkal és tatárokkal végleg rendet teremt. Egy másik függő kérdés volt Dalmácia ügye, mely a nápolyi királyság elvesztése dacára sem vesztette el aktualitását, mert Magyarországnak, mint akkori európai nagyhatalomnak okvetlenül szüksége volt a tengerpart egy részére. Azonkívül rendet kellett teremteni a többi déli szomszédokkal is. Hogy tehát észak-keleti és déli irányban tervezett külpolitikai akciói számára magának szabad kezet biztosítson, szükségesnek látta, hogy a nyugati szomszédaival, Albert osztrák herceggel és IV. Károly német császárral fennálló szövetségét még jobban kimélyítse és biztosítsa. E célból 1353. március havában Bécsbe utazott, ahol a három fejedelem tényleg még szorosabbra fűzte a köztük már eddig is fennálló baráti kapcsolatot. Nagyban hozzájárult ehhez, hogy a német császár még ugyanazon év május havában a magyar udvarnál Erzsébet özvegy királyné felügyelete alatt nevekedő Anna schweidnitzi és jaueri hercegnőt nőül vette, akinek testi-lelki barátnőjét, a szintén Budán nevekedő csodaszép Erzsébetet, Kotromanics István bosnyák bán leányát, ugyanazon év június 20-án a 28 éves Lajos király vette el[1] igazi szerelmi vonzódásból, nem pedig pénzt, vagyont, örökséget és nagy külpolitikai összeköttetést hajszolva.[2] E frigykötések következményének tekinthetjük, hogy 1353. szeptember 15-én a két uralkodó szerződést kötött, melynek erejénél fogva születendő gyermekeiket kölcsönösen egymásnak szánták.[3] E szerződés következtében lett aztán utóbb Károly német császár fia, Zsigmond, Lajos király leányának, Máriának férjévé, akinek révén aztán az a magyar trón birtokosa is lett.

Mindezek az események voltak okai annak, hogy Lajos király ebben az évben nem ment el személyesen nagybátyjának, Kázmér lengyel királynak segítségére, habár a litvánok ebben az évben is folytatták garázdálkodásaikat. Kázmér, csakhogy nyugta legyen tőlük, odaadta nekik Lodomériát, de ekkor a telhetetlenek a volhiniaiakkal szövetkezve Galicziára törtek, hogy azt is hatalmukba kerítsék.

Kázmér király ismételt kérésére Lajos király megigérte, hogy a következő évben tekintélyes haddal siet segítségére, s ezt az igéretét az ép oly gavallér, mint szótartó király, mint alább látni fogjuk, alaposan be is váltotta.

Végül meg kell még említenünk, hogy 1353 nyarán Genua követei jelentek meg Lajos király előtt, hogy őt a Velence elleni szövetségbe való belépésre felszólítsák. Lajos király annál könnyebb szívvel határozta el magát az ajánlat elfogadására, mert időközben megtudta, hogy a nápolyi hadjáratok idején Velence az ő háta mögött Johannával kötött szövetséget. Genua ajánlkozását Lajos király nyomban tudatta a velencei dogeval és a felkinált szövetség visszautasítása fejében Zára és a többi városoknak visszaadását követelte. A doge válasza visszautasító volt, mire Lajos király 1353 október 22-én megkötötte Genuával két évre a szóbanforgó szövetséget, melynek értelmében Genua az Adriai tengeren, a magyar had pedig ezzel egyidejűleg a szárazon indította volna meg a támadást Velence ellen s a közösen ejtett prédán megosztoztak volna.[4] Genua a maga részéről meg is kezdte a hadműveleteket, amennyiben Pagano Doria tengernagya 33 gályával, – miközben Velence híres tengernagya, Pisani, Sardinia közelében kereste ellenfelét – észrevétlenül az Adriába osonván, ezáltal a velencei lakosságban már puszta megjelenése és a fantázia révén sokszorosan nagyított műveletei által írtózatos félelmet idézett elő. Mire aztán a sikerült csinyről értesült Pisani az Adriába visszatért, ott az ellenfélnek már hült helyét találta, mert ez sokkal gyengébbnek érezvén magát, semhogy az egész velencei hajóhaddal harcba bocsájtkozzék és talán mivel akkor már bizonyossá vált, hogy Lajos közbelépésére számítani nem lehet, ép oly ügyesen, ahogyan jött, újból teljesen észrevétlenül ki is osont az Adriából anélkül, hogy Pisani észrevette volna.

A megrémült Velence sietve IV. Károly német császár közbenjárását vette igénybe, felkérvén őt, hogy hasson oda Lajos királynál, hogy a genuaiakkal kötött paktumot félretéve, a Velencével kötött 8 évi fegyverszünet lejárta előtt ne indítson támadást a köztársaság ellen. És a német császár, állítólag jól megfizetett közbelépésének meg is volt az eredménye,[5] mert sehol sem látjuk nyomát, hogy Lajos király ebben az időben Velencét megtámadta volna.

[1] Dlugoss Hist. Polon. IX., 1097.

[2] Úgy látszik, hogy ennek a szerelmi vonzódásnak korábban lett meg a gyümölcse, mint ahogy szabad lett volna, mert a házasulandó felek a pápai dispenzáció bevárása nélkül sietve keltek egybe. (Supplic. Innoc. VI., a. I. p. II. – Szilágyi–Pór A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III. 244.)

[3] Fejér, Cod. Dipl. IX/2., 233.

[4] Anjouk. dipl. Eml. II., 347–349.

[5] Lucius De regno Dalmat. IV., c. 17. – Laurentius de Monachis, VI., 110. – Villani Matth. Hist. Neapol. III. 54.