A Lajos király mellől megszökött Kieystutnak hazaérkezése után legelső és legsürgősebb teendője az volt, hogy Lodomérban (Vladimirban) csapatjait összeszedve, azokkal Halicsra rontson, ahol rettenetes pusztításokat vitt véghez és aztán visszatért Litvániába; de nem hogy megpihenjen, hanem hogy a következő évre tervezett nagyszabású hadjáratát megszervezze, amihez a Kipcsaki tatárokat is megnyerte.

Ehhez képest a következő évben, még mielőtt kitavaszodott volna, ő maga Lubart öccsével egy nagyobb seregoszloppal Sandomierz felé, Olgerd bátyja egy másikkal Podolián át Csernovicz irányában nyomult előre, míg ugyanekkor a tatárok Athlamos főnökük vezetése mellett a Dnyeszteren átkelve, Moldvába, majd a Tölgyes szoroson át tovább előretörve, Erdély északkeleti részébe is behatoltak, mindenütt gyilkolva, rabolva és fosztogatva.

Ennek hírére Lajos király a tatárok megfékezését Laczkfi Endre erdélyi vajdára bízván, ő maga hadával 1352 február 22-én Budáról elindulva, a Dukla szorosnak vett irányt, hogy a Kárpátokon túl a lengyel sereggel egyesülve, egyrészt, hogy Kieystutot esküszegéséért megfenyítse, és másrészt, hogy Lengyelországot az oda betört litván hordáktól megtisztítsa.

Március 12-én Sanokon volt a király seregével, 21-én pedig Belcz vára alatt a lengyel király nagy hadseregével egyesült, amelyet ostrom alá fogtak. Előbb azonban felszólították a várnak Drozge nevű parancsnokát, adná át nekik harc nélkül az erősséget, de ez 8 napig orruknál fogva vezette őket, mely idő alatt a védelemhez szükségeseket beszerezvén és arra kellőleg elkészülvén, ezután többé szóba sem állott ellenfeleivel. Az emiatt felbőszült királyok március 31-én a vár megrohanását rendelték el, de ez balul ütött ki. A csapatok nehéz fegyverzetükkel nyakig gázoltak a várat körülvevő árok vizében és amidőn a cölöpzethez közeledtek, a kilőtt nyilak, lehajított kövek és fahasábok özöne fogadta őket. Lajos király rendes szokása szerint most is a legelsők sorában vett részt a támadásban és egyszerre csak egy jókora fabunkó fején találta, amelynek ütése oly erős volt, hogy nyomban földre terítette a királyt. Az eszméletét vesztettet Perényi Miklós vette a hátára és vitte vissza a vizes árkon keresztül. Ugyancsak súlyosan megsebesültek még: László oppelni herceg, Rátóti Lórántfia Lesták, Móriczfia Simon, Szécsi Miklós, Bebek Balázs és István, Albert nürnbergi várgróf és még többen mások. A délig tartó ostrom alatt a magyarok és lengyelek közül annyien megsebesültek, hogy azoknak, a krónikás szerint, se szeri, se száma nem volt. De a várbeliek közül is mintegy 300-an estek el a magyarok nyilaitól. Ennek ellenére az e napi harc eredménytelenül végződött.

Másnap, április 1-én, Lajos király látván, hogy a keményen védett várral szemben semmire se mehet, Kázmér királlyal egyetértve, visszavonulásra határozta el magát. Ekkor azonban „a nagyeszű békeszerző” Kont Miklós, azt tanácsolta Lajos királynak, hogy a visszavonulás megkezdése előtt próbálják még az ellenséget egyezségre bírni. Ez meg is történt. Kont Miklós ezúttal is oly ügyesen járt el békeküldetésében, hogy a szenvedett nagy veszteségek folytán szintén megpuhított Drozge megjelent Lajos király előtt és hódolatát fejezte ki neki. A tárgyalások eredménye egy két évi fegyverszünet lett, mely alatt Lodoméria a litvánoké, Galiczia Lemberggel együtt a lengyeleké maradt. A megegyezés jeléül Drozge levétette a litván győzelmi jeleket, a tornyok hegyébe szúrt feketehajú emberfejeket és ehelyett kitüzte a magyar király zászlóját. Amint ezt a magyarok észrevették, örömujjongva kiabálták: „béke–béke!”

Ezek után Lajos király seregét és podgyászát a sebesültekkel együtt ugyanazon az úton, amelyen jöttek, visszaküldte, ő maga pedig egy válogatott csapattal és kísérettel más uton, alighanem Lembergen, Halicson és a Vereckei szoroson át sok baj és kimondhatatlan fáradalmak után érkezett meg nagypéntek napján Munkácsra. Innen Váradra zarándokolt Szent László sírjához, hálát adván Istennek, hogy őt a halál torkából kimentete és szerencsésen hazavezérelte.[1]

Ezalatt Laczkfi Endre bátor székely hadával nemcsak hogy kikergette a tatárokat Erdélyből, hanem Moldvába is követve őket, három napi egymás után következő csatában döntő győzelmet aratott felettük, miközben vezérüket, Athlamos herceget is foglyul ejtette, akit nyomban lenyakaztatott. A többi foglyokat a kézrekerült zászlókkal együtt Laczkfi Visegrádra küldte be a királynak, míg a szerzett zsákmányt derék székelyei között osztotta fel.[2]

Budára visszatérve, Lajos Kázmér királlyal Galicziára és Lodomériára nézve, mely tartományok gyakran Vörös-Oroszország gyüjtőneve alatt is említtetnek, szerződést kötött. Ebben a szerződésben Lajos király kijelenti, hogy bár a két tartomány a magyar korona tulajdona, mindazonáltal ő, István öccsével egyetértve, azokat 100.000 arany forintért Kázmérnak engedi át, azonban azzal a kikötéssel, hogyha Kázmérnak fia születnék, akkor a magyar koronának joga leend azokat a kapott 100.000 forinton visszaváltani, ha pedig Kázmér fiörökös nélkül halna meg, akkor Galiczia és Lodoméria Lengyelország többi részével együtt Lajos királyra száll.[3]

[1] E hadjáratra nézve is a legfontosabb kútfő János minorita krónikatöredéke (170. fej.), bár ez a rész jóval zavarosabb és pontatlanabb a többi fejezeteknél.

[2] Küküllei esperes, Thuróczynál III., 6. fej., de hibásan az 1345. évhez. – Dlugoss IX., 1096.

[3] Matijów, Der polnisch–ungarische Streit um Galiczien und Lodomieren (Lemberg, 1886.)