19. sz. melléklet

Lajos király mindjobban meggyőződvén, hogy a szentszék a legutóbbi egyezmény végrehajtása körül is az eddigi halogató taktikát követi, hamar ráállott Laczkfi ama tanácsára, hogy a már elért, de utóbb veszélyeztetett sikerek biztosítása és betetőzése céljából újabb hadat vezessen Nápolyba.

Amikor a pápa hírét vette Lajos király készülődéseinek, előbb édesanyjának, majd neki is levelet írt, buzgón kérve mindkettejüket, álljanak el az újabb hadjárat tervétől s ne tegye ki az ifjú király testét, lelkét, újabb veszélyeknek. De mikorára a pápa levele Magyarországba ért, Lajos király már útban volt az Adriai tenger felé.

Második hadjáratához Lajos király már nem a szárazföldi, hanem tekintve, hogy Laczkfi már 1348 őszén minden baj nélkül jutott át az Adrián,[1] a tengeri útat választotta. Laczkfi Istvánt kisebb számú haddal mintegy elővéd viszonyban előreküldvén, ő maga 1350 április 5-én indult el Budáról és Zenggbe megérkezve, április 24-én[2] egy gályával és néhány hajóval tovább folytatta útját Apulia felé. Kíséretében voltak: Gelétfia Miklós nádor két fiával, Jánossal és Domokossal, valamint öccsével, Gelétfia Jánossal; Fraknói Miklós, azelőtt nyitrai, most már zágrábi püspök és alkancellár; Kálmán, győri püspök, a király természetes bátyja; Tóth Lőrincz fia Miklós, két testvérével Lőkössel és Bertalannal; a két Bebek, István és György; Kont Miklós fivérével Bertalannal; Szécsi Miklós bán; Kónya, Szécsényi Tamás vajda fia; Kanizsai István prépost és öccse János; továbbá még vagy háromszázan az előkelők közül a megfelelő fegyveres kísérettel és ezer válogatott kún ijász. Laczkfi István fiait, testvéreit és alvajdáját, Járai Pétert, vitte szűkebb törzs gyanánt magával.

A szükséges hajókat Lajos király Velencétől kérte, de ez semlegességére hivatkozva, megtagadta a kérelmet[3] s így, alighanem a vránai Johanniták adták azokat kölcsön. Úgy Laczkfi, mint a király hajói ezúttal is szerencsésen kikerülték Tarantói Lajosnak még mindig az Adrián cirkáló hajóit[4] s a király április 30-án Ortonában szerencsésen kikötött, de nem itt, hanem másnap, május 1-én Manfredóniában szállott partra,[5] ahol nagy örömmel fogadták és lovagi játékokkal ünnepelték a király megérkeztét. Manfredóniából május 3-án Barlettába s innen 5-én Bariba ment Lajos király, hogy itt Szent Miklós püspök koporsójánál ájtatosságát végezze. Ez alkalommal Laczkfi István századmagával őrségül állott fel a templom kapuja előtt, mert merénylettől féltette urát, de az elővigyázat feleslegesnek bizonyult, mert a lakosság mindenütt nagy ragaszkodást mutatott Lajos király iránt. Május 7-én ismét Barlettába tért vissza a király, ahol főhadiszállását felütvén, megvárta az oda május 25-én beérkező Rátóti Lórántfia Lesták udvarmestert, aki számos hadinépet és tömérdek kincset – sok ezer márka ezüstöt és kétezernél is több arany és ezüst edényt – hozott magával. Így aztán az elégedetlenkedő és zúgolódó zsoldosok kifizettetvén, Wolfhardt Konrád is hadával együtt újból hűséget fogadott Lajos királynak.[6] Barlettában ment végbe a seregnek újból való szervezése is, amely 15.000 magyar, 8000 német lovasból és 4000 lombard gyalogosból állott, s itt jutalmazta meg a király fejedelmi nagylelküséggel és bőkezűséggel mindazokat, akik távolléte alatt a nehéz viszonyok dacára a nápolyi tartományokban derekasan kitartottak.[7]

VI. Kelemen pápa megtudván, hogy Lajos király ismét olasz földön van, a Johanna iránti „atyai szeretetből” nyomban levelet iratott Genua kormányzójának, De Valente Jánosnak, hogy semmiféle segítségben ne részesítse Lajos királyt s egyszersmind Sicilia összes főméltóságainak, főpapjainak és főurainak is meghagyta, hogy királynőjüknek minden tehetségükkel segítségére legyenek. Egyúttal Guido bíboroshoz is intézett a pápa panaszokkal és szemrehányásokkal telt levelet, hogy a magyar király álnokul megszegte a vele kötött egyezséget és íme ismét Siciliára tört, ahol a szegény Johanna és férje, akik bíztak Lajos király igéretében, most teljesen készületlenül állanak vele szemben. Tartsa tehát kötelességének, hogy a dolgot rendbe hozza és Lajos királyt visszatérésre, vagy a nápolyi királyi párral való kibékülésre bírja. De sem Guidó, sem Annibaldi nápolyi bíboros, akit a pápa előbbinek vonakodása folytán szólított fel a közbenjárásra, nem vállalta a küldetést s így egy harmadik pápai megbízottra hárult a békéltetés nagy feladata, de ez se vezetett sikerre, mert ez is csak üres igéretekkel hitegette a még mindig Barlettában tartózkodó magyar királyt.

Itt valamelyik napon igen kellemetlen incidens játszódott le. A német zsoldosok nem szívesen látták, hogy az egyre sűrűbben érkező magyar csapatok, akikben ők kellemetlen vetélytársakat láttak, létszám tekintetében túlhaladják az övéket s így valamelyik nap, amidőn 5 gályán ismét 2000 magyar vitéz futott be a kikötőkbe, alkalmat és ürügyet kerestek a civódásra. Az ügy korcsmai verekedéssel kezdődött zsoldos katonák és polgári egyének között, amely csakhamar annyira elfajult, hogy cimboráik segítségére sietett zsoldos katonák egész tömege állott szemben a polgártársaikat védő lakosokkal, akik vagyonukat féltvén, az uccákat és házakat eltorlaszolták és a harangokat félreverték, mire a katonák fosztogatni és gyujtogatni kezdtek. A zaj magát a királyt is felverte déli nyugalmából, aki személyesen akart a rendbontók közé rohanni, de környezete visszatartotta őt e veszedelmes szándéka kivitelétől. Végre, miután a zsoldosok közbelépett parancsnokai sem mentek semmire felbőszült embereikkel, Laczkfi István lóra pattanva, néhány perc alatt felkészült 2000 magyarral a polgárok segítségére sietett és hamarosan kiszorította a zsoldosokat a városból, miközben mindkét részről vagy tíz ember megöletett. Nemsokára a feldühödt németek újból a városra törtek, mire Lajos király lövedékeket vettetett rájuk a várból, magyar csapatjainak pedig parancsot adott a támadásra. Ebből valóságos csetepaté keletkezett, melyben a magyarok részén különösen Laczkfi vakmerő fia, Miklós, a lengyel Moroczók (Marócsuk, vagy Moroczkó), Sóvári Soós László és Kont Miklós tüntette ki magát. A dolog vége az lett, hogy a zsoldosok közül nagyon sokat megöltek, elfogtak, lovaikat elszedték, s azután az egész bandát lefegyverezték. Parancsnokaik kérésére Lajos király megkegyelmezett ugyan nekik, de legnagyobb részüknek Wolfhardt Konráddal együtt 1350 június 13-án el kellett hagyniok az országot, esküt téve, hogy nem szegődnek az ellenséghez. Csak a kevésbé bűnösöket és teljesen ártatlanokat tartotta vissza szolgálatában.[8]

A következő napon, június 14-én Lajos király „maga is teljes fegyverzetben lovagolván csapatjai között”, megkezdte előnyomulását és Canosa alá érve, azt megadásra szólította fel, ami eredménytelen maradván, a sereg a vár ostromához fogott. Ennél maga a király is pajzzsal karján és tűzes csóvával kezében az ostromlók közé állott és nekirohant az egyik kapunak, hogy azt felgyújtsa. De a tűz nem fogott, a falakat vitézül védő őrség pedig sűrűn hajigálta le a köveket a kaput döngető csapatra. Ekkor történt, hogy a lehajított kövek egyike a királyt súlyosan megsebesítvén, az lezuhant az árokba.[9] A lovagias várparancsnok megdöbbent a király balesetén és hangos szóval meghagyta embereinek, hogy kiméljék a király személyét, sőt még maga is megszólította Lajost, csodálkozását fejezvén ki, hogy ily veszedelmes támadásnál ő maga az elsők között harcol, sürgősen lelkére kötötte, hogy távolabb vonuljon. Ugyanezt tevék saját tisztjei és katonái is, de Lajos megköszönte a jóakaratot, hanem a tanácsot nem fogadta meg, mert neki – úgymond – jó példával elől kell járnia. A megadásra vonatkozó újabb felszólításra a várparancsnok azt feleltette Lajos királynak, hogy csak abban az esetben adhatná meg magát, ha megbizonyosodnék felőle, hogy előljárjától De Beaux Raymund gróftól megfelelő segítséget nem kaphatna. Mialatt a király sebéből kigyógyult, Canosa kivülről jövő segítség hijján tényleg megadta magát és példáját nemcsak a körülfekvő, hanem a távolabb eső városok és erősségek, Corato, Minervino, Spinazzola, Forenza, Venosa, Melfí, Candela, Rapolla, Atella és Ascoli is hamarosan követték.[10]

Canosa alól június 20-ika körül a meghódolt Ascolira ment a király s itt seregét megosztván, Kont Miklóst és az újból magyar szolgálatba szegődött Wolfhardt Konrádot 10.000 emberrel addig is, amíg a fő erővel ő maga is odaérkezik, Aversa ostromára küldé, Treutel Miklóst, Tóth Lőrinczfia Lőköst és Pálfia Tamást 200 magyar és 500 német lovassal visszaküldte Bariba, hogy onnan északról, más két zsoldos vezérét pedig egyenesen kelet felé küldte, a két csoportnak feladatává tevén, hogy egymással összhangzásban és egymást támogatva, a Tarantói öböl vidékét szállják meg. Laczkfi Andrásnak Potenza vidékét kellett meghódítania, amit az két hét alatt befejezvén, onnan 34 fogoly zsoldossal tért vissza s végül maga a király hadának fenmaradó részével Melfi alá ment, amelyet Acciajoli kiváló hozzáértéssel és vitézül védelmezett. Itt Laczkfi András öccse, Miklós neszét vevén, hogy a Beneventoban szállásoló 300 német zsoldos esküvel fogadta, hogy Lajos királyt megkötözve Johanna elé viszik, maga mellé vevén István vajdának harci kalandokra mindig örömest vállalkozó Dénes fiát és 150 kipróbált magyar vitézt, még ugyanazon éjjel Beneventoba lovagolt, hogy ott a zsoldosokat meglepje. Másnap reggel folyt le az említett város mellett a kemény harc, amelyben a magyarok a zsoldosok felét levágták, a fenmaradó százötvenet pedig foglyul ejtve és megkötözve Lajos király elé vitték, aki azokat megfosztva minden fegyverüktől, ily módon megszégyenítve útnak eresztette őket.[11]

Ekkor vette Lajos király ugyancsak Melfiben Tarantói Lajos levelét, amelyben ez őt párviadalra hívja fel s ennek helyéül Párizst, Perugiát, Avignont, vagy Nápolyt jelölte meg. Lajos királynak tetszett az eszme, de nem tetszettek a kitűzött helyek s a maga részéről azt ajánlotta, hogy a párbaj vagy a német, vagy az aquilejai patriarcha előtt vívassék. „Ha ez nem felelne meg nektek – így fejezé be Lajos király válaszát – s azt hiszitek, hogy kibúvás szándékával írtuk ezt, ám legyen! Rövid időn belül nálatok leszünk hadainkkal s akkor azok előtt megvívhatunk.” Tarantói Lajos utóbb azonban visszavonta kihívását, amiről a segédek a nápolyi Szent-Antal templomban írást is adtak ki.”[12]

Ugyancsak Melfiben jelent meg Lajos király előtt Annibaldi bíbornok, aki a pápa nevében a nápolyi királyság elhagyására szólította fel, amit azonban Lajos király megtenni vonakodván, a pápai megbízott őt egyházi átokkal sújtotta.[13]

Melfiből, amelynek hosszúra nyúló ostromát Lajos király abbanhagyta, a királyi sereg az Ofanto völgyében Conza Olivetin át Contarso felé vette útját, mely eddig valóságos diadalmenet képét mutatta. Utóbbemlített város azonban elég meggondolatlanul becsukta kapuit a magyar király előtt, miért is annak Laczkfi István és András vezette elővédje, támogatva a lengyel Moroczko és Sóós László által, 1350 június 23-án egy-kettőre végzett vele. Az említett vitézek és példájukat követve, még többen mások, élő hágcsókon, vagyis egyik a másik vállára kapaszkodva, jutottak fel a vár falára, majd a toronyra, amelynek tetejébe, a királyt éltetve, kitűzték a magyar zászlót. Közben kiégették a kaput is, amelyen a magyar vitézek betódulva, hamarosan kardélre hányták az egész lakosságot s mire a király egy órával később odaért, már kifosztva és felgyújtva találta a várost, miért is a sereg nem a városban, hanem az ott elfolyó Silaro partján ütötte fel táborát. Itt történt, hogy amidőn a király többed magával az említett folyó mentén lovagolva, azon alkalmas gázlót keresett, egy Szeredai nevű fiatal legény a közelben azzal volt elfoglalva, hogy lovát megitassa. A király rászólt, hogy menjen be a folyóba, hadd lássa mély-e. A legény szabadkozott, mert félt, hogy elragadja az örvény. „Ne félj semmit, csak ugrass bele!” szólt hozzá a király, mire az megsarkantyúzta lovát, beleugratott a kanyargó örvénybe, mely hamar elnyelte a lovast lovával együtt. Utóbbi hamar kikapaszkodott, de a legény bent maradt. Erre a király utána ugratott és ő is úgy járt, de őt a vízen elterülő finom skarlát köpenye nem engedte elmerülni. A veszélyes helyzet dacára a király üstökön ragadta az elalélt legényt és kiúszott vele a partra.

Ebéd után Contarsoról Eboli felé folytatta a magyar sereg útját, de nehogy a contarsoi eset megismétlődjék, Lajos király szigorúan meghagyta alvezéreinek, hogy a csapatok a fosztogatástól és gyújtogatástól tartózkodjanak, minek ellenőrzésére minden helyőrségnél őrséget rendelt felállítani.

Eboliban hosszabb pihenőt akart tartani a király, de alig hogy az kezdetét vette, két salernoi követ érkezett be hozzá, mondván, hogy városukban két párt vetekedik egymással. Az egyik párt Nápolyba küldött, hogy gályát küldjenek segítségére, mely hamarosan oda be is érkezett, őket pedig a magyar párt küldte, kérve a királyt, siessen városukba és előzze meg a nápolyi gályát, mert különben Salerno veszve van számára. E hírre Lajos király nyomban lóra ültette seregét és ügetésben előrerendelte, ő maga pedig mintegy 100 jobban lovasított vitézzel vágtában igyekezett a veszélyeztetett várost minél előbb elérni. Odaérve, Laczkfi István azt tanácsolta, ne menjenek a pártoskodó városba, hanem a városon kívül üssenek tábort, amit a király jóvá is hagyott. Alig hogy ez megtörtént, föltünt a láthatáron a nápolyi gálya is, de amikor az meglátta a folyton szaporodó magyar tábort, a rajta levő katonaságnak elment a kedve a partraszállástól, s így a gálya látván, hogy elkésett, visszatért Nápolyba. Erre a lakosság hamarosan kivétel nélkül magyar pártivá vált s a város előljárósága fényes kíséret útján meghívta Lajos királyt falai közé. Utóbbi igen kegyesen bánt a küldöttséggel és hogy nagylelküségéről még jobban meggyőzze őket, várukat ezer forinton váltotta magához, a csapatoknak pedig megtiltotta, hogy fegyveresen menjenek be a városba. Erre még bensőségesebb lett a hódolat s miután a király kegyességének híre futótűzként terjedt tovább, a szomszédos városok is siettek meghódolásukat bejelenteni. Hogy mily számosan lehettek a király elá járuló hódoló küldöttségek, az abból is kiviláglik, hogy e miatt teljes négy napig kellett Salernoban maradnia.

Innen június 27-én elindulva, Scafati alá érkezett, melynek ura, egy szerzetes apát, az ottani sebes folyó hidját lebontatta. Miután a király felhívásának, hogy a hidat állítsák helyre és a várost adják át, az apát távollétének ürügye alatt, foganatja nem lett, a sereg, hogy időt ne veszítsen, átusztatott a folyón, amit a szerzetesek szinte lehetetlennek és hihetetlennek tartottak. Büntetésül a helység és környéke alaposan elpusztíttatott, miközben a hamarosan előkerült apát bűnbánólag engedelmességet fogadott, amit a király kegyesen tudomásul vett s a további pusztítást beszüntette s útját tovább folytatta Castellamareig. Itt vette a király Kont Miklós jelentését, hogy jelenléte Aversa ostrománál sürgősen szükséges. Ennek folytán Lajos király 200 lovassal nyomban útra kelt Aversa felé, Laczkfi István vajdának pedig meghagyta, hogy mihelyt a vidék ügyeit elrendezte, s többek között az ismételten renitenskedő Sorrentot is megbüntette, az egész sereggel utána jöjjön.

Közben a király, alig hogy 1350 július 1-én Aversához megérkezett, rohamot parancsolt, melyet azonban a védők, a magyaroknak érzékeny veszteséget okozva, visszavertek. Ez alkalommal a sok súlyos sebesült között ott volt Nekcsei Denk udvari vitéz, akit annyira elvertek, hogy megérkezve Magyarországba, nemsokára azután meghalt; Ujlaki Miklóst, kit kő talált, félholtan vitték el; Gelétfia Jánost, a nádor fiát egy nyíl úgy megsebezte, hogy sebébe majdnem belehalt. E sajnálatos kudarc folytán a király nyomban hírnököt küldött Laczkfi Istvánhoz, meghagyván neki, hogy sietve vezesse a sereg zömét Aversa alá. Ehhez képest a vajda a sereget a Vezuv alján, az ottani hegyszoroson szerencsésen átvezetve, Somma elé érkezett, s miután nem volt szándéka e jól megerődített helyet megtámadni, csendesen elhaladt mellette. Amikor a vajda fia, Dénes által vezetett utóhad jutott a város alá, annak embereire a vár őrsége nyilat, követ szóratott alá. Erre előbb Dénes, majd a merényletről értesült vajda is haragra lobbanva, bármily sietős is volt a dolga, támadásra határozza el magát s nyomban kihirdeti vitézeinek, hogy szabad prédára bocsátja a várost, ha azt rohammal megveszik. A feladat nem volt könnyű, mert a sereg semmiféle ostromszer, még létrák felett sem rendelkezett. De ez nem rettenté vissza a vitézeket. Még a lovasok is nyomban leszálltak s gyalog rohantak a város falai felé. A támadás alatt a legderekasabban Laczkfi István fia, Dénes viselkedett, aki egy Hebinger nevű izmos német vállaira hágva, egy a falból kiálló gerendába kapaszkodott s aztán nagy lendületet véve, elsőnek termett a falon, ahol az ellenséget bőszülten vágva, kaszabolva, útat nyitott az őt követő többi vitézeknek is. Gravina,[14] mint szemtanú, ekképpen emlékszik meg a lélekemelő epizódról: „A magam szemével láttam, hogy száznál több sommai legény rohant rá, ki lándzsával mellvasára, ki szekercéjével sisakjára, de ő nem bocsátotta ki kezéből a gerendát, hanem mozdulatlanul állott Hebinger hátán. A vajda látván fiának veszedelmét, lelkesítő szavakkal küldi társait oltalmára. S íme hamarosan a bástya falán látom Dénest, mint legelsőt s a sommaiak megdöbbenve hátrálnak kardcsapásai elől.” Bevétele után a várost a magyarok felgyújtották, lakosainak nagyobb részét pedig felkoncolták.[15]

Miután Laczkfi István a sereg zömével is Aversa alá érkezett, Lajos király bevett szokás szerint hírnököt küldött a vár parancsnokához, megadásra szólítván fel őt, de Pignataro Jakab, aki már eddig is keményen védte a rábízott várost, visszautasította az ajánlatot s így Lajos király a város rendszeres ostromát rendelte el, micélból kellő mennyiségű ostromgépeket, számszerijjakat, hidakat, lajtorjákat és egyéb ostromszereket készíttetett.

E hosszantartó előkészületek alatt a magyar lovasság sűrűn portyázott egészen Nápoly faláig, közben bátorságának és vitézségének nem egy szép jelét adván. Ezek között érdekes és említésre méltó Járai Péternek, az erdélyi alvajdának nem sokadmagával véghez vitt haditénye. Egy ily portyázás alkalmával Nápoly tőszomszédságában Guicciardi hídjánál az alvajda élelmiszerekkel megrakott tehervivő állatokra bukkant s azok közül mintegy hatvanat elfogott. A hajcsároknak Nápoly falai mögé eljutott és szerencsésen megmenekült része ott nagy zajt csapott, hogy a veszedelem hallatára a megriadt lakosok még a harangokat is félreverték. Az alvajda, aki a zajt és harangozást szintén meghallotta, miután gazdag zsákmányát Aversa felé visszaküldte, 33 ijjászával a híd mögött meglapulva várta a történendőket. Nemsokára egy nagy csapat gyalogság jelent meg előtte, de ez nem mert tovább előnyomulni, hanem bevárta az utána jövő lovasságot, a Nápoly parancsnoka által kirendelt zsoldosokat, akik szintén oly nagy számban voltak, hogy Járai jónak látta előlük kereket oldani. Amint ezt az ellenség észrevette, elől a lovasok, utánuk a gyalogosok, nagy garral vették üldözőbe a visszavonuló magyarokat. Mintegy két mérföldnyi út megtevése után Járai észrevette, hogy a nagyon nekihevült ellenség sorai már meglehetősen megbomlottak, gyors elhatározással megállott, megfordult és sűrű nyilazással csakhamar visszavetvén üldözőit, azok menekülésük közben halomra döntötték saját gyalogságukat, mely fegyverzetét elhajigálva, igyekezett újból Nápoly falai mögé biztonságba jutni, azonban Járai egy részüket elfogván, örömmel vitte őket a király elé, aki nagy kedvelője volt az efajta bravuros huszárcsínyeknek.

Ellenben Aversa ostroma csak nem akart előbbre haladni, ami annál feltűnőbb volt, mert a város erődítései ekkor még befejezve sem voltak.[16] De a derék várparancsnok mindent elkövetett, hogy a gondjaira bízott várat minél tovább megtarthassa. Ami kárt az ostromlók nappal a falon tettek, azt a védők éjjelente újból helyreállították, sőt a vitéz Pignataro igen gyakran kirohanásokat is eszközöltetett, amelyek mindkét részen jó nagy áldozatokat követeltek. Ezekben a csatározásokban maga a király is nagy örömmel és ambicióval vett részt karddal, vagy lándzsával kezében, míg végre nagyon is ráfizetett. 1350 július 26-án egy hasonló alkalommal Lajos király nagyon közel merészkedett a város falának ama helyéhez, ahol annak idején szegény Endre öccsének hült tetemét a kertbe lökték. A falat védők egyike, megismervén a királyt, rálőtt és súlyosan megsebesítette a bal lábán. Lajos király a lábába fúródott vassal nagynehezen hazavánszorgott, de az éjjelt nagy fájdalmak közepette álmatlanul töltötte, mert reggelre a nyíl szakálla egészen beledagadt a húsba. Reggel a királyt meglátogató Laczkfi István és Wolfhardt Ulrik, ahelyett, hogy orvost hívtak volna, tizenkét rántással a nyilat alig bírták kihúzni a sebesült lábból, annak húsát összevissza roncsolván. A táborban már a király halálának híre terjedt el. Ezt megcáfolandó, Laczkfi másnap lóra ültette a még mindig szenvedő királyt és a város falaitól kellő távolságban körülvezetvén, hangos éljen-kiáltásokkal üdvözöltette, amiből a várbeliek is megtudhatták, hogy még nagyon korai volt a király haláláról szállongó hírek nyomán támadt örömük. De azért az ostrom csak húzódott tovább minden kézzelfogható eredmény nélkül, ami úgy látszik annyira elkedvetlenítette a bizonyára betegsége miatt is türelmetlenné és idegessé vált királyt, hogy az valamelyik napon kivevén a fővezérséget Laczkfi István vajda kezéből, azt Kont Miklósra ruházta.

Végre augusztus 3-án, amidőn az őrség elesége már teljesen kifogyott, Pignataro Jakab megadta magát és szabad elvonulás kikötése mellett a várost és a várat is átadta.

A nápolyi királyi pár Aversa ostroma alatt állandóan rettegett, hogy Lajos király Nápoly ellen indul és őket ott elfogja. Július végén végre megérkeztek Johanna gályái pápai zászló alatt a Provence-ból, amelyeken aztán a királynő férjével együtt Gaetába menekült.

Aversa kapitulációja után a magyar sereg megindult Nápoly felé. Miután Lajos király a főváros hódoló küldöttségét meglehetős hidegen és barátságtalanul fogadta s mivel a nápolyiak Lajosban mégis csak idegent láttak, akit a pápa Annibaldi bíboros által az egyház kebeléből ki is átkoztatott, azért a cselszövőknek nem nagy fáradságába került, hogy a népet a magyarok ellen lázítsák, akiket a polgárságra kivetett hadi adó is gyűlöletessé tett. Mindezek folytán a fővárosba való bevonulás nem ment teljesen símán. Ámde Kont Miklós hamar erőt vett a lázadáson, s miután a magyar sereg ismét elhelyezkedett a főváros négy erődjében, ezzel az egész város is teljesen hatalma alá került.

Nápoly megszállásával a hadjárat tulajdonképpen véget ért, anélkül, hogy Lajos király az újólag kivívott sikerek fölött, főkép a pápa megmásíthatatlannak látszó makacssága miatt valami nagy örömet és teljes lelki megnyugvást érzett volna. Hogy a nápolyi trónra való aspirációit valamiképpen politikailag is alátámassza, még Aversa ostroma alatt nősülési szándékkal közeledést keresett Máriához, Durazzói Károly özvegyéhez, akinek megbízottjával tárgyalt is, de amint ezt Johanna megtudta, Máriát tengernagya által titkon egyik hajójára vitette és a Provenceba szállíttatta.[17]

Nápoly bevétele után két pápai követ jelent meg Lajos király előtt, felszólítván őt, bízza a nápolyi kérdés eldöntését a pápa ítéletére, akinek jóakaró támogatása nélkül úgy sem maradhatna meg az ország békés birtokában. Lajos király maga is belátta, hogy újabb sikerei dacára s bár elvben ismét egész Nápoly urának tekintheti magát, ez az uralom csak ideig-óráig tartónak mondható, mert eltávozása után a szentszéknek vele szemben nyiltan kimutatott animozitása és a népnek határozott ellenszenve folytán az egész tartomány csakhamar ismét elpártolna tőle, ami hajóhad és a Nápollyal való közvetlen összeköttetés hiányában mindig újabb és újabb, sőt esetről-esetre mindig fokozottabb nehézségek elé állítaná úgy őt, mint az ezen ügy által már különben is súlyos áldozatokkal túlon-túl megterhelt országot. Lajos király mindezekből kifolyólag hajlott a pápai követek unszolására, akikkel megegyezett abban, hogy 1352 április haváig fegyverszünet köttessék oly feltétel alatt, hogy a pápa ezen idő alatt újabb vizsgálatot tart Johanna ügyében s ha ő bűnösnek találtatnék, akkor Sicilia királysága Lajos magyar királyra ruháztassék, ha pedig nem, akkor utóbb említett király vonja vissza hadait a nápolyi tartományból s adja vissza az elfoglalt helyeket s a fogoly hercegeket bocsássa szabadon. Ez esetben Johanna a magyar király hadi költségeinek megtérítése fejében 300.000 aranyat tartozik fizetni. Az ítélet meghozataláig minden jelenlegi állapotában marad, de a tartományból addig az időpontig, mind Lajos királynak, mind Johannának távol kell maradnia.[18]

Ezek után Lajos király már nem sokáig maradt Nápolyban. Seregét a kezében levő városokban és várakban elhelyezve, a kormányt Laczkfi Endrének, István vajda testvérének adta át, aki mellett Kont Miklós öccse Bertalan, Druget Miklós, Moriale vránai perjel és még többen mások maradtak vissza a főurak közül. Szeptember 14-én indult útnak Lajos király Nápolyból Rómán keresztül, ahol a pápa megbízottai által az egyházi átok alól feloldatott, hazafelé. Rómában, ahol az üresen álló pápai palotában volt elszállásolva, nagy tisztelettel fogadták, sőt a nép is meg akarta tenni urának is, de Lajos e megtiszteltetést köszönettel hárította el magától.[19] Rómából nagyszámú had élén a szárazföldi úton folytatta útját s október 10-ike körül Veronába érve, elbocsátotta német zsoldosait. Magyarországba 1351 október 25-én érkezett meg, ahol nagy örömmel és lelkesedéssel fogadták.

Az 1352 április haváig kötött fegyverszünet letelt anélkül, hogy a pápa a meggyilkolt Endre herceg ügyében ítéletet mondott volna. Nehogy Lajos király ezért újból hadat indítson Nápolyba, VI. Kelemen pápa úgy hozzá, mint Erzsébet özvegy királynéhoz követet küldött a késedelmeskedés kimagyarázása és az ügy további függőben tartása céljából. Lajos király már régebben tisztában volt vele, hogy erőszakkal úgy sem mehet semmire s így 1351 október 11-én a maga és István öccse nevében, aki már akkor erdélyi herceg, illetve fejedelem volt, megbízta Garai János veszprémi püspököt és kancellárt, valamint Wolfhardt Ulrikot, hogy követek gyanánt a pápához Avignonba menve, jelentsék ki, hogy ők saját jószántukból hajlandók a magyar seregek által elfoglalt nápolyi részeket a pápának átszolgáltatni, csupán a salernoi hercegség és a szent-antalhegyi javadalmi uraság címét tartván fenn a maguk részére és hogy ennek megfelelőleg kivonják a nápolyi királyságban levő csapatokat is. Ezzel Lajos király a pápa „lelkiismeretére és elhatározására bízta az egész nápolyi ügyet, – így szólt a megbízólevél, – remélve, hogy a szentszék igazságot fog neki szolgáltatni.[20] Így lett minden magyarra, de elsősorban Lajos királyra nézve a sok kincs, vagyon és vér árán szerzett nápolyi királyság máról-holnapra pünkösdi királyság!

VI. Kelemen pápa hálát mondott Lajos királynak a szentszék várakozását felülmúló nagylelkűségéért és még csak ama óhajának adott kifejezést, hogy a fogoly hercegeket szabadon bocsássa. Lajos király ennek is eleget tett s 1352 október 4-én szabadon bocsátotta őket. Ennek dacára az aversai gyilkosság ügyében az ítélet csak nem akart megszületni, legalább VI. Kelemen már nem hirdette ki azt 1352 december 6-án bekövetkezett haláláig. Végre VI. Incze, az új pápa azt is megcselekedte, de nem volt benne köszönet. A szentszék ugyanis Villani Máté szerint felmentette Johannát az Endre meggyilkolásában való bűnrészesség alól, miután a királynő tanúkkal bizonyította, hogy akkoriban meg volt bűvölve, illetve varázslat alatt állott, mely férjétől teljesen elidegenítette és mely Endre jajveszékeléseinek hallatára nem engedte meg neki, hogy segítségére menjen.

Lajos király megvetéssel vette tudomásul az ítéletet és megvető nagylelkűséggel elengedte még a Johanna által kárpótlásként fizetendő 300.000 aranyat is, nehogy az meggyilkolt öccse vérdíjának színében tűnjön fel.

[1] Lásd az 57. oldalon.

[2] Mások, és azok nyomán Pór is (Nagy Lajos, 218.), valamint Miskolczy (Hadt. Közl. 1934. évf. 42.), április 18-át mond, de János minorita krónikatöredéke (166.), a Chron. di Bologna (114.), a Chron. Estense (455.) és a Polyhistoria (811.) egybehangzóan április 24-ét említik meg a király elutazási napja gyanánt. Én a magam részéről ezek alapján valószínűnek tartom, hogy április 18-án Laczkfi indult el az elővéddel, 24-én pedig maga a király a sereg zömének egy részével.

[3] Ez az indoklás nem volt helytálló. Velence ugyanis ekkor még titkos szövetségi viszonyban állott Johannával, akinek megigérte volt, hogy Lajos királyt nemhogy támogatni, hanem tőle telhetőleg hátráltatni fogja.

[4] Lucius De regno Dalmat. XVI.-ban azt állítja, hogy Lajos király nagyszámú serege különféle hajókon és sajkákon, oly rendetlenül hajózott át az Adriai tengeren, hogyha Johanna nehéz gályái idejekorán közbeléptek volna, akkor azok a magyarok átkelését feltétlenül megakadályozhatták volna.

[5] Lásd a 19. számú melléklet alsó vázlatát.

[6] Ezeket a kiválóan értékes és pontos adatokat János minorita krónikatöredékének (166.) köszönhetjük.

[7] Anjouk. dipl. Eml. 272., 278., 304., 306., 308. – Theiner, Monum. Hung. I. 1191. – Budai és Dubniczi Krónika. – Gravina krónikája.

[8] Budai, Dubniczi krónika. – Küküllei, Thúróczynál, 18. fej. – Gravina Chron de rebus in Apulia gestis, Muratorinál XII., 698., 701.

[9] Thuróczy, 19. fej.

[10] Budai és Dubniczi krónika. – Gravina Chron. de rebus in Apulia gestis.

[11] Dubniczi Krónika, Fontes domest. III., 157.

[12] Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 775. – Dubniczi Krónika, Fontes domest, III., 157. – Chron. Sicul. 16. – Gravina Chron de rebus in Apulia gestis, Muratorinál XII. 706.

[13] dr. Horváth Mihály Magyarország története II., 103.

[14] Gravina, Chron. de rebus in Apulia gestis 715.

[15] Gravina (Muratorinál XII., 714.) 700-ra becsüli az elesettek számát és még többre az elfogottakét, akik csak busás váltságpénz fejében nyerték vissza szabadságukat.

[16] Küküllei, Illetve Thúróczy krónikája XXI.: „… Aversam obsedit, quae adhuc in muris non erat totaliter consummata, sed de die in diem, per defendicula ingenorum construebatur, et ad perfectionem deducebatur.”

[17] Lebret, Geschichte von Italien, IV. 618.

[18] Raynaldus az 1350. évhez. – Villani Matth., Hist. Neapol. Lib. I., c. 94.

[19] Thúróczy, XXIII.: „In Dominum Romanorum susceperunt, quod tamen Rex acceptare recusavit.”

[20] Fejér, Cod. Dipl. IX/2. 47. – Pray, Annal. II. 89.